Ragyog az ég. Az úr leheletére
Csillognak rajta rezgő fénypihék;
Tündöklő titkok halkszavú zenéje
Zendíti át a mindenség szívét.
Tündöklő titkok égi messzeségben,
Szomorgó csend az alvó föld ölén;
Ezernyi árnyék kél-száll észrevétlen
S feketeszálú fátylat sző körém.
Zászlós oromról mélybe, porba rántva,
Sok színes álmunk meztelenre hántva,
Hátunk fájlaljuk ólmos bot után.
Sok vágyunk, tervünk, minden összeroppant.
Égig csapó láng hirtelen kilobbant.
Nézünk a romba ájultan, bután.
Magyar porszem! – a forgó szél
Miért ragad el rohanva?!
Omladozó udvarházak
Elapadott szívek hamva…
Magyar porszem, kincses porszem,
Tölgyfa, kalász, rózsa őse,
Benned aludt rege-álmot
Balidők bús hegedőse…
Nagy idők szép hegedőse…
Házunk ereszétől elszöktek a fecskék,
házunk elejéről lepereg a festék
s nem meszeljük újra.
Gyerekünk ha látjuk, gyerekünk csak éhes,
asszonyunk csitítja, s kedvünk semmivé lesz –
káromkodunk újra.
Győzelmes hitben én még sohasem hittem.
Mit most csinálok, hit nélkül csinálom.
Tudom, hogy úgyis minden mindegy itten.
Hiába-harcom mégis híven állom.
Hiába vívok, hit nélkül, de híven.
Mit vérrel védek, rom csak, régi várrom.
Se jussom nem lesz, sem jövőm, se hírem.
Hiába-harcban szép hulltom se várom.
Szeretnék hinni győztes hősi hitben,
De ezred-éve állok már így itten,
És ezred-éve vívok így világba.
Nem lesz se jussom, sem jövőm, se hírem:
Megvívom mégis, hit nélkül, de híven.
Magyarként, daccal, végig és hiába.
Köszönöm, Isten, ezt a szép világot,
E szép világon ezt a sok csodát,
Mindent, mi bennem élt, dalolt, virágzott,
S szépséggel most is ölelőn fon át.
Szép volt: zöld erdőt járni andalogva,
Felcsodálkozni fényes csillagokra,
Szép volt a cigány síró hegedűje,
Mikor a szív is búsra könnyesült,
Szép volt a nyári nyugalom derűje,
S szép volt a vágy, mely sohsem teljesült…
Köszönöm, Isten, ezt a szép világot
S hogy megcsodáltam mindet, ami szép volt
S mitől szívemnek elbúcsúzni fáj, –
És minden szépség legyen százszor áldott:
A zöld erdő, a csillagos nagy égbolt,
Az Ipoly völgye és az egri táj,
Fonyódi várhegy, kéklő Balaton, –
S az én öröknagy magyar bánatom…
Szegények hulló könnyeit számolom
egymásba ömlő,
embercsapás, sóhajos utcasorokon.
Utcára került királyi szemét:
egyenkint és vékonyka szalagokban
csorog a sok könny szerteszét.
S én számolom:
tíz, száz, ezer és millió:
csepp, ér, folyam és óceán.
S a vörhenyeges láthatáron:
új Vízözön,
kozmikus, szörnyű Vízözön!
Szeretnék immár messzehagyni
minden múló, pillanatcsókban fogant
legénykedő, zajongó éneket.
Szívemre kopott, öreg bibliát szorítok,
úgy szívom a villámló igék titkait,
mint a harmatos, tavaszi virágok illatát.
Uram, sok könnyünk és imánk
miatt adod még kenyerünket:
– de több száz éve háborút
nem nyertünk és nem is nyerünk meg,
mert káromkodó nép vagyunk!
A nagy jóléttől megveszett
polgári gőg csak csúfolódva
csaholva szent neved hitek,
csodák szirmára, Napra, Holdra:
gyalázva Művészt s műveit.
