Páncél övezi testük
És kard az oldaluk,
S a szívük mégis reszket
És vacog a foguk.
Levél ha zörren: az ő bűnük zörren,
Kakas ha szól: az ő vétkük kiált,
A piros hajnalt és a naplementét
Úgy nézik ők, mint véres borzadályt,
Ábel vérét; a mi ontott vérünk……
Félnek a poroszlók.
Láttátok már őket szembe nézni?
A Kárpátokat belepte a hó.
Havas Kárpátról szertefutó szél
Kiáltva kiált: Hahó! hahó!
Ide nézzetek szabad magyarok!
A Kárpátok fehér hava
Rab magyar láb alatt csikorog!
Hahó! hahó! Ne farsangoljatok!
Hahó! hahó! Nincs most ideje
Táncnak, zenének, mulatásnak,
Csak a vad, kemény fogcsikorgatásnak.
Amíg a kárpáti hó rab magyarok
Nehéz lépése alatt csikorog.
Trianon sebeit az idő bekötözte,
de a vér átüt még mindig a sebeken.
Idegenek özönlöttek be a földre,
ki fegyverrel érkezett, ki fegyvertelen.
Aki fegyverrel jött, azt fogta a fegyver,
aki fegyvertelenül, azt befogadtuk,
fedéllel, földdel, szeretettel,
nem néztük, ki volt az anyjuk, az apjuk.
Feledd el, jó magyar, jobb, ha feleded
hófödte hegyeid, kincses városaid -
még a fejfákról is letörölték a neved,
templomaidban más nyelven szólal a hit.
Mint gazda, kit ősi házából kivetettek,
s megjelennek a rablók, fosztogatók
Virágos tavaszkor felső ibolya,
Derült magyar égbolt azúr mosolya,
Bácska földjén ringó arany kalásztenger,
Igaz ügyben hívő minden földi ember,
Mind azt kéri, várja, mind azt kívánja:
Messzehangzó szóval mind azt kiáltja
Siket fülébe a világnak:
„Igazságot Magyarországnak!”
Ha kitör a szélvész, tombol a vihar,
Isten könnyzáporát issza az ugar.
De ha felsüt fénye jókedve napjának:
Tört reménysugárból szép szivárvány támad
S hétszínű szalaggal ékesíti fel,
Mit lángbetűkkel írt a felhőkre fel
Dörgő villáma az orkánnak:
„Igazságot Magyarországnak!”
A szép hajdan regés korában
Élt egy professzor hajdanában,
Kiről az ének szól ma is.
Ördögnek hitte őt a népe
S nevét övezve száz mesébe,
Beszélnek róla még ma is.
Mondják: a föld rengett ropogva
S hullott a csillag záporozva
Az-éjjel, melyen született.
Medrükből nagy-vizek kicsaptak
Vagy ráuszított szemmel fusd a célt,
Vagy kérdezd meg, hogy hosszú a futás?
S torpanj el holtan, messzi cél előtt.
Vagy víg iram, míg szusszal győzheted,
Vagy lankadástól-félő nem-merés
S futás előtt nyílt hátra-arc lemondás.
Vagy égre-hörgőn hördülj, hogyha fájsz,
Vagy hallgass, mint a tóba-mállt göröngy,
Vagy halj halált, vagy éld az életet.
A parton balga tengerészek állnak,
S a tenger-árban sziklákat dobálnak.
A tenger horkan, zúdul, habzik egyre,
S csak nő a balgák kő-dobáló kedve.
A tenger érzi: balgák és merészek
A tenger-árral játszó tengerészek.
Feltörő gejzír vagy hazám,
magasba-szökő szivárvány,
félelemből robbant morajban
ívelő kívánság, hogy a
meggyalázott anyaföldből
is kitörjön a felszabadult
sóhaj: soha-többé ne merjen
lefojtani senki és semmi.
(Sírkövemre. Szakolczay Lajosnak)
Röptömet nem állítja meg senki,
vagyok a költő és nem tenge-
lengi bohóc az uborkafán.
Szavaimból nem szőhetnek fércet,
vagy bársonyt trónusokra, mondom
az igazat és a kórusokban
üvöltők hadát lehányom.
Ülnék inkább a börtönökben,
meghalnék átkozódva, vagy
hörögve, semmint nevessen
rajtam, vagy utáljon unokám.
Miami felé, a repülőn
Szemeidben a szerelmet, amikor
a nyugalom idején, összefonódva,
duruzsol a gázláng, báránybőr az ágyunk
előtt, kezedben pohár. Emlékezünk
a hajnalokra, a patakra a tópart
oldalán és édesanyádra, aki
korholt, hogy hihetsz-e ennek a fiúnak.
Hihetsz. Lepergett az idő. Szüleink
halottak, ha hazatérünk, virágot
viszünk a sírjukra és állunk az urna
mellett. Közeleg a nap – nem akarom
tudni – amikor mi is csak emlék leszünk,
hogy szerettünk és gyermekeket hoztunk
A part alatt zizegve
Cirógat, véd a nád.
Hiába várt az este
Húgod és szegény anyád.
Keskeny vércsík szalad,
Arcod kettészelő.
Úgy fekszel itt hanyatt,
Mint kidőlt mesgyekő.
Te vagy a kő, határ:
Ma eddig tart a múlt,
A rettentő halál
Itt felmagasztosult!
Az első magyar tragikának, Kántorné Engelhardt Annának – Jókainé Laborfalvi Róza és Jászai Mari elődjének tragikus volt az élete. Ezt bizonyítja gyermekének atyjához írott lemondó levele.
1839.
Kedves
Mielőtt hosszasan gondolkoznám – mi csak bátorságomat vesztené, már pedig most csakis arra van szükségem, egyenesen arra – már szinte unt tárgy is a becsület a világban –, de én mégis
Az első világháborúban a Monarchia hadseregében sok magyar költő, író szolgált, mint például a júniusban 105 éve hadifogságban elhunyt Gyóni Géza teológus (http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato ) vagy a kevésbé ismert Hangay Sándor pilóta (http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/11236-hangay-sandor-iro-kolto-publicista ). Közéjük tartozott a Hajdúhadházán 1881. június 7-én született Madai Gyula református gimnáziumi tanár, későbbi országgyűlési képviselő. A debreceni Bokréta csoport tagja volt, olyan nevesebb költők társaságában, mint Baja Mihály, Gyökössy Endre és Oláh Gábor. Viszonylag idősebb kora ellenére is (33. évesen) nagy bátorságról tett tanúbizonyságot az I. világháborúban, a fronton tanúsított hősies magatartásáért megkapta a Signum Laudis kitüntetés. (Ezekről a harctéri időkról, eseményekről tudósított később „Ember a tűzből” tanulmánykötetében.)
Gróf Andrássy Gyula, mikor 1867-ben a második felelős kormányt megalakította, a sajtóügyekre külön osztályt állított fel a miniszterelnöki palotában. Az osztály élére Ludasi (Ganz) Mórt hívta meg, a ki a kiegyezés előtt az ó-konzervatívak szolgálatában állott (ő szerkesztette 1865-ben és 1866-ban a »Magyar Világ« című politikai lapot, mely a Deák-féle jogfolytonossággal szemben az opportunitási politikát képviselte), de a ki a bécsi sajtóban a Deák–Andrássy-féle kiegyezésnek is becses szolgálatokat tudott tenni. – Ludasi éles szemmel tudta kiválasztani a megfelelő erőket, ámbár a sajtóosztályban magában nem mindeniket alkalmazta. Az akkoriban keletkezett és sokáig híres »Kávéforrás« volt a tulajdonképpeni sajtóosztály. Ott szerkesztődött a »Borsszem Jankó«, mely mint egy új fegyvernem jelent meg a harctéren, a régi s elavult fegyvernemek között.
Korponától délre, Ipoyságtól északra az egykori Hontban, az Ipoly felé siető Litavica patak völgyében, egy dombtetőn épült a XI–XII. század folyamán Csábrág vára. Hívták a várat abban az időben Zobrondnak és Litvának is. Csábrág építtetői a honti, barsi, nógrádi vidék főurai, a Hunt-Pázmán lovagok voltak. Csábrág vára lényegében egy sokkal régebbi kis váracska alapjaira épült. A sváb eredetű „vendég” Hunt-Pázmánok 980 körül érkeztek Magyarországra. A Szentföldre igyekeztek, de fejedelmi bíztatásra itt maradtak; ők ütötték lovaggá Géza fejedelem fiát, a későbbi Szent Istvánt is. Hatalmas birtokokat kaptak a Hunt-Pázmánok az Ipoly és a Garam vidékén, ezzel országos vezető famíliává váltak. Az általuk épített Csábrág vára tehát már a tatárjárás előtt is megvolt. Később szász bányászok érkeztek a vidékre, Csábrág alatt is szász-németek laktak, majd elkeveredtek a szlováksággal s a palócsággal.
A Vadrózsákban van egy Siklódi táncdal című vers, amely igazában gúnyvers és ha valahol táncoltak is rá, Siklódon bizonyára nem. A vers két szakaszt is szentel, a bikfa’ dicséretére; meg is érdemli, mert ez a faragó falu leginkább a bükkfából pénzel, készítvén belőle vásárra való famunkáit. De dicséri a vers – gúnnyal vegyest – másért is, amint következik:
Nincs ojan fa, mint a bikfa,
Abból lesz a véka, kupa,
Kövér pele az udvába,
Pánkó sül ez olajába.
Hej haj, hujja haj,
Nincsen mostan semmi baj!
Mond a vers ilyet is:
Zabból kiszi szilvalével,
Jó káposzta friss pelével.
1 Hozzatok* az Úrnak, istenek,
hozzatok az Úrnak dicsőséget és hatalmat.
2 Hozzátok az Úrnak neve dicséretét,
boruljatok az Úr elé ha föltűnik a Fölség.
3 Az Úr hangja a nagy vizek fölött,
a dicsőség Istene mennydörög,
az Úr a végtelen vizek fölött.
4 Az Úr hangja roppant erősség,
az Őr hangja maga a fönség,
5 az Úr hangja a cédrusokat rázza,
az Úr a Libanon cédrusait tépázza.
6 Mint borjat ugrasztja a Libanont
s mint fiatal bikát a Szíront.
7 Az Úr hangja mint tűzsugár hasít át,
8 az Úr hangja megrengeti a pusztát,
az Úr Kádes pusztáját rengeti
Juhászlegény, szegény juhászlegény!
Tele pénzzel ez a kövér erszény:
Megveszem a szegénységet tőled,
De rá’dásul add a szeretődet.
«Ha ez a pénz volna csak foglaló,
S még száz ennyi lenne borravaló,
S id’adnád a világot rá’dásnak:
Szeretőmet mégsem adnám másnak!»
Te sem termettél ám szakácsnak,
Magyarország, édes hazám!
A sült egy részét nyersen hagynád,
S elégetnéd más oldalán.
Míg egyfelől boldog lakóid
Megfúlnak a bőség miatt:
Hát másfelől meg éhhalállal
Megy sírba sok szegény fiad.
Eperjes, 1845. április
Zöldleveles, fehér
Virágos ákácfa,
Kék ruhában szőke
Kislyány van alatta;
Megeredt az eső,
Annak végét várja,
A pitvarajtóból
Kacsintgatok rája.
Gyere be, galambom,
Gyere a szobánkba!
Míg eláll az eső...
Találkozás Bemmel
Petőfi Kolozsváron át Tordára érkezvén, nejét és gyermekét az ottani református papnak, Miklós Miklósnak vendégszeretetére bízta, maga pedig Egressy Gábor társaságában tovább haladt. Útközben értesültek róla, hogy Bem seregével együtt kivonult Moldvába.
Petőfi július 25-én Kővári Lászlóval, akit a magyar kormány hadviselet történetének följegyzésére küldött ki, utána akart menni; de ezalatt híre jött, hogy már visszatérőben van.
Talán már nem is kell a vers.
Talán már én se kellek.
Talán már nem is vagy, Hazám,
S a földön, mely engem nevelt,
Már a madarak is talán
Más nyelven énekelnek.
Talán csak én vagyok magyar
E sártekén, s e nyelven
Imádkozni csak én tudok,
S káromkodni, midőn sanyar
Szibériámból elbukott
Hazámba húzna lelkem.
»Nincs a magyar földön kívül élet« – igen hiszi Barkács
»Vagy, ha van, olyan nincs! « így mondák századokig már
Tisztes apák s fiaik mondják még e napig; és ki
Nem hiszi, kurta eszű. Van-e jobb kolbász a világon,
Mint Szegeden? van-e jobb ízű a miskolci kenyérnél,
És a szalonnánál, mely makkbul lett a Bakonyban?
Hogyha a nemszmélit gyöngének tartod, igyál jó
Somlait, avagy erős rusztit, veres egrit, ízére hatalmas
Villányit, vagy igyad minden borok ős fejedelmét,
A tokajit; hová kell ennél több?
Mint temesvári papnövendék a 33-ik honvádzászlóaljba önként lépett be 1848. augusztus hó 13-án. Azonnal, mint honvédtizedes a zászlóaljhoz ment Petrovoszellóra, ahol rövid gyakorlat és hadművelet tanulmányozása után, a csurgói rácok, de különösen a határőrvidéki katonai horvát ezredek által megszállva tartott sáncok ellen kületett.
A csurgói rác és horvát sáncok bevétele volt az első vérkeresztsége derék és bátor paphonvédünknek, Nagy Pálnak. Reggeli öt órakor ködös időben értek a sáncok alá és a...
Dögmadarak, hova szálltok?
Korai még vijjogástok.
Nem hulla még, ami fekszik, -
Sok sebével bárhogy festik.
Megrázkódik s lecsap rátok -
Dögmadarak, hova szálltok?
Egész világ kit széttépne:
Övig vérben Árpád népe.
Tucatra jár már az ellen -
Eggyel többtől meg nem retten.
Nem kripta még a Kárpátok -
Dögmadarak, hova szálltok?
Halljátok-e az Adria
Felénk síró szelét?
Érzitek-e a távol Tátra
Kemény tekintetét?
S a Hargita zord haragját,
Bácska méla búját…
Mármarosi erdők jaját,
Mely fölöttünk zúg át?!...
Látjátok-e vad pribékek
Korbácsa ütését,
Ős honában a rab-magyar
Mint züllik szerteszét?...
Nem, jaj, nem, ti nem éreztek...
Learattál, édes magyar népem,
Ott az áldás csűröd közepében,
Osztrák finánc szemét veti rája,
– Szükség lesz még arra a kaszára!
Meleg idő jár most a magyarra,
Vihar lesz, ha Isten úgy akarja,
De belőle baja másnak támad,
– Tartsd csak készen, népem, a kaszádat!
Bécs felől jön a fekete felleg,
Bécsi rongy lesz, mire innen elmegy;
Aki küldi, mind halálra sárgul,
Hogyha kard lesz a magyar kaszábul!
/1903/
Az élet egyre drágább és vadabb.
Mit ér az otthon, hogyha nincs szenünk.
Ordas fogakkal közeleg a tél:
Mi lesz velünk?
Kabátom rongyos és cipőm lukas.
Nincs krumplink, zsírunk, és nincs kenyerünk.
A kamrában sem áll édes befőtt.
Mi lesz velünk?
Már megritkult a szó. Ültünk a tág verandán.
Sötét fény csillogott az ordas óboron,
És hallottuk, amint egy álmodó torony
Tünődve felneszel, és éjfelet ver andán.
S a hűvös szél lehén, mely lomha lombot ingat,
Úgy tetszett: csöndesen lebegve sok szelíd,
Hűs ujju néma árny busongva közelít,
S arcunkon ismerős vonásokat tapintgat.
A Haza tebenned él.
Nem a föld, mit taposol,
És nem a határ, amit átlépsz.
Tedd szívedre kezed,
S tudni fogod, az utat, amelyre lépsz,
Nemzedékek sora koptatta már.
A haza - szeretet.
Gyermekként csüggünk rajta,
Ahogy egy jó anyán szokás,
De olykor, ha felnövünk,
Úgy kezeljük, mint egy rút mostohát.
Mi kiröppenünk, Ő megtörve sír,
De bárhová követ, csak hívd.
