Vértesy Jenő: A szabácsi kapitányok

    Logodi Simonnak Sulyok István mondja:
„Szabácsot a török körül-körül fogja.
Achmed pasa jövell sok agával, béggel,
Szerecsenypofájú, kutyafejű néppel –
Nincs elég készségünk, hadunk kevésszámú,
Ásít az udvaron alig egy-két ágyú,
Fogytán az élés is, régtől üres zsebünk –
Az Atyaúristen se törődik velünk!
A király ajtaját megzörgetem Budán,
Elm’ék s haddal, pénzzel jövök meg azután.”

    Gőzölgő indulat reszket mind a szóban.
Simon mosolyogva feleli rá: „Jól van.”
Párducbőr mentéje panyókára vetve,
Piros az orcája, mindig friss a kedve.

    Sulyok István tudja. Ismeri a kedvét.
Ezért járta által száz tőr az ő keblét.
Úgy esett, hogy egykor ketten egy lányt kértek,
Ő darabos, zord volt, Simon víg és délceg,
Sulyok István tudja. Megemlékszik rája:
Lakodalmas népre, kendős paripákra.
Lesi is a napját, bosszút mikor állhat,
Fogát köszörülvén, miként a vadállat.

    Mikor osztán kiér, hol senki se látja,
Ráemeli öklét a szabácsi várra:
„Égj hamuvá tövig, gyűlölt bagolyfészek!”

    Hej, ti ott Szabácsban, felhő szakad rátok!
Paripás tatárok, bátor janicsárok
Meg pattog a kartács meg bömböl a bomba,
Réz ágyú-bálványnak halált bőg a torka.

    „Jó Simon barátom, vitéz kapitányom,
Sulyok István jöttét de hiába’ várom!
Óriás kígyó, a mi várunk’ körülfogja –
Sulyok István, cudar, hogy vessz a pokolba!”

    „Kenyeres pajtásom, édes Thorma Endre!
Vértezd föl a lelked’, haragod meg tedd le.
– Mint a tiszavirág. Röpköd s ott vesz élte.
Kit az Isten szeret, ifjan jut az égbe.
Sulyok István bolond, hogy nem maradt velünk.
Egy babérfát adott a jó Isten nekünk.
Zöld levele ránk hull, az fog eltemetni.
Sulyok István részét megosztjuk ketten mi.”

    Futó árnyék megy át a Simon homlokán:
„Szép ifjú hitvesem, aranyos tubicám!
Ezüstös, kékellő, ragyogó csillagok!…
Sebaj! így jó, hogyha megsiratva halok –
Hol az apródom, hogy a vérem’ fölhúzza?
Megállj még, gyermek – Ne, itt a pincém kulcs.
Van még egy kis borom, megkíméltem eddig,
De ma a hazáért kiisszuk egy cseppig!”

    Amíg készülnek a végső vacsorára,
Összegyűl mind a had a vár piacára.
Közepén Logodi, riad harsány hanggal:
„Föl a három ujjat és le a sisakkal!
Mondja mind utánam: Egy éltünk, halálunk,
Utolsó csepp vérig helyünkön megállunk!”

    Sulyok István addig ott valahol távol
Fekete ménlován sárba, vízbe gázol.
Elvété az utat. Az ég csupa felhő.
Megered az eső. Sűrűbb lesz az erdő.
Sötétlő köpennyel az éj elborítja,
Halálos bágyadtság a torkát szorítja.
Mire se gondol már. Csuromvíz ruhája.
Csak azt keresi, hogy hol talál tanyára…
Tüske megtépdesi, zápor arcul veri,
Még az anyaföld is sarát reá köpi –
Mögötte valami kacag, vihog, dörmög:
Nyeregkápájába belebújt az ördög!
Úgy érzi folyton, hogy kergeti hátul
S a jóságos Istent átkozza pogányul.

    Logodi Simon meg ő vitéz hadával
Krisztusért s a honért bajnoki halált hal.
Vére bíborával hímzett acél mezbe’
Fehér paripáján megyen föl a mennybe.

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf