Szegény hazánk, édes hazánk
Hányszor volt már halott!
Koporsói mély álmából,
Csillagtalan éjszakából
Mindig feltámadott!
Hol van az a nagy koporsó?
Szedjük, törjük széjjel!
Vigye a szél a porát is,
A hírét is, a nyomát is
Egy viharos éjjel!
A rege így szól: „pusztulunk, – veszünk…
Mint oldott kéve széthull nemzetünk”
Múltak borúja… az idő halad
S e régi gyász – örökre új marad…
Szent anyaföld! Te takaró, te termő!
Oly sok nagyot – dicsőt magadba rejtő –
Hol annyi eszem, áldozatrakészség,
Honszerelem, erő, harcos vitézség,
Tudás, alkotni vágyás, akarat
Porlad – a vérrel ázott hant alatt…
Áll a torony. Mi építettük.
Az égbe nyúlik csonka orma
és körülötte veszetten, búsan
csak tart a torna, tart a torna…
Nagy torna ez. Nyelvek csatája,
(Ezer éve, hogy belekezdtünk)
Köröttünk mások mindig nyernek
s mi mindig vesztünk, mindig vesztünk…
Hess karvaly, hess
karvaly! mélyen alvó éjszaka
van, álmodik
az ország, alszik
népem, kaszáspók az éjszaka,
megmenti az álma,
hess karvaly, hess karvaly!
juhaimtól, juhaim
közt arcaimmal hova legyek?
Elmélkedés: »Uram, ki megáldod a téged áldókat és megszenteled a benned bízókat, üdvözítsd népedet és áldd meg örökségedet, Egyházad teljességét őrizd meg! Szenteld meg azokat, kik házad ékességét szeretik! Te viszont dicsőítsd meg őket isteni erőddel, és ne hagyj el minket, kik benned bízunk! Ajándékozz békességet a te világodnak, Egyházadnak, papjaidnak, Nagyasszonyunk Országának és minden népednek; mert minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, leszállván tőled, a Világosság Atyjától. És téged dicsőítünk, imádunk s neked hálát adunk, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor s örökkön-örökké.«
Kedves Hallgatóim!
Rothadó világban, rothadó korban nagyon időszerű a mai Evangélium. A só a gyógy- és óvszer a rothadás ellenében. Egyenesen megdöbbent, megreszkettet minket az, hogy a Hegyi- beszédben, annak a parancsa és képesítése szerint mi hívők vagyunk a világnak a sója. Mi vagyunk az Istennek az eszközei.
Kint tél van, de bent
vérszínű virágok nyílnak – a lelkemben.
Halál. Kétség, mardosó önvád – – –
Sohse lesz-e másképp?…
A hó alatt nem alhat a vetés?
Lelkem hava alatt
a Te vetésed meg nem pihen –
Uram!
Meg nem nyugszik, ki nem simul,
E mély tó mindétig hánykolódik, forr.
Nincs csend e nagy birodalomban.
Csak örökös pokol.
A Vizsolyi Biblia megjelenésének 350. évfordulójára
Bár a csontod is régen porrá vált már,
itt élsz közöttünk, jó Károli Gáspár.
Ha élhet az, ki történelmet formált
s neve ragyoghat évszázadokon át,
ha élhet az, ki kőbe, dalba, képbe
nagy lelkét, álmát írta, sírta, véste,
neked örökebb élet lett jutalmad
s amíg magyar él, neved ki nem halhat.
Mentem az őszi fák alatt,
nem néztem hátra, sem előre,
kettéhasadt a Biblia,
elszállt az üzenet belőle.
Minek itt nézni hátra és
előre vak, üres szemekkel?
Kettéhasadt a Biblia,
eltűnt kősírjából a Mester.
Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.
Szörnyű éj volt: a megőrült csillagok mind vért röhögtek,
vad vigyorral vért körött a máskor lányos, szűzi hold.
És az Ember: sárkány-magból sarjadt fattya véres rögnek
elfeledte, hogy az arca régen Krisztus arca volt.
Álmodott vad háborút és vér csurgott le testén, lelkén
s népek közt és szívek közt a szivárványhíd leszakadt…
Az ablakrésen a szigetre látok.
Az ablakrésen nem lát senki be.
Kereszt tövénél ülök. Künn a nyár ég.
Dalol és táncol. Nem gondol ide.
Dalol és táncol. Sebét mind behoztam.
Krisztus vérével balzsamként kenem.
Daloljatok csak. Magam vétke mellett
Világ bűnét is kell vezeklenem.
Elejitől
magamban kellett volna bíznom.
Most már
az öncsalás se tesz csodát.
Fejem alá szorítom
megszenvedett nyugalmam
hűvös és tiszta vánkosát.
Izenek a romnak, a falnak, a kőnek:
– szülőházamból ami megmaradt –
a kőmívesek, ácsok egyszer csak jőnek!
Izenek a kertnek, a gyomverte-sivárnak:
fenem már a sarlót, jól kifenem,
ahogy eddig várt, most már csak kivárhat!
Feszülő húrok világa ez.
Nagyon csúf világ, biz annyi szent.
Az ész a szívnek, s a szív az észnek
– nem tudom miért – hadat izent.
Ott túl az ellen! Nem közöttünk!
Vigyorgó képpel pusztít, rabol.
A Tátra képe ködlik felénk,
s hazánk népe mégsem egy akol.
Ahányan vagyunk annyifelé
húz a szívünk s rikolt a szánk.
És sírva, nyögve, könnyek között
sínylődik szegény magyar hazánk.
Emeld föl fejedet
büszke nép!
Viseld el a világ
szégyenét!
Emelkedj magasba
kis haza,
te, elnyomatás
iszonya!
Emeld föl szívedet
nemzetem:
lángoljon a világ-
egyetem!
Mint aki búcsúzik, beszélni
akarok.
Itt éltem én, vér véretekből,
magyarok.
Mint akit égő szókra gyújt föl
a halál.
Szájam kigyulladt víziókat
kiabál.
Együtt örökre, együtt, együtt
veletek.
Xéniák, minden magyarul beszélőnek
Magyarnak lenni: késlekedni
késni: lapulni, bicska-fenni,
fenni: fogat gigát harapni,
harapni: bújni, megmaradni.
Magyarnak lenni: ó-feszengés,
üres jog-házban szó-kerengés,
kényszerből kalap-emelintés
kopaszodás és korpahintés.
Millióknak vágyaival
megy a honvéd, mint a vihar,
s virágot vet a Szamosba,
hogy a népek könnye helyett
a víz a virágot mossa.
Hős katona… hogy is híjják?
száz éve honvédnek írják –
névszerint tán Kis Andrásnak,
– ősebb ős száz uraságnál,
kiknek otthon szép boglyát rak.
Gróf Tisza István szoboravatására
Hazával házalók védhetnek hont?
Hasznot, éber orruk ha megorront,
megkaparintják az Idő Rostát.
Honnan a jog, rájuk ki ruházta át,
hogy kény és kedv szerint kihullassák,
ki szabad, s kőműves páholyba ront,
karddal és elmeéllel nemet mond,
mert a Kárpátok magasán túllát,
s néz ördögbugyra-forgy Európát.
Miféle beszéd ez?
Idegen meg nem érti.
S aki csak ezt beszéli –
mindenütt idegen.
