Verseghy Ferenc: Edgy Szamos-parti fetske keserves nyögése

Étel, ital, álom, szükséges ez három;
   ezek nélkűl terhes az iga 's a' járom.
Nem hangzik illyen jól ellenség, tűz és víz,
   borzad ezen szokon a' testben minden íz.
Ennek edgyikével hartzol árva fejem,
   miólta az anyám emlőit nem fejem.
Kenyerem meg-észi Szamos víze árja,
   szántsak vessek bővön, tsak azt lesi várja.
Ha végzem keserves Tavaszi munkámat,
   hintettem a' főldben zabomat, árpámat;
ki tsap a' partyából, mint most-is nem régen,
   zohogva, morogva szalad a' térségen.
Ha bé-boronáltam Tengeri-buzámat,
   haza nem hozhattam még a' boronámat:
ki szőkik éjfélben, bé-önti a' határt;
   éppen így rettegte nagy-Apánk a' Tatárt.
Nem vehetem hasznát Őszi vetésemnek,
   a' foga-is rosdás a' sarló késemnek;
mert viszi a' magót a' Tenger öblében
   vagy bé-takargattya maga fövényében.
Ha pedig nehánykor Céres meg-érlette,
   tökélletességre vitte, fel-nevelte:
Céres ellensége, Neptúnus arattya,
   sír Céres, Ladikon a' kalászt szagattya.
Tsuda dolog! Céres, Neptúnus edgy testvér,
   de még-is Neptúnus Országában nem fér.
Az Istenek közt-is meg-hűlt a' szeretet,
   azért élsz óh Céres! illy kínos életet.
Az özvegy aszszonynak préda a' jószága,
   Európában híres Ersébet országa.
Sohol se jár Céres másutt Ladikokon,
   áldoznak ő néki a' zőldes hantokon.
Ha le-kaszálom-is ollykor a' rétemet,
   a' habok gyűjtik fel sokszor a' rendemet.
Szarvas marháimba van igen nagy károm,
   a' dőg el-pusztíttya tsak hever a' járom;
a' legelő mezőn a' fű, mert iszapos,
   tele vagyon sárral, vízzel minden lapos.
Nints a' tehenemnek vaja, nints mezeje,
   nőtön nő az igás lovamnak a' feje;
ha botsátom nyájam a' sik legelőre,
   kesergek; mert nints fű tudom jó előre.
Ha a' Határ-Isten a' határt kerűli,
   könyvező szemekkel a' kárt keserűli.
Neápoly Országa nints olly rettegésben,
   bár a' Vésuvius légyen füstölgésben.
Messina nem retteg jobban az Etnától
   tűzzel és kénkővel égő patakjától.
Retteg Islándia, ha a' Hekla szája
   meg-nyílt, tele tűzzel a' Krábla pofája;
de én jobban félek a' Szamos árjától,
   az Istennek reám rohanó átkától.
Ha éjjel hallom a' Strása rivallását,
   ezen ostor víznek pusztító futását,
társaimmá lésznek Danaus Leányi,
   rosta vizet nem fog, a' haszon parányi.
Ha így tudná Király Jósefemnek szíve,
   hody illy bóldogtalan sok adozó híve,
könyveivel mosná kegyelmes ortzáját,
   reánk ki nyúlytaná Királyi páltzáját.
Szánnyál meg Királyom, könyörűlj Istenem!
   Ki könyörűl rajtam? senki sem ha te nem.

                                                1787