néhai Bella István
karpaszományos honvéd
sírtalan sírja fölött
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!
Ha elsírjuk róla a havat, ha a földet
elhányjuk róla, talán találunk
kardbordát, csontsípot, csigolyagyöngyet,
talán találunk a szíve helyén
Északi Fényt, s fekete csöndet.
Füziéknek: Áginak és Lacinak szeretettel
Homok-haza Szíkföld-haza
múltam és jövőm halmaza
édes gyümölccsel éltető
aszú füvön tengődtető
Köröskörül kinyílt egek
hová legyek mivé legyek
hátul pogány s pogány elől
jobbról Bizánc Bécs balfelől
Gondoltad-é, Petőfi Sándor, ott ahol délibáb lódít
csillagpályára négyökrös szekért, el így iramlik az élet
gondoltad volna-é, mikor a héjjasfalvi magaslaton
búcsúzóul még odalegyintettél a vakondok-bundájú
Napnak, tenyeredről visszahőköl a fény s ma is vakít,
a foncsorig bölcsek a tükrök, akár a disznóólak
kátránypapír tetői a Noét aggasztó esőben,
mely feketeszárú, mint a cseresznye, ám magja jég,
és a szégyennél orcaragyásítóan elevenebb –,
Balkarom keletre, jobbkarom nyugatra,
szegény, fáradt lábaim déli sárban áznak,
megtöretett bús fejem az északi kopáron:
földre teríttettem, gázoljatok rajtam!
Nem hogy vérem hullott, nem hogy kimerültem,
nem tudatlanságból, koldus nyomoromból,
nem gonoszságnak miá buktam el esetten,
nem éltem fogyott el: de a becsületem!
Magyar vagyok; Petőfi
Magyarnak születtem. Bölcsőm puha fája,
Édesanyám keble azzá ringatott;
Érzés ez: hatalmas, mint a tenger árja,
S mint gyöngyöző vízcsöpp, oly tisztán ragyog.
Napfényben a vízcsöpp szivárványszínt játszik,
Éppúgy ez az érzés szívem rejtekén:
Lelkes büszkeségtől könnyhullató gyászig
Ezer változatját mind átérzem én.
Mi történik a nyelvvel,
a másik életből hozottal,
az anyanyelvvel,
mi történik vele évtizedek
során az idegenben,
hol ellene létezik minden,
támadja, ostromolja, rontja
minden órában rádió,
tévé, újság, reklámszöveg
A szuvasfog-várköveken ül,
pályaudvari bőröndökön,
kunhalmok gazában, szeméből lovasok portyáznak szét a vályogviskók közé,
fakéményes, homok-esős faluk közé, tűz agyarai közt ropogó padlódeszkákon át,
poros állomások állatábrákkal televésett fapadjain alszik, vonatok fölhasított ülésein issza a pálinkát, csattintja ki a bicskáját,
földrajzkönyvek, történelemkönyvek fölött bámul: hova lett ez a nagy ország, hova a Budavárból háromezer dereglyével vitt drágakő, nyakék, búza, erő, nekiszabadulás:
Az önismeret tüzes-trónján ül,
öncsalás tükörgömbjében,
Hagyd már, öregem, ezt a léhaságot,
Hogy az élet értelmetlen, a halál
Átjárja minden sejtjeit.
Hagyd a homályt a boldog taknyosokra!
Ha ötven éves elmúlt már az ember,
van oka félni a lefokozástól,
A sötétedés könnyű fényűzését
Többé nem engedheti meg magának,
Hanem csak nevet, sokszor, hangosan,
Ha megtudja, hogy a halál hada
A havas tetőn már gyűlik ellene,
Hópihékké fagytak az Isten könnyei,
csavargó varjú száll szürke fellegekben,
messziről jött szelek bús, haragos szárnya
veri, kopogtatja ablakom szüntelen…
Felsivít a kémény, mint égő boszorkány,
pörög a rézkakas vármegyeház tornyán,
nyugatról, keletről vad viharok jönnek
s mint a száműzöttek sírnak, könyörögnek.
Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned halnod kell.
Árkossy István
Ady-vers illusztrációjára
Álmatlan idők
a versrefogható szegénylegények hada fölött.
Koponyájukban ármánykodó szél,
zsebükben vámoló napfény.
Nincs gyermeki halihó,
szerelem-maradék legalább.
Pirulni kényszerül, ki hazára gondol.
Csak a keserves puszta.
Csak ülsz a víz mellett, sárszínű
csonka lombokon babrálva.
Mire gondolsz?
- Magról növesztett a tövében
s aztán kiszáradt
kölyökkorom büszke diófája.
Hónapok óta nem írtál semmit;
mondd;
nem hiányzik a szavak zenéje?
- Egy asszony ment át
a gesztenyék alatt,
mint a nap,
úgy nézett a fia fejére.
És megjelenik a pipacs, hozza a búzatáblát,
a kéken égő pacsirtát. Ő maga az útszélen
színtelen.
És első szavam: hol hagytad fenséges
bíborszíned?
És felel ő: lám, csak kelléknek szánsz, színem
hatalmára vágysz, s a beteljesülésért
mindent elkövetsz, hogy kedélyed virulni lássék;
engem megidéztél, és jöttem én, a vihartúlélte
pipacs: gyökérrel, szárral, levéllel.
Ti szemek,
kulcslyukon ki-be járók,
kiváncsi kukucskálók,
milyen a ti szerelmetek?
Ti szemek,
két sámáni látnok,
örök-éhes falánkok,
Nem. Sohse leszek én, mint a többi
Széltelen révben nyugvó szerencsés.
Horgonyavetett, biztos hajókon
Sohse lesz lelkem alvó teremtés -
Ha volna szögesdrótod, Isten
áram alatt, mely ölni tud még,
e temetőből célegyenest
a magasfeszültségnek futnék.
Eibergenben, a Berkel mellett,
kutyatemető. Sétány. Hantok.
A templomokban oly kevés a lélek,
A templomokban oly kevés az ének.
A munkásszemekben megcsalódott árnyak,
A munkásszemekben új vágyak cikáznak.
Már ó szószékeke recsegnek, ropognak,
Már hordómélyek üresen konognak.
Új megváltás kell a kisemmizettnek:
És nem halunk meg, míg ki nem fizetnek!
Mert úr, paraszt, szegény és gazdag egyek:
Hogy egy rögből és lélekből születtek.
Egyek vágyakban, gesztusban, alakban:
Magyarok. – Ámen. Megmásíthatatlan.
Május. Rózsálló reggel Remény, ígéret, harmat.
A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat.
Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára
kapok, s vaktában érek egy messzi kis tanyára.
A kakas még az ólban pitymallatot rikongat,
az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak,
dalától messze rebben bimbóról bánat, szender.
A ház előtti kertben a kis padkán egy ember.
Miben reméljünk? Tenhazánkban tán?
Aki elhagyott gyáván, mostohán?
Azokban, kik a békét hirdetik,
S a szent ideált szemétre vetik?
Fájó szavunkra gúnnyal felelnek,
Míg mi szenvedünk, ők ünnepelnek.
Remeg az öklöm, izzik a vérem,
A fejem szédül, kábulok, érzem…
- - - - - - - - - - - - - -
Segíts meg minket Isten az égben!
Érsekújvár, 1919
Te drága illatú humusz, most hozzád sóhajtok a messzeségből!
Hozzád, aki először húztad végig ajkomon az ajkadat;
ki először csorgattál hangokat a fülembe
és én most e szavakkal, e hangokkal mind neked hódolok
és neked fonok belőlük ölelő karokat,
hogyha majd elfáradsz: boldogan pihenhess meg.
És sohase sírjál, sohase könnyezzél, mint a gyermekeid.
És ne tudd meg soha, mi a fájdalom,
mi az, mikor egy bódító illatú orgonabokrot
kicsavarnak tövestől, mikor az duzzad az éltető élettől;
ne tudj meg soha semmi rosszat.
Álmaidban midég gyöngyvirágos erdőkön lépdelj,
aranyhúrú hárfák daloljanak néked,
hogy hangjuktól megmámorosodj!
– És ha netán egyszer mégis úgy történik,
hogy valaki könnyet ültet a szemedbe:
csak locsold a számba: e fájdalomra mindég megnyíló kehelybe,
hogy bennem virágozzon ki a jaj: szívetfacsaró energiával!
És te csak légy örökké mosolygós arcú, drága illatú boldog humusz,
Mert megérdemled. Te jó vagy! Nagyon jó!
