Mikszáth Kálmán: Petőfi Sándor

Meg kellett kerülnie harminchárom esztendő óta az egész világot, míg ide juthatott a Dunapartra. Megjött, itt áll most. Nem kell már kérdezősködnünk, hol esett el – elég jó tudnunk, hogy felemelték.
S míg idáig ért, amerre járt, diadalútban, magával vitte nemzetét. Vele voltunk, ha nem tudtuk is, s velünk van itt, habár ott is maradt.
Nézzük meg őt, hogy néz ki ércből. Milyen ő itt, hol mozdulatlan és hideg. Ha az ő szívét tették volna be, izzó lenne a vas s megolvadna. Így most szilárd ez a szobor s megmarad egy darabig, mert szobrot csak ideiglenest kaphatott. Az idők végtelen útján minden csak egy rövid ideig tarthat őmellette.
El van borítva koszorúkkal. Virágaink legjavát neki vittük, amit a nyár hozott. Nem annyi még, amennyit érdemelne. De hát termett-e annyi? Nyarat évente csak egyet ád az isten. Petőfit egyet ezer évre adott.
Nemzeti ez az ünnep, szebb sohase volt még. A parlament koszorúja ott függ a szobron. Eljöttek a megyék is. Ország s megyék koszorújában benne van hódolata minden magyarnak, s mégis dicsőítik sokan azon kívül is.
Ha száz lelkünk volna, mindenikkel külön szeretnők.
Eljött Félegyháza is. Megnézi, amint lehull nagy szülöttjéről a lepel. Milyen viszonttalálkozás ez!
És ott fog állni ő is, a másik, az eleven, de nem a kisebb. Beszédet mond: őszinte lesz abban, amit mond, de hát amit elhallgat, amit tán nem is gondol, de amit érez.
Ki érti azt meg? Pedig azt kellene megérteni. Az volna az ünnep másik fele.
Ki érti meg? Hát nem beszél elég világosan ez a szobor? A koszorúk nehéz selyemszalagjaikkal nem mondják meg nektek, hogy egy vagyon van ráaggatva Petőfire? Arra a Petőfire, aki most ott áll a hideg kövön s nem kér ott enni, nincsen szüksége semmire – még elismeréstekre sem. A szomjas föld csak azt az esőt issza be mohón, amely elsőnek esik. Idegen népek hódoltak meg múzsájának, s ti csak akkor veszitek le már a kalapotokat, mikor őket látjátok meghajolva. Hálások vagytok-e vagy inkább hiúk? Dicsőséget adtok-e vagy részt kértek belőle? Mi az igaz?
Hogy csontfoga van az embernek, azt bölcsen rendelék az istenek, mert ha vas lenne, már rég a rozsda ette volna meg…
Hát most már itt van ő vasból, s nincs semmilyen foga.
Zászlók lobognak szobra körül, díszküldöttségek jöttek mindenünnen; itt van a regényes felföld, itt a tündéri róna, s csüggnek a dicsőség jelvényei a szobráról, mint a gyümölcs a fán. Nem kíméltek semmi költséget, hogy megtiszteljék, versenyeztek megyék, városok. Idegen ország királyasszonya üdvözletét küldi a nagy szellemnek. Azok is fölfele nyújtják már a kezüket hozzá, akik a trónon ülnek. Pedig csak a kunyhóknak énekelt ő.
Kár, hogy már ősz van, és elmentek kedvenc madarai, a gólyák, akiket ő szeretett, és csak az emberek vannak itt, akik míg élt, nem eléggé szerették.
Ki érti meg, amit elhallgat az a másik? Hiszen elmondta egynehányszor egyebütt. Mindenki meghallgatta, de senki meg nem figyelte.
Elmondta, hogy ne fordítsuk meg a világrendet. A rögök a sírokra valók, s mi élő nagyjaink útjára hajigáljuk azokat, hogy a rózsákat sírjaikra ültessük aztán. Vagy mindenáron a rögökben kell teremniök a virágoknak?
Hányszor hangzott fel a szemrehányás, hogy a magyar szépirodalom hanyatlóban van, hogy a nemzetet megszállta a közöny, hogy nem pártolja, nem segít fejleszteni, gyarapítani szellemi vagyonunkat.
És ez mind igaz… igaz az utolsó szóig.
Minek jöttetek hát ide ünnepélyt tartani?
Petőfinek? Ne ámítsátok magatokat; Petőfihez nem ez a méltó ünnep.
Ti nem az örökséget becsülitek meg, amit hagyott. Ti csak tort ültök, lakomát csaptok, mert az nektek jólesik.
Hanem iszen érdekes is lenne, amint ott ültök a dús asztal körül a tízforintos lakománál, habzó kehellyel éltetve az ő szellemét, ha egyszerre feltárulna a szárnyasajtó, s belépne rajta egy idegen, akinek nincsen ebéd-bárcája, de meg jó ruhája se fáradt, öreg utas, porral lepetten s azt mondaná:
»Hát itt vagyok, Petőfi Sándor. Megjöttem Szibériából. Ugyan, ugyan ne csináljatok belőlem maskarát azon a bálványképen, azzal a tömérdek drága selyempántlikával és koszorúval. Akasszatok inkább egy ócska tarisznyát a nyakamba. Az az igaz!«

1882