Rónák, sugaras magyar rónák,
Mosolygó, drága édenek,
Végeteknél a sziklabércek
Más országokat védenek.
- A Duna csillogó vizei
Fűzek közt siklanak tova –
Nagy, szép királyság romjai közt
Futnak, vaj’ merre és hova?
Töprengő évek bús keservét
Hallgatja a magyar kebel,
Diadalmas, nagy dicsőségről
Ezer év fájón énekel.
Mivé lettél édes Magyar hazám,
Ezeréves dicső, drága Hon?
Hová tűntek, kiké most határid
Miért van itt gyász és siralom?
A Kárpátok vadregényes táját
Miért bitorolják a gazok?
Erdélyt, ősrégi kincses részedet,
Miért dúlják vad bocskorosok?
Aranykalásztól dús Bánátodon
Miért uralkodik a vad rác?
Trencsén s többi szép vidékiden
Miért parancsol a cseh muzsikás?!
Nem voltam ott…, de a szívem együtt menetelt
a honvédokkal és odahullott a porba, mikor
a visszatért rögöt az első ajak megcsókolta.
Nem voltam ott. .., de láttam a vak asszonyt,
amint vézna karját reszketőn kinyújtva
a vonuló katonákat végigsimogatta.
Nem voltam ott. .., de a paraszt barna arca
felsugárzott, égett lehúnyt pillám mögött,
amint barázdált arcán a könny végigszökött.
Nem voltam ott. .., de asszonyszíveket láttam kigyúlni
A szomszédomnak vér csordul a száján.
Tüdőbajos. Még néhány napja van,
hogy fuldokolva öklendezzék, s aztán
sajnálva benne sorsukat, sokan
majd kérdezik: hány évet ült? hetet?” –
Kereszt se lesz a sírhantja felett.
Hogy miért élt? kitudna rá felelni.
Gúlába hordott kövek sorsánál
még sokkal többre úgysem vitte senki.
Családja sincs. Idősebb férfi már,
s csak ifjú vágyaktól levetkezett
húsát nyeli a Gúla kő helyett…
Vác, Rabkórház, 1956. jan.
Te vagy a fészek,
Puha vagy, édes és meleg.
S én oly keveset gondolok veled.
És oly sokszor máshová nézek.
És megvetem a régi fészket,
A régi meleget,
És a régi egyformaságot.
Szédülő fejem vándorolni késztet,
Keresni más vidékeket.
Szivárványszínűbb új világot,
És ismeretlen fészket.
Piszkos falak, csatakos utca,
Szennyes november, kültelek;
A járda szélén víg zsivajjal,
Rongyból spárgált ökölnyi göngyöt
Izzadtan rugdos egy sereg
Botlábú, vézna kisgyerek.
Bádogkürtök és tűzfalak közt
Átsurran egy-egy pillanatra
Egy újravesztett napsugár,
Szökdécselő asztfalbogárkák
Rajára le-lekandikál,
S egy más világról muzsikál.
Papi lelkigyakorlat előtt
Elküldettél - félelmes küldetés! -
Tanítani a küldetetteket.
Nem kívántatik tőled sem különb:
Amennyit egy kisember megtehet.
Tudósoknak tanítsak tudományt,
Akik őrzik az Ösvény titkait?
Ha többen hívják, többet ád magából,
Tanulni mégy, tanul, aki tanít.
Imádkoztassam, félszeg amatőr,
Az imádság fölkentjeit?
Tán imáik kegyelmes ballonát
Majd érted is fölengedik.
Kozák és lengyel nagyapáktól
származó bolgár és magyar,
május tizenhat, Jantra hídja,
Tirnovo, éjjel egy, vihar.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Villám lobog – országhatárok
népeket torzító hege,
vagy mást jelent – leánymosollyá
lobban el az idők dühe?
Mosollyá hamvad, mosolyoddá,
mely hetedhét századot átjárt,
míg kezed kezemben Petőfi
sebéből kihúzta a dárdát.
1
Ég kandallómban a fenyőhasáb,
Fény-árnyait, mint ingecskéjét Erzsi,
Fölizgatott ujjak közül kiejti,
És megvillantja öle parazsát.
Elfordulok – s kísértésnek vége!
S hogy visszanézek újra, már sisak-
Rostélyon át koromszemű lovag
Les rám, s szívemre céloz dárdafénye.
Jeges-fehér bolygók s hűlő vers Nap
Hevernek a biliárdasztalon, –
Elindítja-e még egy akarat vad
A csillagok igen a csillagok
Az angyalok rangjelzései ott
Vannak hová felvarrta őket a
Mennyei káplár-hierarchia
De én Uram bakád én hol vagyok
S hogy közlegényként is ragyoghatok
Te tetted-é vagy én tettem magammal
Jó jó tudom sohase voltam angyal
S mégis üres fakózöld váll-lapom
Szebb mint amit Te hordasz válladon
Végül is hogy gondoltad az egész
Világot hol egészebb lett a rész
Mint kozmoszból varrt díszruhád a rend
Budavár, szombat, vagy dec. 19. 1840.
Kedves Nelkám! Éppen mikor bevégzém tegnap előbbi levelemet, kapám a kegyedét, mint szoktam, örömérzettel. A leányt láttam szólani benne, kit én szeretek régen, de csak nem régen szabad szeretnem. Isten ójon engem, minden gonosztól; de szerelme nélkül világ...
(A Tisza-kormány idejéből)
Dr. Tulipán Lóránt, budapesti kezdő ügyvéd nyugtalanul járkál fényesen és hitelben berendezett szőnyeges szobájában. Csak pár napja, hogy az ügyvédi vizsgálatot letette, s ma nyitott irodát. Előzőleg azonban az újságok nyílterében közhírré tette a világra szóló eseményt. Vajon ki lesz az első kliens? Ezen tépelődik. Elhatározta, hogy akárki lesz is, arcképét olajba festeti meg és aranyrámába foglaltatja. Múlnak az órák, repül az idő. Már délfelé jár, s egy teremtett lélek sem mutatkozik. Végre az ajtón kaparás hallatszik, mintha valaki a kilincset keresné.
A fiatal fiskális dobogó szívvel mohón rántja föl az ajtót. Szűrös atyafi a látogató.
Az Ethnograpia 1929. évi folyamában (194–197. l.) közzétettem egy Faust-szerű elemekből különösen összeszövődött mondamesét (vö. Solymossy. Magyarság Néprajza, III. 234.), amelynek elmondója Lakatos Ferenc homoródkeményfalvi származású napszámos volt. A Lakatos család Homoródkeményfalván valamikor jelentős család volt; némelyik az unitárius egyház életében vitt jelentős szerepet (vö. Kovács Imre: A homoród-keményfalvi unit. egyház története. Keresztény Magvető, 1894.), egy másik pedig a tatárok elleni harcokban tüntette ki magát (Szendrey Zs., Ethn. 38: 198.) Erre a mese elmondója, Lakatos Ferenc is büszke volt. Kérdezősködéseim közben említette, hogy a falu papjától egy könyvet kapott olvasni, amelyben szó volt erről is, meg a Kolumbán pap tetteiről is.
A magyar költők eddig szinte kivétel nélkül harcos tagjai voltak a közéletnek; a majtényi fegyverletétel után meghal ez a hagyományos szerep. A fordulatot legtökéletesebben Faludi Ferenc (1704–1779) fejezi ki, ő az első „sziget”, kivonulás a zajló közéletből a tiszta költői világba. Eleinte csak fordított; nyelvét alakította, gazdagította, edzette. Gyűjtögető tehetség volt, s „Jegyzőkönyvében” tömérdek közmondást, érdekes jelzőt s megkapó kifejezést találunk, melyeket régi írókból és az élet nyelvéből szedegetett össze, a nyelv feltámasztásának, a nyelvkincs mozgósításának volt a mestere.
A költői mű esztétikai céllá ért Faludiban; a műgond volt a legfőbb izgalma.
Csetnek vízivára a Sajóba ömlő Csetnek patak völgyében 1245 körül épült. IV. Béla király ugyanis 1243-ban Pelsőc, Betlér, Dobsina vidékén hatalmas földterületet adományozott az Ákos nemzetséggel rokon Bebek Fülöpnek s Detrének. Mivel a csetneki hegyekben kiváló vasércet s rezet bányásztak, a vár körül épült kicsi falucska csakhamar felvirágzott, vagyonos várossá lett, különösen akkor, amikor szász bányászok, ércolvasztók és vashámorosok telepedtek a vár köré. A csetneki vas minősége országos hírűvé vált, a község gazdagodott. 1328-ban Károly Róbert király széles körű városi jogokat adományozott Csetneknek: szabad vásártartást, vámmentességet s a gonosztevők megfélemlítésére pallosjogot.
1 A karnagynak. Dávid-zsoltár.
2 Ez esztelen magában így beszél: „nincs Isten!”
Ocsmány, gyalázatos dolgokra vetemednek,
s a jót ki tenné, nincsen köztük egy sem.
3 Az Úr az égből letekint,
az embereket figyeli,
hogy lássa, van-e aki töpreng,
és van-e, ki az Istent keresi.
4 Rossz úton tévelyeg
és romlott mindegyik.
És nincs, aki a jót keresse:
nincs már egyetlenegy se.
Szegény Petőfi, ha véletlenül valami csodából megjelenne köztünk, bizonyára nagyon csodálkozna. Milyen népszerű is volt ő ötven évvel ezelőtt!…
Nagynevű emberek, díszes állású urak egymás után visszaemlékeznek arra az időre, mikor boldoggá tette őket egy-egy találkozás a nagy poétával.
Fölkelnek a „kortársak”. Mind, mind előkelő urak. Mindegyiknek van egy története, amelynek vége az, hogy mennyire tisztelték ők ezt a „tüneményszerű lángelmét,” s milyen boldogok, hogy beszélhettek vele.
És minket, kik már oly távol esünk a nagy időktől, kik csak írásokból ismerjük a magyar őserő legnagyobb szülöttének élettörténetét, most egyszerre megszáll a – kétség…
A minap a Tud. Akadémia palotájában jártam. Ahogy fellépek a földszinti folyosóra, látom ám, hogy az egyik ajtón új, nagy fekete betűk jelentik, hogy mi az: GOETHE-SZOBA.
A könyvtárban volt dolgom. A jó öreg Kitonichot kellett volna átnéznem. De bizony, hiába forgattam, egyre az járt az eszemben, hogy mink a mi Petőfinket milyen szépen szeretjük.
Szépen ám. Emeltünk neki két szobrot. Az egyiket Budapesten. Ezt Reményi hegedülte össze. A másikat egy szász városban. Ezt meg Köllő majdcsaknem ingyen csinálta.
Őrnagy úr Petőfi,
jelentem alássan:
Amennyire lehet,
magamat beástam.
Öreg ágyú öreg
komondorként dörmög,
vinnyognak a golyók,
mint a kutyakölykök.
Van egy szegény baka
ezerbaj-munkában.
Ön se húzta másképp
közlegény korában.
Meg kellett kerülnie harminchárom esztendő óta az egész világot, míg ide juthatott a Dunapartra. Megjött, itt áll most. Nem kell már kérdezősködnünk, hol esett el – elég jó tudnunk, hogy felemelték.
S míg idáig ért, amerre járt, diadalútban, magával vitte nemzetét. Vele voltunk, ha nem tudtuk is, s velünk van itt, habár ott is maradt.
Nézzük meg őt, hogy néz ki ércből. Milyen ő itt, hol mozdulatlan és hideg. Ha az ő szívét tették volna be, izzó lenne a vas s megolvadna. Így most szilárd ez a szobor s megmarad egy darabig, mert szobrot csak ideiglenest kaphatott. Az idők végtelen útján minden csak egy rövid ideig tarthat őmellette.
El van borítva koszorúkkal. Virágaink legjavát neki vittük, amit a nyár hozott. Nem annyi még, amennyit érdemelne. De hát termett-e annyi?
Trombita harsog, dob pereg,
Kész a csatára a sereg.
Előre!
Süvít a golyó, cseng a kard,
Ez lelkesíti a magyart.
Előre!
Föl a zászlóval magasra,
Egész világ hadd láthassa.
Előre!
Hadd lássák és hadd olvassák,
Rajta szent szó van: szabadság.
Előre!
Aki magyar, aki vitéz,
Az ellenséggel szembenéz.
Előre!
Mindjárt vitéz, mihelyt magyar
Ő s az Isten egyet akar.
Előre!
2001. augusztus 15.
„…hiszen ennek az országnak a koronába vetett hite, az a nyugodt, rendületlen, több évszázados igyekezete, hogy a hatalom legkevésbé kézzelfogható vonásait egy dologban tisztán megőrizze magának, ez nyilván semmi más, mint egy nagy titokban tartott eszme. István király koronája – bizonyos értelemben – ennek a sérthetetlen módon és közösségi igénnyel megtakarított erőnek akkumulátora: ez a korona gondolkodik, úgy zajlik le benne a gondolkodás, mint egy aranyló koponyában… Még ma is emlékszem arra a furcsa szívdobogásra, amely (oly sok esztendővel ezelőtt! Azt hiszem, 1895-ben) Pesten elfogott, amikor Ő, a Korona, a milleniumi ünnepségek napjaiban – külön díszhintón, egy párnán nyugodva, komótosan – elvonult mellettem föl Buda felé. Családom
Eljöttünk, eljöttünk
Szent István szolgái,
Kézen hozván szívünket.
Udvarlunk országul
Szent István szolgái
Istápunknak, szentünknek.
Dicsőséged miközöttünk
Kilenc százados,
Mégis néped körülötted
Sírván darvadoz.
Lerongyollott örökséged,
Héja, holló beletépett,
Sajog, hervadoz.
Régi javunk idézgetjük,
Régi urunk keltegetjük,
Jöjj el, vigasztalj!
Emberíts meg élő karddal,
Élőbb malaszttal.
Az új búza már ömlik a garatra.
A föld hálás volt, most is fizetett.
Hogy új kenyér került az asztalodra,
tudod-e, hogy kinek köszönheted?
Köszönd meg népem dolgos önmagadnak,
köszöntsd az ekét, kaszát, szekeret,
követ, szitát – s mind kik szerszámot adtak,
ki fúrt, kalapált, szőtt vagy tervezett,
a vetőket, az aratót, a molnárt,
a péket, s kik a kenyeret kihordták…
De az égre is emeld fel szemed,
(tudod, hogy fényt, szellőt, záport ki ad)
s töltse be szíved csendes áhítat,
mikor az új kenyeret megszeged.
Házi kenyér, de messze vagy,
Anyám dagasztott egykoron.
Benned volt házunk íze is,
S benned maradt gyerekkorom.
A pékhez el én vittelek,
A péktől el én hoztalak,
Jó kenyérszag szentelte be
Hazáig egész utamat.
Kerek voltál és illatos,
Kívül piros, belül fehér,
Belőled szel egy kis karajt,
Ki most a múltban mendegél.
Mosolyog a nyári dél,
az asztalon friss, fehér
új kenyér-
Honnan van az új kenyér?
Három traktor földet szántott,
a vetőgép búzát vetett,
felhő hullatta az esőt,
nap hullatta a meleget.
Szökkent a szár szép magasra,
jött a kombájn, learatta,
learatta, kicsépelte,
a gőzmalom megőrölte,
teherkocsi hazahozta,
anya pedig megsütötte
Mosolyog a nyári dél,
az asztalon friss, fehér
új kenyér.
Ritka vendég Rácországban
Zsigmond a király, a császár;
Jól fogadja István vajda,
István, kinek apja Lázár:
Hét egész nap látja dúsan,
Becsülettel, emberséggel;
Nem felejti, ki a gazda
S nem felejti, kit vendégel.
Majd vigasság: zene, tánc, bor
Tartja ébren a fölházat,
Majd újudvar, öklelés áll, –
Hangos erdőn nagy vadászat:
Száz tülök szól, hajt az eb s pór
Nyomja össze a vad berket,
Szorul a rés, a lovag lés,
Ija pendül ménje kerget.
– Elégia –
Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!
Holló szárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
S pusztító erejét rád viharozta dühe,
S vad diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér, mért hagytad el érseki széked?
Nem halt volna hazánk dísze, virága veled.
Harc tüze lángítá bizton viadalra kikelted’,
S érted mennyi dicsők estenek áldozatul!
Két istenasszony, amidőn születtem,
Vitt hűs berkeidbe, Leto szent fia,
S most, mint örökre vidám grácia,
Szelíd tavaszban lengenek mellettem.
Egyik, kitől az égi lantot vettem,
Az édesen ömlő Harmonia;
Másik te vagy csendes Fantázia,
Ki rózsaleplet vígan vonsz felettem.
Amannak oltárt nyögdelő szelek,
És búsan ömlő csermely zúgásánál
Echónak ellenében szentelek.
Neked virító bükkjeim sátoránál,
Merengve hallván a Dryasokat,
Fűzök hajadba rózsalombokat.
Sződemeter, 1811. szeptember 7-e után
Csak bor, csak lyány szerelme
Szivem fő gerjedelme,
Mit nékem a világ?
Ha más trónusra hág,
S hírnek fut ellenébe,
Pálcájától kezébe
Félvén a sokaság:
Fennáll királyi székem,
Országot a sors nékem,
És pálcát szintúgy ád.
A szék a lyány ölében,
Ország borom kelyhében,
S a pálca mirtuszág.
Káva, 1814. augusztus
