A „Budapest” újság történetei a.d.1907. [ . Az első kliens]

(A Tisza-kormány idejéből)

Dr. Tulipán Lóránt, budapesti kezdő ügyvéd nyugtalanul járkál fényesen és hitelben berendezett szőnyeges szobájában. Csak pár napja, hogy az ügyvédi vizsgálatot letette, s ma nyitott irodát. Előzőleg azonban az újságok nyílterében közhírré tette a világra szóló eseményt. Vajon ki lesz az első kliens? Ezen tépelődik. Elhatározta, hogy akárki lesz is, arcképét olajba festeti meg és aranyrámába foglaltatja. Múlnak az órák, repül az idő. Már délfelé jár, s egy teremtett lélek sem mutatkozik. Végre az ajtón kaparás hallatszik, mintha valaki a kilincset keresné.
A fiatal fiskális dobogó szívvel mohón rántja föl az ajtót. Szűrös atyafi a látogató.
- Nem tom jó helyem kereskedek-e? – kérdi a vendég. A kapu alatt ménkű, cifra táblát láttam. Azt mondja, hogy doktor és a tudományok tudósa. Hát mondok mán csak fölgyüvök, talán majd csak eligazítják a bajomat, mivel mert nagy csúfság esett rajtam.
- Tessék helyet foglalni, urambátyám, ebben a karosszékben.
- Köszönöm, nem fáradtam el. De mivel mert azt tartja a példaszó, hogy mind bolond ember az, aki akkor is áll, mikor leülhet, nem vetem meg a szíves kínáját, mert utóbb még valami bolond nímet hozzám köti a lovát.
- Parancsoljon, kedves bátyám, rágyújtani!
A jogtudor aranykantáros, vastag szivart nyom a kérges markú derék ember szájába. Még gyújtóval is kedveskedik.
- No hát halljuk azt a nagy bajt!
- Hát kérem szívesen, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, úgy kezdődött a dolog, hogy farsangkor nálunk is beütött a kortesvilág. Annak előtte mindig balpárti ember voltam, anékül, hogy valami hasznát láttam volna. Az innenső szomszédom, Bodorgos-Balog János pedig furt a kormány szekerit tolva, de volt is láttatja. Leégett az a rossz pajtája, ami egy irgalmas kiáltást sem ért, de azért jól be volt szekurálva. Más magamfajta pógárembert becsuktak volna érte, ü kelme pedig még pénzt kapott. Olyan cserépzsindelyes épületet rakatott a régi rossz viskó helyett, hogy a főszolgabíró is ellakhatnék benne. Mikor osztán kettős istentisztelet után a községháza előtt azt tanátam mondani, hogy nem pénzt, hanem olyan helyet érdemel, ahol a kutya nem veszi ki kezéből a kenyeret, még neki állott föllebb és beáztatott a járásbíróságnál.
- Ne búsuljon, urambátyám, majd megvédelmezem én.
- Az már annyit érne, mint megkövetem, a döglött lovon a patkó. A járásbíró úr mingyárt ott fogott két hétre. Rám mordult, hogy fellebbezek-e?
- Nem ettem bolond gombát, mondok, hogy még fellebbezzek is, hanem lejjebbezni, lejjebbezek. Erre a járásbíró úr olyan mérges lett, mint a pulykakakas, és abban a minutába becsukatott. Ha bezárnak, majd kieresztenek, gondoltam magamban, legalább addig nem eszem a magam kenyerét. Meg azután embernek csinálták a dutyit, nem pedig kutyának.
- Nagyon életre való filozófia – jegyezte meg mosolyogva az ügyvéd.
- Az mán, instállom, beadta a kulcsot. Elment földvárra deszkát árulni.
- Kicsoda?
- Hát akit kérdezni tetszett. Filo Zsófia, a bábaasszonyunk.
- Vagy úgy! Csak folytassa.
- Hát, hogy ne hazudjak, amint megint szabad ember lettem, mondom a bátyámnak: Bezártak az urak, mert ők a hatalmasabbak. Hát nem azt feleli rá:
- Az ám. Megint itt volt a kisbíró valami intő cédulával. Mért is nincs kend az urak pártján? Az Isten látott ilyen hamvába hótt embert.
- Ne te ne!
- Lám a jobbpártiakat nem bántja senki, kigyelmeteket pedig folyton hajkurásszák, porcióval, úti munkával, mivel. A kis bíró azt mondta, hogy a takarékbul olyan erős parancsolat gyütt, hogy aki csak két forinttal is tartozik, annak még a hetedik bőrit is lenyúzzák, ha nem szaval a jobb pártra.
- No, mondok, eddig azt tudtam, hogy hosszú haj, rövid ész, de most látom, hogy ennek az asszonynak alighanem igaza van. Kiállottam hát a kis kapuba, amikor arra somfordált Borongós szomszéd, a főkortyes.
- Adjon Isten!
- Fogadj Isten!
- Nem haragszik ugy-e már, szomszéduram, azért a tizennégy kis napért?
- A magyar ember megbékül, de nem felejt, – mondok.
- Hát aztán ki éljen?
- Majd kifeslik, – feleltem én.
- No látja, szomszéd uram; ez már okos beszéd. Nem kívánja ám a magas kormány sem a kigyelmed voksát ingyért. Ma estére is szívesen látjuk egy kis barátságos vacsorára. Lesz inni-enni való rogyásig. De mivel vége a régi jó világnak, és az új törvény erősen tilalmazza azt, hogy a szegény választó pógár öt esztendőbe egyszer úri kosztot ehessen, hát úgy csináltuk ki, hogy ma az öreg Kozma fogja az aranylakodalmát megtartani.
- A görög Kozma?
- Az a!
- Hátsze, – mondok, – soha se vót annak a bin görögnek felesége. Rideg legény vót az világ életébe.
- Baj is az! Kinek mi köze hozzá. Meg azután nem vezettek akkor még mátrikulát, mivel a fiatal ember volt.
A fiatal fiskális fészkelődni kezdett.
- Kedves barátom! Nagyon eltértünk a tárgytól, talán rövidebben is elmondhatná a baját, mert már régen elhúzták a levesnótát.
- Hát azon az aranylakodalmon, verje meg a csoda, megint összegabalyodtam a Bodorgos szomszéddal. Egy kis ital is volt bennem, hát fel találtam hánytorgatni, hogy ő kelme miatt raboskodtam két hétig, pedig se nem gyilkoltam, se nem gyújtogattam. Hiába, csak igaz marad a példaszó, hogy szólj igazat, betörik a fejed. Alig szaladt ki a számon, véletlenül az, hogy gyújtogató, hátulról úgy ütött valaki pofon, hogy azóta annak vagyok a kódisa, folyton bizsereg a balszemem. A fejemet meg Bodorgos-Balog János uram szakította be egy zsidóvizes üveggel.
- Nó, hála Istennek! – Sóhajtott fel az ifjú jogtudós. – Kedves bácsikám, ez súlyos testi sértés tényálladékát képezi. Büntetése öt évig terjedhető börtön. Csak bízza rám, úgy elverem azon a rossz szomszédon a port, hogy teljes életében arról koldul.
- Azt bizony, kérem alássan, ne tegye, mert egy rúgott borjúba kiegyesültem vele. Tetszik tudni, a magyar ember megbékül, de nem felejt!
- Hát akkor mi az isten csudáját akar tőlem?
- Ha a ténsúr, feliben elvállalná azt a pofont, akit kaptam és kikeresné azt az embert, aki adta, mert én már egy álló esztendeje, hogy nem akadok a gazdájára.

Harminc év 1877–1907; A „Budapest” újság jubileumi albuma; írták a „Budapest” volt munkatársai (az írás szerzője: Ribiányszky József: Az első kliens.)