Várregék és mesés várromok /VIII. Csetnek/

Csetnek vízivára a Sajóba ömlő Csetnek patak völgyében 1245 körül épült. IV. Béla király ugyanis 1243-ban Pelsőc, Betlér, Dobsina vidékén hatalmas földterületet adományozott az Ákos nemzetséggel rokon Bebek Fülöpnek s Detrének. Mivel a csetneki hegyekben kiváló vasércet s rezet bányásztak, a vár körül épült kicsi falucska csakhamar felvirágzott, vagyonos várossá lett, különösen akkor, amikor szász bányászok, ércolvasztók és vashámorosok telepedtek a vár köré. A csetneki vas minősége országos hírűvé vált, a község gazdagodott. 1328-ban Károly Róbert király széles körű városi jogokat adományozott Csetneknek: szabad vásártartást, vámmentességet s a gonosztevők megfélemlítésére pallosjogot. A pallosjoggal azonban vissza is élt, és sokkal később, 1759-ben Mária Terézia királynő megfosztotta Csetneket szabadalmas jogaitól. Néhány évtized múlva azonban II. József ezeket a jogokat visszaadta. Csetnek vára – amely ma a falu közepén van – sokat szenvedett a pártviszályokban, a török és kuruc háborúk alatt, sőt időnként százával ragadta el a pestishalál a lakosságot. A várban sűrűn változtak a tulajdonosok: 1420-ban már a Csetnek család a vár ura, majd lettek tulajdonosai a Horváthok, Bakosok, az Andrássyak, a Thökölyek, Rokfalusyak. 1700-ban a Rákócziak a gazdák, majd ismét az Andrássyaké s a Szontághoké. A Szontághok sokat fejlesztettek a bányákon és a vashámorokon. Csetnek vára a kuruc hadjáratok éveiben, 1680–1710 között lassanként romba dőlt, csak két tornya s csekély földszintje maradt meg. Későbbi birtokosai igyekeztek annyit megmenteni a várból, amennyit lehetett. Legutolsó tulajdonosa, Sárkány Gyula 1900 táján helyreállította a saroktornyokat és a lakóépület megmentett részét. A vár maradéka ma is áll, lakóház jelenleg is. A vár mellett emelkedik Szlovákia egyik legszebb gótikus temploma, s benne Szlovákia legrégibb, 1492-ben létesített orgonája. Az orgona ma is szépen szól. Ötven-hatvan évvel ezelőtt még igen híres volt a csetneki csipke s a dohány.

- Ezt a várat nem dombtetőre építem, hanem víz mellé, minden sziklánál jobban megvédi a benn levőket a mocsár, ingovány!
Ekképp határozott Babek juhász hatodik fia, amikor a jutalmul kapott várhelyet a Csetnek-patak völgyében felmérte. Hat aklot emeltethetett Bebek juhász a fiai számára jó Béla király engedelmével a krasznahorkai erdőben talált csillogó gyémántért. Hat várat ugyanis. Csetnek lett az egyik. A Fülöp nevű fia kapta, de osztozott benne Detre is:
- Ha még egyszer támad a tatár, vízbe könnyebben fullasztható a beste, mint a várbástya mögül lőni le nyíllal.
Nem Csetnek volt az egyetlen, vizek erejére bízott váracska Gömörben akkortájt, de ez tartott ki legtovább. Folyondárral befuttatott bástyája ma is de sokat tudna mesélni ostromról, csatákról, udvarának szelíd virágai pedig talán még a Bebek kisasszonyok gondozó keze nyomát őrzik. S ha e földben gyökerező virágoknak netán utolsó illatfelhőjük is ellibbent már az időben, ott maradt virágszövő, virágot álmodó ujjaik nyoma a várudvar hatalmas templomának megannyi színes oltárterítőjében, kehelyborítójában, papi keszkenőjében. Ezek a hímzett, tarka virágok ma is elevenen ének, ma is mosolyognak, ma is emlékeznek.
A fiú utód elholt Bors földjeit kapták a jeles Bebekek Béla királytól, így hát Csetneket is. Akinek közülük Pelsőc jutott, megtartotta a Bebek nevet, Aki Csetneket íratta magára, ennek nevét vette föl. Így lettek az utódok Csetnekiekké. Egy ilyen jeles utód, Csetneki János, állhatatos híve lett Károly Róbert királynak, meg is járta ezért a nagy ellenfél, Csák Máté néhány börtönét is. Sáros várának mély tömlöcéből szabadult ki Csetneki János a rozgonyi csata után végül. Onnan fordította ismét lova fejét Gömör megye iránt, hogy sok ádáz osztozkodás után viszontláthassa kedves tanyáját, Csetneket.
De mivel a Bebekek mindig többen voltak, mint amennyi a kastély, kapott a csetneki bortokból egy tisztes részt egy másik testvér, Csetneki Miklós is. S az volt a legszokatlanabb ebben az osztályoskodásban, hogy békén tudott a két testvér megférni egymással. Pedig hej, de viharos, hej, de veszekedős idők zúdultak a hazára a három királyjelölt, Ottó, Vencel, Károly Róbert idejében! A Csetnekiek azonban el nem tántorodtak az Olaszhonból jött királytól, ennél fogva Károly Róbert mindig is kimutatta háláját irántuk.
Olyan jogokkal látta el Csetneket – bár e jogok adásába nemcsak a hűség, hanem a hegyekben bányászott csillogó csetneki csoda, a réz is közbeszólt –, amilyenekkel csak igen jelentős városok dicsekedhettek. Négyszer tarthattak évente nagyvásárt a csetneki piacon, a várúr szabadon vámolhatta el az árukat, ennélfogva kedvére gazdagodhatott mind az úr, mind a jobbágy, de ami ennél még fontosabb jog volt, pallosjogot kapott a város. Ez volt aztán az igazi hatalom! A kard! Akinek ilyen szabadalmas pallos fénylett a kezében, minden útonállót, rablót, tolvajt, lókötőt, gyilkost, rossz személyt, boszorkányt a maga bírái ítéletével, királyt sem kérdezve meg, lenyakaztathatott. Ott függött a pallos a városkapu fölött, mindenki láthatta, mindenki félhette. Hogy aztán néha annak a nyakát is szegte a hóhér, aki meg sem érdemlette, az tudván tudhatta be a maga ennenszemélyének: miért kötözködött bíróval, várúrral, tanácsbéliekkel?! Dolgát a hóhér mindig megelégedésre végezte, bár olykor sürgősen kellett kölcsönkérni egyet-egyet Kassáról, Lőcséről, ha Csetneken vállalkozó éppen nem akadt, egészen addig, amíg Csetnek városa rá nem fizetett. De ennek elmondásával ugorjunk csak néhány évszázaddal előre az idő versenypályáján, hogy utána ismét visszaugorjunk.
Az lett a sorsa ennek a pallosnak, hogy utóbb nem is annyira tolvajok, rablók nyakával foglalatoskodott, mint inkább boszorkányoknak, bűbájosoknak, varázslóknak kikiáltott férfiak, asszonyszemélyek megcsúfolásával. S noha Könyves Kálmán királyunk régen kimondta, hogy mivel boszorkányok nincsenek, nem is üldözendők, nem sokat törődtek ezzel a kései utódok, s csak megpörkölgették, csak meg-megvesszőztették mindazokat, akikre ráfogható vala a boszorkányosság. Ebből folyólag a pallosnak is akadt néha dolga még Mária Terézia királyasszony idejében is.
Azaz: akadt volna Csetneken is.
Ha a királyasszony kellő időben meg nem haragovék.
Történt ugyanis, hogy Csetnek városában csak nem állt be a szája soha Szeverini Illés hites feleségének, Vozár Máriának. Hol a tanácsurakat szidta, hol bűbájitalokat kevert, hol szépségével zavarta meg a férfiakat, hol seprűn lovagolt. Szent Gellért hegyére boszorkányszombatok éjfelein. Vetemedett még tolvajlásra is. Tehenet vert szemmel, a tehén teje elapadt, szerelmeseket boronált össze, s választott szét egymástól. Egyszóval megunták a tanácsbeliek Szeverini Illésné asszonyom viselt dolgait, pénzre büntették.
De csak nem állt be tovább sem a szája, csak röpködött seprűnyélen a budai boszorkánytalálkozóra, csak elcsavarta a várbél katonák fejét. A seprűn lovaglást ugyan senki sem látta, de éppen ezért mindenki esküdött rá.
Vozár Máriát pellengérhez kötötték. Három vasárnapon.
Ez sem használt.
Huszonöt pálcaütésre ítélték.
De valóban az ördög bújhatott Vozár Máriába, mert az ördöngös asszony még akkor sem hagyta abba a szájalást. Sőt, még hangosabban nyelvelt, még szemérmetlenebbül bűbájoskodott.
Ekkor ítélték háromszáz bátor botütésre, amelyet a hóhér végezzen el, s ha ekkor sem hallgat el az asszony, feje vétessék.
De Szeverini Illésné már a százkilencvenedik ütésnél kiszenvedett. Látta az egész város.
A pallosnak nem maradt dolga.
Feljutott ez a hír Bécsbe a királynőhöz, nagyon elkeseredett a nagyasszony, tüstént megbüntette Csetneket. Elvette a vásárjogot, el a vámszedést s főképpen a pallost.
Vozár Mária a maga halálával váltotta meg az utódok szenvedését.

Azóta sincs boszorkánya Csetneknek.
És most fussunk ismét egyet az időben, hátrafelé azonban, vagy jó kétszáz esztendőt. Csetneki Zsigmond uram áll az öreg templom udvarán, a pappal, a néppel vitatkozik. Nemrégen került vissza a várúr az osztrák generális, Katzianer fogságából, amelybe a Szapolyai Jánossal való barátsága miatt jutott. Szabadon s jól érezte magát jelenleg, afféle nagy kedvű, nagy indulatú gömöri úr volt, szívesen boncoltatták. Volt már Csetneken híve Luthernak sok, de volt ellenzője is. Az egyik párt a pápista valláson szerette volna marasztalni Zsigmond uramat, a másik párt Luther felé vonta. Márpedig széles e tájon Zsigmond úr szava volt döntő: aki mellé ő odaállt, annak a szava volt érvényes a völgyben. Tanácsúr, céhmester, jobbágy tőle függött.
Zsigmond úr kettévetette lábát, s úgy tűnődött:
- Ez a vallás is jó, az a vallás is jó. Nekem mind a kettő tetszik. De mivel az ember csak egy hiten lehet, dönteni kell, és én döntöttem.
Feszült figyelemmel nézett rá a pap, a megannyi tanácsúr, a piac népe. Zsigmond úr felemelte vaskos buzogányát:
- Azt döntöttem, hogy ez a buzogány dönt. Ha keresztülhajítom ezt a buzogányt a templom tetején, Luther mellé állok, a templom is velem jön. Minden eleven és holt benne levőjével. Ha nem hajítom át, pápista maradok.
Emelte a buzogányt, megforgatta vitézül, dobta, röpítette, s íme a buzogány magasan a tető fölött suhant el. Oly mélyen vágódott be túloldalt a földbe, hogy alig bírták kirángatni onnan.
Így meséli a hagyomány, így lett Lutheré a csetneki templom. Sokáig ott függött falán a nevezetes buzogány is.
Gyöngyösi István, a költő még meg is markolhatta, meg is forgathatta. Aztán később őt is onnan kísérték utolsó útjára, a csetneki vár templomából, amelynek orgonája ma is éppoly erővel, s éppoly muzsikás szépséggel zúg, énekel, mint Zsigmond úr korában tette, amikor megépítették.
Árad szerte gyönyörű bongó hangja a Bebek kisasszonyok hímzett virágai fölött.

Forrás: Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra