Kisfaludy Károly: Mohács

– Elégia –

Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!
Holló szárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
S pusztító erejét rád viharozta dühe,
S vad diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér, mért hagytad el érseki széked?
Nem halt volna hazánk dísze, virága veled.
Harc tüze lángítá bizton viadalra kikelted’,
S érted mennyi dicsők estenek áldozatul!
Szűk vala egy ország! be kicsiny most néha lakásod;
Tárogatód megszűnt, rozsda emészti vasad.
Nyugodj! rajtad űzé dölyfét a csalfa szerencse;
A békítő sír enyhe takarja prod.
Hány fiatal szívet, tele sok szép földi reménnyel
Sújta le kegyetlen itt a riadó csatavész!
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifjú talála,
Kit nem rég az öröm lágy öle ringata még!
Dísztelen itt fekszik, deli termete összerútítva,
Száguldó paripák vasszegű körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az úton váró híve friss koszorúval,
Nem jön-e bajnoka még, félve reményelve vigyáz:
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
Néz, piheg, arca tüzel s keble feszülve haboz.
Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe:
Elmarad a kedvelt s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként
hervad el a szép szűz néma keserve között.
Sírja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő
S a hűség csendes angyala őrzi porát,
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
Fénytelen itt szúnyad s kő se’ mutatja helyét!
Ősi szabadságért harcolt bár férfikarokkal,
Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát,
Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
Testhalmok közepett küzd, noha élte szakad.
Sínli szokott terhét tűzménje, nyihogva kapar, vág,
Rugdal, rázza fejét, hosszú sörénye lobog,
Elszáguld, haza tér, s így hírli vitéz ura hunytát,
Kit repedő szívvel hölgye zokogva sirat;
Míg sűrű könnye apad, ő is hű férje után hal,
S a kiürült háznak csak düledéke marad.
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
Döltében viruló ágait így temeti.
Hány bajnok hala így, de csak a boldog leli bérét:
A meggyőzöttnek csillaga véle tűnik.
Így hamvadtak el ők alacsony, moh-lepte gödörben
S a feledékenység éje borítja nevök’.
Hantra dűl a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját;
És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt:
Titkon még is eped, szomorú dalt zengedez ajka:
A hős árnyékok csendesen ihletik őt.
A csatasíkon mély borulattal ballag az utas,
Elgondolva minő kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorul, s lesütött szemmel halad ismét,
Felpattant sebeit belseje érzi maga,
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt úsztat az éren,
Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk:
Ott vergőde Lajos, rettentő sorsú királyunk,
Sülyedző lova érc hímzetű terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segítse!
Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos páncélja fakó lesz,
S összezúzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kínos! s kegyalak! neked életed így tűnt!
Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.
Ifjú valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
Szendergő porodat béke lebegje körül!
Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység.
Egységünk törten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó lánc így készüle árva hazánkra;
Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyászemlékű vidék! mi sok ínség kútfeje lettél:
Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez,
Naggyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték,
S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk.
Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
S a Duna szőke vizén hány rabok úsztak alá!
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon;
Félhold kérkede szát városi tornyairól – –
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre!
Új nap fényle reánk annyi veszélyek után.
Él magyar, áll Buda még! a múlt csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk.
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sírja Mohács!