Darnay Kálmán: Citra ármánykodása

– Szigliget története –

Szigliget XVII.szÚj élet költözött be a szántói boszorkányházba, mióta Nana tanyát vert Citránál. Még a háztáján is meglátszott a jómód. Új ruhába öltözött a dugadűlt viskó, akárcsak Citra, ha az est alkonyatában megsétáltatta Nanát. Még a „Hétnótás csárda” képe is megváltozott. A csaprugó-hajduknak csak a söntésben jutott dülöngő hely. A belső ivó sávoly-terítős asztala, faragott támlás székjeivel, mulatozó vár úri vendégeknek lett állandó tanyázó fészke. Ott forgolódott a csiklandós szemű Nana. Felvidítva, magába bolondítva a harcok fáradalmait pihenő fővitézeket. Csak a szigorú erkölcsű paróchusnak nem volt ínyére Barabás templomatya özvegyének kirúgó viselkedése. De gyengének érezte papi hatalmát, hogy törvény kezére juttassa, – a faluból kiseprűztesse – a bűbájos asszonyszemélyt, kit becézgetve simogat minden várúri kéz. Hogy mégis borsot törjön a boszorkány orra alá, ki akarta tessékelni az özvegyi jogon használt templomatyai házból. Csakhogy Citrának nagyon szívéhez nőtt a megszokott tanyázó helye. Árnyverte szobájához leánykorának kedves emlékezi fűzték. Kürtős szabadtűzhelyének sarkaiban pedig örökös tanyát vertek a bűbájos kenőcsök olvasztótégelyei, a szagos-vizek bögréi. Így megcsörrent Citra kezében a talléros acskó. Megvásárolta a „Hétnótás csárdával” szemben nyújtózkodó telkes házat, azt adta örök cserébe csapott tetejű viskójáért. Csakhogy lassanként a környékbeli várurak elteltek Nana becézgetésével. A táncos cicamicázásokban telhetetlen menyecskének később már be kellett érnie a várhadnagyok, a vékonypénzű seregdiákok fellángolásaival. A fiatal legényekkel való mulatozás, ha kedvére való volt is Nanának, de nem duzzasztotta Citra pénzes acskóját. A szűzmáriás aranyak helyett még a tallérok hullása is meggyérült. Ez adta a gondolatot Citrának asszonyi cselvetésére. Suttogó szavával bogarat akart ereszteni Piszky István uram – Tihany várkapitányának – fülébe, melytől megneszesül. Mert hát szem- és fültanúja volt, amikor hitestársa, Lizácska nagyasszony a zöldkaftános Ibrahim agával Zobyka sűrűjében belegázolt a tilosba. Ki is öltöztette másnapra – selymes hacukájába – Nanát. Maga is testére öltötte Frakszin nagyasszony sutba dobott ünneplős rokolyáját. Így vették nyakukba a Balaton mentén ágaskodó várakat. Majd csak megakad útjukban egy-egy várúr, vagy vendégségben járó fővitéz szeme Nanán. Vagy pedig talán rákívánkozik Nana karcsú derekára asszonyában csalódott Piszky István ölelése.

    Zobyka erdei útját átlábolva torony iránt vágtak neki Szigliget várának. A reggeli nap ezer színben csillogtatta a bozótos rét gyöngyszemes fűszálait. Le is vetette Nana piros cipőcskéjét. Kéjjel fürösztve formás lábait a harmattengerben. Akkor bontakozott ki nagy távolból a balatonmenti várak ősapja: Szigliget régi múltja mélyen belenyúlik a történetelőtti ősidőkbe. A Balaton síkvizében félszigetszerűen bekönyöklő magaslatra már szemet vetettek a keletről északra vonuló legrégibb népáradatok. Ennek hiteles tanúsága a sümegi múzeum szigligeti nagy bornzkincs-lelete is. Az őskori élet folytalólagosságát bizonyítják a vár lankás hegyoldalából előkerült vaskori sírmellékletek.

    Mogentianából (Fenék) Cimbrianaig (Veszprém) vezető római út szigligeti táborhelyet érintve Pusztadörögd felé hajlott el. Erről mesélget a Marsnak szentelt oltárkővel együtt feltárt római Castrum. Elmúlt háromtized éve, amikor kutató csákányom először vágott léket a táborhely rommaradványaiban. Hagyomány szerint a vár eredete a népvándorlás korára vezethető vissza. Honfoglaló őseink közől Botond vezér vetette meg sarus lábát Szigliget magaslatán. Vitézkedő íjjászaival ő szorította ki a századokon át tanyát vert szlávságot.

    Legrégibb történeti kutatások Sala (Zala) vármegyét vallják Szigliget urának. Attól váltja magához – Salamon király uralkodása alatt – 1071-ben Medgyes vajda, kitől Atyusz (Ogyz) bán kezére kerül. Majd leányágon Kilián görög ispán nemzetségének tulajdona lesz. A család magvaszakadtával a gazdátlanná vált félsziget a XII. század közepe táján királyi birtokká vedlik át. Ha a szigligeti magaslat védelmi helyszámba ment is a régebb korban, számottevő erődítménnyé csak a tatárjárás után növekedett. A tatárpusztítás tanulságai IV. Béla országbíráiból nagy elhatározást váltottak ki. Nemzetünk jövőjének biztosítására minden védelemre alkalmas helyen várakat igyekeztek építeni. Veszedelem idején menedékhelyet akartak biztosítani hazánk lakóinak.

    A középkorban Zegliget nevet viselő Szigliget történetének kutatásába merülve, lelki szemeim elé rajzolódik a nemzeti küzdelem legsötétebb képe. A tatárhordák elől Veglia szigetére menekült IV. Béla, hogy vergődő és éhhalállal küzdő nemeseinken segítsen, a Szent Benedek-rendtől 800 ezüst márkát vett fel kölcsönképpen. A királyi adós súlyos tartozását visszafizetni nem tudta. Kárpótolni óhajtotta a bencés-rendet olyképpen, hogy lerója királyi elődje, II. Endre tartozását is, ki a rendtől elvette Németújvárt. Így fogamzott meg tanácsosainak, az országbíráknak agyában, hogy a Balaton buja növényzetű félszigetét a hozzátartozó Hegymagas, Felsőtomaj, Nagyfalu, Sziget és Újfalu várúri birtokokkal együtt az érdemes rendnek adományozza. Majd találnak rá módot, hogy Szigliget magaslatát megerősítsék. IV. Béla király nem is csalódott, mert Favus az erőskezű lánglelkű szerzetes ült a főapáti székben. Ki a nagy tervező Jákob apáttal 1262-ben befejezteti Szigliget megerősítését. A bevehetetlennek látszó erődítmény megnyeri a király és az országbírák tetszését. Át is veszik Szigliget várát az apátságtól és a rendet Bak, Alma, Debréte birtokokkal kárpótolják. Az újra királyi várrá vedlett Szigliget várnagya 1300-ban Acinctus ispán.

    Szigliget várának sorsában 1344-ben új fordulat áll be. Nagy Lajos király Szigliget várbirtokait Badacsony-Tomajjal megtoldva, a Bulcsú csanádi püspök nemzetségéből származó Ládi Lőrinc István fiának adományozza. E híre várúr nevét a nép ajkán elferdülve Lád, Ládi, Lábdi Badacsony előhegyének elnevezése napjainkig megőrizte. A következő században sokszor cserélt gazdát Szigliget. 1408-tól 1424-ig a Móriczhidai nemzetség uralja. Később az újra királyi várrá vedlett Szigliget erősségét I. Ulászló 1441-ben Kolos Jeromos, Bartócz Balázs és Mihálynak adományozza. Szigliget várnagya 1442-ben Berki Flóris. Három évvel később az erősség zálogjogon László pannonhalmi apát kezére kerül. Az apátúr Pál öccsével együtt tiltakozik Rozgonyi György országbíró előtt, hogy Szigliget várát és birtokait – királyi jogon – Ujlaki Miklósnak adományozzák. De ha erőszakos kézzel is, Ujlaki 1445-ben mégis megveti lábát Szigligeten. Azért birtoklásának joga – a királyi adománylevél alapján – csak 1453-ban érvényesül. Pár évtizeddel később ismét válságba kerül Szigliget vára. 1475–81-ig Csornai Ostvűm tesuo rű leuát uűépgbortpl címén, Almádi Sántha Pál Ujlaki Lőrinc főtisztjének tiltakozása dacára. Szigliget körüli háborúskodásba 1486-ban beleavatkoztak Meggyesaljai Móricz László fia is. a fővitéz arannyal teli zacskóját csörgetve lefizeti a zálogösszeget és magának követeli Balaton félszigetét a várúri birtokokkal együtt. A két tűz közé szorított Ujlaki Lőrinc végre elismeri, hogy atyjától oklevelet nem örökölt. Így nem is tudja, hogy zálogként vagy örök-jogon ura-e Szigliget várának. A magtalan Meggyesaljai 1490-ben kelt okiratában Báthori István és Perényi Jánosra örökíti várúri birtokát, kiknek Ujfalusi Domonkos, majd Ozsvát szerepel várnagyukként.

    Szigliget várának bírásáért Ujlaki Lőrinc halála után fokozódik a perpatvar. Özvegysorra került hitvese, Magdolna, Csulai More Lászlónak lesz a felesége. Az új várúr asszonya révén reászállt birtokait a Lengyel-családnak akarja örökárban eladni. More László által jogtalanul birtokolt várra II. Lajos király is ráteszi a kezét, de ő is a Lengyel nemzetséget óhajtja Szigliget urává tenni. Mindkét birtoklás ellen 1526. február 22-én tiltakozik – ősi jogon – a pannonhalmi főapát. Nevében fel is szólal Ambrus diák a székesfehérvári konvent előtt. Minden igazoló ékesszólás dacára, a király lengyeltóti Lengyel Lászlót, Jánost, Gáspárt és Boldizsárt ülteti be Szigliget várába. E királyi rendelkezés megtartotta jogérvényességét későbbre is, dacára, hogy Tolnay Máté főapát – ősi és legigazabb jog (veracissimo jure) alapján – ismételten visszaköveteli a bencés-rend birtokába.

    Szigliget sorsába két marokkal nyúl bele a mohácsi veszedelem. A szerencsétlen II. Lajos király halála után, két pártra szakadt nemzet harcának keserű poharát a Szapolyaihoz húzó Lengyel nemzetség issza meg. I. Ferdinánd meg is fosztja összes várúri birtokától és azt Fonyóddal kibővítve hűséges hívének, Török Bálintnak adományozza.

    A vitézkedő hajlamú Török Bálint Fonyódon vert székelő tanyát. A természetes fekvésénél fogva bevehetetlen hírében álló – magyar módra épített – palánkvár folytatása volt az 1560 előtt fennállott pannonhalmi főapátsági várkastélynak. Innen intézte nagy körültekintéssel Török Bálint uram Szigliget sorsát. Mert ugyancsak kemény dió volt a hatalmas Lengyel-nemzetséget kitessékelni várúri birtokaiból. Tanácsot ült fővitézeivel Keresztury Imre, Nagy Gergely és Fánczy Jánossal. De azok sem bizakodtak erejükben. Így került előtérbe Martonfalvay Imre, Somogyvár seregdiákja, ki szegről-végről rokonságban is állt a Lengyel nemzetséggel. Egy kis huza-vona után – sebesült felkötött kezére hivatkozva – nagynehezen mégis szót értett Török Bálinttal. Az egyesült csapatokat csónakba raktatva megtámadta Szigliget várát. Az erősséget rövid ellenállás után Kulcsár István porkoláb kezére is adja.

    A fővitéz Török Bálint nagyon befészkelte magát Fonyód erősségébe. Így Szigliget várának gyeplőjét Martonfalvay Imre kezére bízta, ki castellánus minőségében hozzálátott a Lengyel-nemzetség által lehanyagolt vár megerősítéséhez. E célból Kaál, Németvölgy és Dergicsére is ráteszi kezét. Legenda szerint a vitézkedő castellánus nagy mulatós legény volt. Nem állt ki a bortöltő diák kezéből a kancsó, ha a kelőhold aranyhidat vert a Balaton tükrére. Erről tanúskodik főurához Török Bálinthoz írt imígyen hangzó levele: „A csonkatornyot a falu felől legelőször megépíttetém; aztán két avagy három bástyát és két nagy öreg pincéket csináltaték az külső várba és az faluba az új ház mellett, kiket szöretben (szüret) meg is raktam borokkal Isten segítségével. Az öreg kutat is csináltattam az várban, mely azelőtt vizet nem tartott stb.”

    A várúri méltóságától megfosztott Lengyel-család befolyását latba vetve, mindent elkövet, hogy Szigliget vára ismét az ő nemzetségét uralja. Negyedszázéves küzdelem után végre 1563-ban az országgyűlés helyt ád panaszuknak, s újra tanyát verhettek várúri fészkükben.

    A török hódítás virágzó korában, a XVII. század elején a nemzet érdeklődését végvárakként szereplő zalai, különösen Balaton-mentének várai váltják ki. Miért is 1603-ban a bevehetetlen híréven álló Sümeg várával együtt Szigliget megerősítését is elrendeli az országgyűlés. Ezen országos intézkedés – az 1606-iki zsitvatoroki békekötés ellenére – óvatos elővigyázatból 1608-ban és 1622-ben országos rendelkezésre fokozottabb mérvban hajtják azt végre. 1647–51-ben pedig külön országos rendelkezéssel kívánnak véget vetni – zsold híján – Szigliget körül ólálkodó hajdúk csavargásának. Azért Szigliget sem kerülte el a legtöbb balatonmenti vár sorsát. Történeti kútfők szerint Szalavárral (Zalavár) együtt török kerületi hadbíróság székhelyeként szerepel Szigliget vára is.

    A török hódítás végvonaglásának korában, a XVII. század utolsó negyedében, elveszítik jelentőségüket a balatonmenti várak. A nép ajkán megöröklődött hagyomány szerint 1672-ben villámcsapás pusztította volna el Szigliget várát. De több érv szól amellett, hogy erre is, mint Hegyesd és később Sümeg és Tátika várára, a császári kéz sújtott le.

    A letűnt nagy időkre való emlékezés mécsesét a regeköltő Kisfaludy Sándor lobbantotta először lángra verses soraival:

Siralmasan kong a harang,
Szigliget vár tornyában.
Hogy ki húzza, szívből húzza,
Érezhető hangjában.

A késői unokáknak a várkapu újabbkori felirata örökíti meg a Lengyel-nemzetség emlékét:

     

„E kűszál mutatja két úrnak a nevét
És mindkettőnek vitézi címerét.
Fölöttem néhai Lengyel Boldizsárt,
S annak maradéia az Lengyel Imréét.

                                     Anno 1787.”  

Vésett latin sorok ékeskednek a várkapu külső falán a címer felett:

„BALTHASAR LENGYEL
         DE TOTY EQES
     AURATUS SACRAE
   CESAREAE REGIAEQ
       VE MAJESTATIS
         COLONELLUS
       ANNO MDCXV.”

A latin felirat olvashatatlan folytatása alatt nyugatra és keletre egy-egy fűzfapoéta magyar zengedezése így mesélget Szigliget utolsó várurairól:

„Nemes vagyok kűszál,
Lengyel nemesített.
Meg nemesebb azzal,
Itt fel ékesített.
Boldizsár az várban,
Magasra vitetett.
Imre, mert leestem,
Ide emeltetett.”

Vakító testével magasan tányérozó nap az illatos rét virágkelyheinek utolsó harmatcseppjeit nyaldosta. A fáradtan bandukoló Citra és Nanára rácsillogott a szigligeti öböl tükre. Bele is ölelkezett Nanába a vágyakozás, verejtékező testét megfüröszteni a Balaton vizében. Nem is várt bíztató szót Citrától, kinek öregedő teste pihenésre vágyott. Ölébe szórta rokolyájával együtt hacukáját, s a nádasszél iszapját átlábolva, hangos viháncolással vert tanyát a sík vízben. Akkor ereszkedett le a várkapu csörömpölő hídja. Vendégsorban járó Ujlaki Lajos, Eseg várának fiatal ura, büszkén lépkedő paripája hátán ebédelőtti sétalovaglásra indult. Ahogy kiléptetett a kanyargó várút erdős bozótjai közül, fürkésző szeme nyomban beleakadt a Balaton vizéből kifehérlő női alakba. A kényeskedő vendégkisasszonyok egyikére gondolt, aki külön vízhullámokkal óhajtja megnyaldostatni termetét. Így a várúri közös fürdőt elkerülve, elrejtett lubickoló helyet tapogatott ki magának. Vagy a fiatal fővitézek kíváncsiskodó szeme elől rejtőzött a nádas sűrűje mögé? De a lánybolondító nyalka várurat nem olyan tésztából gyúrták, hogy bele ne markoljon – véletlen adta – szerencséjébe. Nem azért pezseg ereiben az Ujlakiak – könnyen hevülő – vére, hogy elszalassza a felkínálkozó alkalmat, mely férfiörömök taposatlan ösvényére vezérelheti. Gyors elhatározással, mintha taplót rakatott volna paripája patái alá, nesztelenül léptetett a nádas felé. De annál nagyobbat rikkantott, ahogy a nádszélben gubbasztó Citra boszorkányt megpillantotta. Nana zöldselymes hacukájára is ráismert, melyet simogatva csókolgatott a déli napsugár. Ettől a látványtól elevenedtek meg emlékében a várpalotai táncos ebédek örömei. Se szó, se beszéd, egy-kettőre rokolyája mellé került a zsinóros dolmány, a prémszegélyes szattyánbakancs. Nana fel sem ocsúdhatott meglepetéséből, máris oldalánál termett a lubickoló fővitéz. A leányijedezés szokásos sikongó szava helyett a holdvilágos várpalotai est kellemes emlékei mosolyogtak le Nana arcáról, amikor lovagjához simulva enyelgő szót váltottak.

    Közös vágyakozásuk öltött testet, amikor Ujlaki várúri előkelőséggel talléros erszényét odacsördítette Citra ölébe. Jutalmazásként, hogy szórakoztató társat hozott szigligeti vendégeskedésének napjaira. Az ő gondja lesz, hogy Nana asszony fészket találjon az udvarbíró portáján, míg az anyóka megjárja tihanyi útját.

    Citra boszorkány balatonmenti bandukolásának új életet adott, a rokolyájának süllyesztőjéből kiszűrődő tallércsörgés. Nagyot gondolt, mikor lépteit meggyorsítva beperdült a zsoldos-kupcihérek tanyázó helyére, az Akali-csárdába. Citrát ezúttal sem csalta meg a szimatja. Legjobbkor jött. Most osztozkodtak éppen a csárda udvarában a tapolcai vásárütés prédáján, a portyázó zsoldos csatangolók. Citrának is juttattak egy ölre valót a vásári kufárok cifra rongyaiból. De egyéb asszonyszemély híján meg is tapogatták érte aszott derekát, az ugrós, a keringős tánc hevében. A csárdásgazda pedig megvendégelte Isten igazában, kívánatosan pirosló birkagulyást tálalva a kisegítő táncosnő elé. A gulyás karcos gőzére rákívánkozott az erős ital. Meg is neszesítette a beszeszelt Citra a mulatozó vásárütőket. Hajnalhasadásra a csapláros kamrájába garmadába kerül úgyis a vitézek torkán cseppfolyósra változtatott csapott-portéka. Citrának sem volt sietős a dolga. Kedvére valóbb, ha napkeltére – Lizácska nagyasszony hajnali álmodozását nem zavarva – ódalog be Tihany várába. Akkor tartja Piszky István uram reggeli szemléjét, az egymást váltogató virrasztók, bástyás-vitézek felett. Ne tőle fogjon gyanút Endréd agája után sóhajtozó nagyasszony. Úgy ismerte Citra a tihanyi belsővár zeg-zugos bejáratát, akár a cigányjósnő az eléje tartott leánytenyér erezetét. A lócáján bóbiskoló porkoláb mellett is könnyen elsurranik a nesztelen járású asszonyszemély. Különösen napkelte után, ha megindul a várlebzselők sürgés-forgása. Nyári zivatar fergetegeként, toppant, – a várbástya mentén reggel sétáját végző, – várúr elé Citra boszorkány. Váratlan megjelenésétől meg is rebbent Piszky István uram tekintete. A cigányfurfangját előkerített Citra, közepén kezdte mondókáját: „Ne ijedezzék tőlem a fő úr. Nem a nagyasszonynak hozok levelet Ibrahim agától!” Citra boszorkány félvállas szavától a hétsárkány tüze ripakodott bele a tátikai solymászaton gyanút fogott várúr arcpírjába. Sziporkát szóró pillantással nagyot taszított Citrán. Belökte az üresen tátongó bástyások kamrájába. Rekesztőre nyomva az ajtó závárját, ahogy maga is utána lépett. Ezt a hirtelen felfortyanást várta éppen Citra. Így férkőzik majd simogató szavával Piszky István uramhoz. Mintha le is lohadt volna egy pillanatra a várúr haragja, amikor Citra borzas fejét simogatva mesélgetésre késztette. Citra rokolyájában meg csörrent a talléros erszény, annak megfiadzására gondolt, amikor mondókáját jövőbelátásával indította útjára: „Nem lehet nagy jó uram ripakodó szóval hozzáférkőzni a megbokrosodott asszony személyhez. Szeget- szeggel! Kétszer szabad a várúrnak, ha az asszony egyszer lép a tilosba! Majd észbe kap a nagyasszony, ha belehörpent főuram Citra bűbájos italába. Olyan forró asszonyi ölelgetés ágaskodik ki abból, hogy nemcsak megvigasztalódik de – öregségét elvetve – legényficánkolást érez inaiban. Mert hátaz éjféli kopogtatástól kigyullad ám a mécsvilág, Citra özvegyi hajlékában. Nana pedig nem tartja retesz alatt szobájának ajtaját…

    Kevés szóból kelleténél többet értett Piszky István uram. Citra elejtett beszédéből tudta meg, hogy Ibrahim agának a tátikai solymászat hejehujája után nyomaveszett. Szántón keresztül Endrére kocogó iszpáhiktól hallotta, hogy zászlós agájuk Budán hajóra ült és meg sem állt Sztambulig. Piszky István uram háborgó állapotában gondolhatott-e másra, minthogy a hitescsábító aga várúri haragja elől menekült a török fővárosba. Megsértett férfiúi hiúságában el is határozta, hogy ott üt a hitehagyott agán, ahol legérzékenyebben találja. Írásos feljelentés tesz a nagyvezérnél, eléje tárva nőcsábító agájának gyáva viselkedését. Hirtelen mozdulattal pár szűzmáriás aranyat kapart elő dolmánya zsebéből, odavetette Citra ölébe. Kemény léptekkel az öregtorony felé törtetett, hogy előkerítse a könyvtárszobában gubbasztó íródiákját. Tollba is mondja – míg le nem lohad haragja – panaszos levelét.

    Citra megelégedett mosollyal csúsztatta tallérjai közé a tere-fere szóval szerzett aranyait. Hogy a nagyasszony tekintetével ne is találkozzék, kiódalgott a vár kapuján.

    Tihany hegyoldalán a napveréstől fehérlettek a kecskekörmök, amikor Citra lefelé ballagott a magaslat csavaros útján. Elégedetlen volt önmagával. Az ölébe hullott aranyak csak félsikert jelentettek számára. Mert bizony Piszky István uram nem kapott – éhes csukaként – a horogra tűzött légy után. Pedig az ő derekára szánta Nana asszony búfelejtő ölelgetéseit… Toronyiránt vágott neki Csobánc várának. Talán ott akad szerencséje, valamely búslakodó fővitézben. Útja nem volt sietős, időt akart engedni Eseg vár urának, míg eltelik Nana becézgetésével. De bizony a csobánci bandukolás is csak arra szolgát, hogy éjjeli tanyát verhetett a bástyás-virrasztók kamrájában. A várurakhoz hozzá sem férkőzhetett, kik napkeltétől-napnyugtáig vadűzéssel szórakoztak. Éjjel pedig az őserdőből kivágódó nemes vadakra leselkedtek. Még nagyobb volt a csalódása, amikor harmadnapra visszaérkezett Szigligetre, az udvarbíró házában hűlt helyét találta Nanának. Bakony várurai között új tanyát vert Nana asszony el is vitte mindörökre Citra szerencséjét.

    A szántói boszorkányház mécsese pislogva hamvadozott. Még a „Hétnótás-csárdában” is elhalkult a hegedős-igricek zengedezése, mióta a sírva vigadó fővitézeknek nem Nana asszony a vigasztalója…                  

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf