Féja Géza: Három költő /Faludi Ferenc, Várkonyi Amade László, Orczy Lőrinc/

A magyar költők eddig szinte kivétel nélkül harcos tagjai voltak a közéletnek; a majtényi fegyverletétel után meghal ez a hagyományos szerep. A fordulatot legtökéletesebben Faludi Ferenc (1704–1779) fejezi ki, ő az első „sziget”, kivonulás a zajló közéletből a tiszta költői világba. Eleinte csak fordított; nyelvét alakította, gazdagította, edzette. Gyűjtögető tehetség volt, s „Jegyzőkönyvében” tömérdek közmondást, érdekes jelzőt s megkapó kifejezést találunk, melyeket régi írókból és az élet nyelvéből szedegetett össze, a nyelv feltámasztásának, a nyelvkincs mozgósításának volt a mestere.
A költői mű esztétikai céllá ért Faludiban; a műgond volt a legfőbb izgalma. A Súlyos, viaskodó, hol bújócskázó, hol pedig rohanó erejű magyar prózából finom, szökellő csobogást csinált. Megtörte a magyar vers nehézkességét is, feloldotta pátoszát és méltóságát, lehántotta nehéz történelmi palástját. Az ösztönös képességeket irodalmi kultúrával próbálta pótolni, ötvösművész volt, de nem merült ki a formai bravúrban, mint Amade László. A barokk zsúfoltságot rokokó-finomsággal helyettesítette. Idegen versképleteit tiszta magyar ritmussal töltötte meg. Tudatos gonddal a magyar hagyományból és az európaiságból alkotott költői világot. A rokokó ízlésére annyira jellemző pásztori verseket ő is írt, de népi hangot kevert beléjük. Az ő pásztorai már így társalkodnak:

„Ide felénk pásztor avval a dudával
Menalcas is itt lesz, jó sípos társával,
Új csákóm van látod, új bocskor lábamon,
Tejünk, túrónk, sajtunk, van öreg gesztenyén,
Ómánk, szilvánk, költénk, szép puha berkenyénk,
Répánk, borsónk, lencsénk, csörgés szalonnával,
Szeretem a lencsét csörgés szalonnával”.

*

Várkonyi Amade László (1703 – 1764) szilaj, szabadszájú költő volt; a régi magyar irodalom legkimagaslóbb formaművészei közé tartozik, de máskülönben nem lépte át a kéziratos dalköltészet határait. A Vers tovább fejlődött benne, de a líra nem; a formaművészet pedig verseiben helyenként alaki játékká süllyedt. Legszebb versének, „Toborzójának” nyersanyagát valószínűleg a népköltészetből merítette:

„Az szép fényes katonának
Arany, gyöngy élete.
Csillog, villog minden felől
Jó vitéz fegyvere,
Szép élet,
Víg élet,
Soha jobb nem lehet!
Hopp hát jöjjön katonának
Ilyent ki szeret!

A zöld mezőn megpuskázik
Nyer az ellenségtül,
A kvártélyban mulatozik,
Nyer a menyecskéktül,
Szép élet,
Víg élet,
Soha jobb nem lehet!
Hopp hát jöjjön katonának,
Ilyent ki szeret!”

Amade László írta első lírai regényünket, de műve elveszett, vagy még mindig lappang.

*

Orczy Lőrinc (1718–1789) a korszak legjelentősebb költője. Bessenyeiéknek ő készítette a talajt, működése átnyúlik irodalmunk megújulásának a korszakába. Igazi előkészítő, korszakok határmezsgyéjén nőtt plánta; máskülönben megnemesedett magyar mezei virág.
Mária Terézia tábornoka s vitéz katona volt, de mihelyt hazatért és poézisra adta fejét, nagyon messzire kanyarodott a hadi zengéstől. Feltámadt benne az idillumban élő mezei úr, s vádat emelt saját múltja, a háború ellen.

„Hallatik mindenütt fegyverek csörgése,
Százezer gyilkosnak mezőn van gyűlése,
Ezeknek ölésért vagyon fizetése,
Iszonyú azoknak vágása, lövése”.

A háborús, véres Európa „hagymáza” ellen foglal állást:

„Lásd meg ím a mezőn, mellyen sok keresztet
Rakott szántó, vető, most temet testeket,
Réten, kin takartak volt sűrű rendeket,
Most gödörbe hánnak föl puffadt dögöket”.

A kvietált tábornok költészetében a vitézi hangot a pacifista költő hangja váltja fel. Naturalista-ízű „rémképek” ábrázolásával küzd a háború ellen, nem pedig prédikációval, ismerte a magasabbrendű művészi hatás törvényeit.
A magyar irodalomban őt érintette először a francia felvilágosodás szele. Voltaire szatírája és Rousseau „szent természete” csírázott benne, de felvilágosultságának merészségét megkötötte eredendő konzervatizmusa és pátriárkális érzelmi kultúrája. A francia felvilágosodásból azt szívta fel, ami legnagyobb élményének, a nyugodt, bölcs, betelt mezei idillnek megfelelt. A termő élet nevében fordult a háború ellen, s a természeti ember egyszerűsége nevében kárhoztatta az elvont okoskodást, s a vallásos ceremóniákat.
Orczy Lőrinc fedezte fel a magyar táj eredeti ízét, verset írt a bugaci csárdához. A parasztsághoz írt verse pedig a végén ódai dicséretbe csap:

„Boldog a te sorsod, nagy a dicsőséged,
Megmaradt, örökös lesz a te fényességed,
Mert minthogy a virtus adja a Nagyságot,
A hibák, a vétek az alacsonyságot:
A szelíd, jó ember király lesz igazán,
Így emeltetik fel a füstös kacagány”.

Ilyen áhítattal előtte senki sem írt a magyar népről. Orczy társadalomszemlélete idillikus és pátriárkális szemlélet, annyiban szerette a parasztságot, amennyiben maga is paraszt volt, eredeti mezei ember. A belső rokonság sejttette meg vele a parasztság emberi jelentségét és történelmi jövőjét.
Utódainak, Bessenyeiéknek szellemi forradalmát nem jó szemmel nézte, bár Keresztelő Jánosuk volt. A Tisza szabályozásának s a kereskedelem fejlődésének gondolata sem tetszett neki. Az ő „felvilágosodása” a bonyolultabb élettel szemben az egyszerű, természetes életnek akart becsületet szerezni.
Megteremtette a költői levelet. Leírásai olykor mesteriek, nyelve ízes. Szerény költő, hatása és jó híre dacára névtelenül adja ki verseit. A természeti ember alázata, s az egyetemesség iránt érzett áhítata is elevenen élt a lelkében. A korszak legösztönösebb poétája.