Sinka István: Ádám a halmon

Áll a halmon magyar Ádám,
de alma nincs az almafáján,
mert ezer éve zálogba tette
s a zálogos most mind leszedte,

hogy ne tudjon Ádám sose delelni,
se álmodni - jaj, csak perelni,
fával, magával és a halommal,
ám egyikkel se irgalommal.

Hanem csak úgy, mint a kézbeli
fejsze, amely a tért nyeli
ragyogva, s magát is koptatva, kába
ezüstvillámmal húll a fába.

Így tesz Ádám is... Mert ha lombos
új hittel jön is és bolondos,
szép szíve nagy lángokat vét:
hogy föl ne nyissa virágszemét,

Wass Albert: Ha visszatérek

Szerető szóért könyörögve, egyszer
ha visszatérek: koldulóeretnek,
szeretni fognak, akik most szeretnek?

Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak,
s hitetlenebb leszek, mint bármikor:
a barátaim barátok maradnak?

Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem,
villám szakad, és mennydörög felettem,
ha kitagad az ég, s a földön
életemet Isten-tagadva töltöm,
és átkokat szór rám a félvilág:

vajon, ha akkor visszatérek,
megismernek ezek a régi fák?

Zsabka Kálmán: De szolgák nem leszünk!

Üzenet a trianoni békeszerzőknek

…És széjjeltagoltak, mint gazdátlan földet.
Dirib-darabokra, hogy tán soha többet
Össze ne forrhassunk, össze ne bújhassunk
És egymáshoz többé soha ne szólhassunk.
Széjjeldaraboltak, igába hajtottak,
Röhögve, gúnyolva lelkünkbe markoltak.
Azt mondták gőgösen: szabadságot adnak
S szolgáivá dobtak rongy martalóc hadnak.
Csuklóinkra rakták a csörgő vasláncot,
Ős kúriánk helyett börtönt és vasrácsot,
Korbácsot,
Rabtáncot
És magyar arcunkra vértől ázott ráncot.
Templomunk bordélyház,
Nő s lányunk a rongya!

Kéri Edit: Márton Áron és az erdélyi határok

A párizsi békekötés – 1947. ápr. 10. – előtt Márton Áron, Erdély római katolikus püspöke nagy harcot vívott az erdélyi magyarságért és az igazságos határokért.

    1945. nov. 15-én a marosvásárhelyi Magyar Népi Szövetség (MNSZ) gyűlésén magyarul beszélt Groza Péter miniszterelnök „egy új világ eljöveteléről, amelyben már semmi fontossága nem lesz a határoknak. Spiritualizáljuk a határokat, csak elméletben fognak létezni, hogy tudjuk, melyik kormány fizesse a tisztviselőket, a nyugdíjasokat, de azontúl az emberek úgy sétálhatnak Budapestre, vagy onnan Bukarestbe, ahogy akarnak” – mondta.

Kányádi Sándor: A XC. zsoltár

…Az embereket te meg hagyod halni

Nem volt alkonyat, tavasztól késő
őszig, hogy ne zsákkal a hátán
láttuk volna törékeny s egyre
töpörödő alakját.
Mindig hordott, hol ezt, hol azt:
csalánt, répalevelet, tököt,
mikor minek volt szezonja.
Eltemette férjét, két fiát, s a megmaradt,
nagyapaszámba menő harmadikat most is még,
mint a pendelyest, gyámolította.
Ment, ment fáradhatatlanul: kapált,
aratott virradattól alkonyatig
– még kaszált is háborúk idején –,
alkonyatkor vette a zsákot és
újra ment, ment, s ha megjött, panaszkodott,
hogy neki mennyit kell mennie.
– Meghalni sincs időm, pedig már szégyen,
szégyen, hogy mennyit éltem – siránkozta
korcba húzott szájjal, melyben a fogak
már rég csonkra vástak, mint
azok a jófajta, békebeli kapák, melyekből
néhányat itt-ott még láthatunk a fészerek
főhelyén nagy becsben fölakasztva, s amelyet
minden valamire való háznál a kapának
ismer a gyermek is.

Kiss Jenő: Kőből kibomló arc

Krisztus feje bomlik ki a kőből.
Udvarunkon látható e kő.
Aki ránéz, kisség visszahőköl,
Majd eltölti egy csodás erő.

És csak nemrég alakult ez így ki!
S én pillantottam meg legelőbb!
Kinek mondom, el se tudja hinni –
és csak áll a látomás előtt.

Felénk fordul, tornácunk felé Ő,
rajtunk tartja két meleg szemét,
arca minden kis vonása élő,
noha por árnyalja, por, szemét.

Oldalt nem, csak erre néz, s azóta
biztonságosabban élek én. –
Egy bánt csak, egy ajak sunyi csókja,
mely ott éri, arca bal fején.

Olosz Lajos: Ima

I-s-t-e-n!
Életben keringő alkotó Erő,
ki legelőször moccantá meg,
ki megrezdültél
a lomha anyag
őssejt-szentélyében,
ki azóta minden lettél,
ami él a csillagok között,
add titkodat, örök csodádat
testvérként az emberistennek!
Alatta a káosz tengere.
Szívében a mennyország álmai.
Karjában Lucifer ereje.
Felgyűrt ingujjban
küzd az anyaggal:
újrateremti a világot.

Szentimrei Jenő: Szomjazom

…Minekutána megostorozták,
Arcul köpdösték, megkoszorúzták,
Megkoszorúzták töviskoronával,
– Így bántak véle, Isten egy Fiával –
Nehéz keresztet raktak vállára,
Így kísérték ki utolsó útjára.

Test négy szeggel keresztrevonták,
Őrizők ráztak gúnyájára kockát,
Két lator közt az egy Igazságnak,
Így kellett halni Isten egy Fiának,
De míg szent teste megtörött volna,
Habra habot hányt elméjének sodra:

– Kinek csúfosan így kell most halnom,
Gyermekül magam látom és hallom,
Ó Jeruzsálem, ülvén templomodban,
Szakállas bölcsek gyönyörködnek szómban.
Oktattam őket jóra és szépre,
Örök életnek örök igéjére.
Szomjat először akkor éreztem,
Halálos szomjat, mint most a kereszten.

Wass Albert: Vizek felett

Ó Istenem, de könnyű volna
az élet-terhek hordozása,
ha tudnám azt, hogy minden könnyem
Valakinek a mosolygása.

Ha tudnám azt, hogy minden álmom,
amit az élet szétzilál,
valakinek valóra vál
és lelkem minden barázdája,
amit a sors naphosszat árkol:
neki lenne a boldogsága.

Ha tudnám azt, hogy amíg bírom,
minden ütést értette adnak.
Lélekölő fekete éjek
az Ő álmain virrasztgatnak,
minden derékba tört reményem,
őrlése száz malomkeréknek:
minden, amit csak reám mérnek:
simogatás egy Sorstestvérnek.

Batiz Dénes: Magyar hajnal felé

A sajkában ül hat markos gyerek,
Cserkészfiúk, jövőbe-törők,
Acélizmukban pattog az erő,
Lendítve feszítik az evezőt.

A szürke pitymallat az égre terjed
Tüzes szemük a távol ködbe néz,
Lelkük szent áhítatban olvad össze;
Erős szívük a küzdelemre kész.

Csobban a víz… és meghasad a keble
A szürke égnek. Néma nagy sebébül
Bíborban ömlik most a vízözön,
S minden, de minden szent csodája szépül.

Dicsfényben égve ragyog mindnek arca,
És mindnek szíve megdobban belé…
S a cserkész-sajka bíbor fényben úszva
Halad a nagy magyar hajnal felé!

Erdélyi János: Nemzeti zászló

Három színű zászló lobog
Fuvalmi szárnyakon.
Légy üdvöz óh! kit ez jelent,
Szívem szerette hon!

Légy üdvöz és virulatos,
Te ősi szent haza,
Kit honfikar e három szín
Alatt oltalmaza.

Ez a szivárvány míg a gyász
Borúi közt lobog,
Emlékezünk rád és a szív
Feléd, feléd dobog.

Sárosi Árpád: A vén huszár

Gondolkodva ballagdogál
Árokháton a vén huszár.
Rongy a dolmány, rongy a mente,
Bajuszát mégis kikente.
Kopott nadrág, lyukas kalap,
Átkandikál rajta a nap.
Bocskor is van, de nincs talpa,
A vén huszár mégis nyalka.
Hátán egy rongyos tarisznya,
Üres az is, semmi haszna. –

Aztán a torka is száradt
Éhezik is, el is fáradt…
Hányszor mondták neki: «Apám!
Ritkolja be kend paripám.»
Több ott a ló, mint kellene,
Most gyalog jár szegény feje.
Körültekinget meg-megáll
S megint odább ballagdogál –
Egyet búsul – nem búsulna,
Ha paripája megvolna.

Sinka István: Adtál neki érte tetőt

Szegény kicsi ángyom-asszony,
hogy Krisztus előtt könnyet fakasszon,
jó pár mérföldet ment maga.
Hajnalban indult, s panaszkodott,
hogy nincsen lova, se szamara,
de hite azért így is ragyog
s Isten elé viszi gyalog.

A bihari táj, ha szürke volt,
világított neki a hold.
S az Úr juha, ő a bárány,
kontyát ringatva erre-arra,
a tündöklő pusztán át járván,
már jó élemedett korban,
fáradtan járt az őszi porban.

Zsabka Kálmán: Hontalanok

Hontalan bitangok lettünk mi szegények,
Dicső, nagy harcokban lerongyolt vitézek.
Nincs már nekünk semmink, sem házunk, sem tanyánk,
Sem könnyező szülénk, sem elhagyott aránk,
Szép, viruló hazánk.

Futó széllel megyünk ki a nagyvilágnak,
Csapzottan, megtörve országút porának,
Új hazát keresni idegen tájakon,
Néma megnyugvással vértelen ajakon.
Szomorú ajakon.

Kísértő emlék lesz a múltak sok árnya:
Árpád és Szent László, Hunyadi s barátja:
A vitéz Kapisztrán, Rákóczi, Vak Bottyán…
Kóbor szél csavarog a nagy hősök sírján,
Azokon úgy sírván.

Vitéz Hábel György: Mi magyarok, csehek, szlovákok és ruszinok

Mire ez az ötödik kiadás megjelenik, átléptem életem 93. évéből a 94.-be. A hatodik kiadást aligha én fogom irányítani. Engedtessék meg tehát, hogy kiegészítsem Balassa Zoltán: Két nemzet a Kárpát-medencében, A szlovákok történelme című kitűnő művét. A Felvidéken születtem 1922-ben, csehszlovák uralom alatt. Hatéves koromban, 1928-ban a kiutasított szüleimhez költöztem. 1939-ben visszatértünk. 1945-ben a szüleimet újból kiutasították. Hadifogságból fél év múlva hazatérve engem is kiutasítottak a szlovákok, de azért gyakran visszajárok, és ismerem ennek az új országnak politikai, történelmi és gazdasági eseményeit. Aki a középkori Magyarország városait és falvait meg szeretné ismerni, az gyakran látogasson el a mai Szlovákiába, mert ezt az országrészt megkímélte a török megszállás és pusztítás. A törökök Érsekújvárig, Léváig és Fülekig jutottak el, ott is csak rövid ideig tartózkodtak.

Lukács György [alias Georg Löwinger] filozófus, a rombolás apostola

    Lukács György, alias Georg Löwinger (1885-1971), életének két, rövid ideig tartó időszakában töltött be felelős pozíciót magyar kormányban. Első ízben 1919-ben, a Kun Béla féle Tanácsköztársaság idején nemcsak politikai biztos volt az ötödik Vörös Hadosztálynál, hanem közoktatásügyi népbiztos is. Majd 1956-ban, a Petőfi Kör és a Kommunista Párt Központi Bizottságának tagjaként oktatásügyi miniszter lett a Nagy Imre által vezetett kormányban.

    Mégis, a magyar kulturális életre ható leghatározottabb és legfertőzőbb beavatkozása Löwinger-Lukácsnak 1945 és 1946 között történt, miután visszatárt Magyarországra; tagja lett a Tudományos Akadémiának, és kinevezték a filozófia és esztétika professzorának a budapesti Egyetemen.

Berde Mária: A kereszt előtt

Valaki egyszer Krisztusa elébe
Ily szókkal járult imádság helyébe:

„Uram. Én értem, mit üzen a péntek:
Imádkozni értük, kik nékünk vétnek.

Tudom, mit mond a bűnösasszony-példa:
Fölemelni, ki elesett, ki céda.

S hogy ördöngösből istenest csináltál,
Hogy kődobónak kenyeret kínáltál…

– És ládd Uram, én felvettem a vértet,
Mely a te gúnyád és harcoltam érted.

A kővel szemben kenyérrel kiálltam,
És méregért piros vérem kínáltam.

Gyóni Géza: Térjetek meg

Térjetek meg
És szeressetek.
Elnyel mindeneket a hőség
És csak Istené a dicsőség.

                        1917. VI. 15.

Magyari Lajos: Újmagyar Mária-siralom

„Valék siralom tudatlan.
Siralomtól süppedek,
Bűntől aszok, epedek.”

Istenünk, ha e földre letekintesz,
hová leküldted egyszülött fiad,
hogy üzenje meg végtelen kegyelmed,
most látva lássad, hogy miként vigad
újra az álság: hadai gyűlnek,
kufárok verik föl a templomod,
a jók között gonoszok elvegyülnek,
Törvényed ellen készülnek torok.

Olosz Lajos: Pietás

A cédrus szálfából kihúzták a sötétkék szegeket
es Krisztus félrehajtott fejjel
a borzadó karok közt
lerogyott a keresztfáról
és sebei piroslottak
és koronája lehullt.
Mária sötét leplei közt
leszegte keskeny arcát
és ölében tartotta a halottat,
egyszültött fiát.
Visszarévedt
Istentől követségbe küldött
szeplőtelen szerelmére,
melytől méhe
csodálatos fiat szült.