Áprily Lajos: Menedék

S mikor völgyünkre tört az áradat
s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,
egyetlenegy kőszikla megmaradt,
egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.

R.Berde Mária: Minden helyett

Gondviselő édesapám
Öt és fél évig volt csupán.
Sorsom gazdátlan nem maradt:
Mert Reád bízta gondomat.
Kisöcsém is hajnalkorán
Rebbent átal e föld porán,
S Te lettél, kis Jézus, nekem
Öcsém, pajtásom, gyermekem.
Bátyám, a hű Isten-cseléd,
Ő is korán elment Eléd,
Helyette úgy lettem kezes
Hozzád Uram, hogy elvezess.
Életem tavaszát, nyarát
Kísérte egy-két jóbarát,
De kora ősz kell-é nekik?
A szomorút nem szeretik.
Azért lelkem csak rád teszem,
Krisztus, Te légy a kedvesem,
Te légy a társ, a hű barát,
Az egytestvér, az egy-család.
Minden helyett légy mindenem.
Mindenki elhagyhat. Te nem.

Kabós Éva: Romok felett

Uram, remegve és
csodálkozó alázattal,
mint aki meg nem érdemelt
nagy jutalmat kapott,
úgy fogadom Tőled
én a mindennapot, –
csaták halottai
között az életet
és hajléktalanok
ezreitől távol,
fejem fölött a régi fedelet,
reggeliző
asztalomon
a Miatyánknak kenyerét
és vakok éjétől
szabadultan,
arcomnak két látó szemét,
épségben maradt lábaim
nyomán a lépteket –
s pillanatok
békéjét a kuszán
leomló évek romjai felett.

Mécs László: Hajnali harangszó

Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.

Szörnyű éj volt: a megőrült csillagok mind vért röhögtek,
vad vigyorral vért köpött a máskor lányos, szűzi hold.
És az Ember: sárkány-magból sarjadt fattya véres rögnek
elfeledte, hogy az arca régen Krisztus arca volt.
Álmodott vad háborút és vér csurgott le testén, lelkén
s népek közt és szívek közt a szivárványhíd leszakadt…
Jaj, mocsár van, förtelem van és mindég a lelkek telkén,
Sátán gubbaszt éltünk fáján s mind levágja ami jóság bimbósodva kifakad.

P. Pál Ödön: Otthon

Az utcánk két szélén vén hársak állanak,
Hónuk alá fogják a kicsiny házakat –
Vállukról, fejükről izzó napsütésben
Zsongító illatuk a lelkemre szakad
Síró nevetéssel.

Messze az út végén két karját kitárva
Állott a Mi Urunk szelíd keresztfája –
Lelkem kapuján át ünneplő fehérben
Feléje libegett száz tiszta vágy szárnya
Titkok sejtelmével.

Szentimrei Jenő: Miatyánk ki vagy a legárvább

Ott ültem egyedül, vigadozók közt, a nagyzajú teremben.
Beszéltem volna, de nem volt kihez intéznem szavaimat.
És akárcsak földalatti árkok nyirkában, puskák csergése közben,
eszembe jutott az Isten.
Egyedül voltam, de Ő biztosan velem volt és én
nem lehettem olyan idegen Tőle,
mint az emberek bármelyikétől a bálterem
vagy lövészárok hangzavarában.

Dutka Ákos: A magyar dal

Ott terem lenn a Tisza partján,
Mint a magyar szél: síró és szilaj;
Mezők zsoltára, szabad ének –
Ki írta?… Bizony azt se kérded, –
Lelkünkből szálló óriás sóhaj.

Szárnya legyen bár korcsma-mámor,
Vagy a nagy pusztán égő szerelem,
Legyen rikoltó magyar átok, –
Lángszínű mind: (magyar virágok)
Ritmusa szent, mert könnyekből terem.

Bennük dalol a Tisza habja,
Hullámos kedvű, mint a Balaton.
Szárnyas szavakkal bőven ömlik,
Játékosan, cifrán kötődik
S imádságként zeng férfi ajkakon.

Kiss Gyula: Magyar harangok

Élők hívását, holtak siratását
Bíztad reánk, világok alkotója.
Egyházad ércből formált nyelvei
Voltunk mi eddig. Ám de most harangra
Nincs semmi szükség. Hisz Te Magad is
Itt jársz közöttünk. Száz meg száz alakban
Felénk világol tiszta ragyogással
Jelenlétednek égő csipkebokra.

Kiss Menyhért: Magyarok

Kik vagytok a Kárpátok tetején
Halálra szántak, sárba, fagyba, hóba?
Párnátok jég, a kosztotok remény,
S vígan daloltok a tüzes pokolba!
Gránátesőben szemetek se rebben,
Gaz kéz meglopta, lyukas köpenyegben
Éjjel és nappal, hónapokon át,
Álljátok ezer poklok ostromát;
Kik veritek a lobogó gyehennát,
Melyből baljós vég sziszeg, agyarog.
Méltó szót díszül honnan is vegyek hát?
Magyarok, magyarok, magyarok!…

Mohácsi Jenő: Magyar paraszt

Oh, mi ezerévünk fenséges robotja:
Szántóföldön ballag, eke szarvát fogja
A paraszt.

Verejtékből kenyér, ugarból barázdák –
Egyik napon éli másik napja mását,
Nem is tudja másként.

Istenes, de gőgös, templomos, de józan,
Nyakas a bajában, de szerény a jóban
A paraszt.

Kocsmában, munkában megfeszül a karja,
Pipázva, borozva magyarok magyarja,
Nem is tudja másként.

Sajó Sándor: Magyarok harca

A vérmezőkön, bősz csatákban
A magyar paraszt most a hős;
Megy, száguld mint előre bátran, –
Oly daliás és oly erős!

Szeméből értelem sugárzik,
Szívében lelkes indult,
Átérzi, mit tesz: mindhalálig
S a harcban mégis jól mulat.

– Ne kutassátok lelke kulcsát,
Mit ő tud, nem tudhatja más;
Nem zsoltárlelkű betanultság
E vérző sírvavigadás;

Sinka István: Fénylik Magyarország…

Hidd el, amit mondok,
Cserei Mihályom:
ha százan köpnek is,
akkor is kiállom.

Így vagyok én törvény,
így vagyok én legény,
azért ülök én a
Dózsa György szekerén.

Ne búsulj hát Mihály,
gyűrd a gatyakorcát –
lesz még dáridó… és
fénylik Magyarország.

Mindszenty József: Bécs Szent István király ünnepén

1974. augusztus 20.

Kedves Magyarjaim!

A hagyományos augusztus 20-án ünnepeljük Szent István királyunkat, az ezeréves történelemnek legnagyobb magyarját és a mi szent hitünk térítő apostolát.
Amikor ezt megállapítjuk, nem szabad felednünk azt, hogy az emigrációnak, a nagy kísértésnek az idején propaganda folyik, különösen az Újvilágba, Szent Istvánunknak az alakjával szemben. Hibáztatják azért, hogy a turáni és a szumír pogányságot elhagyta és a magyarok felvették éppen annak a Nyugatnak a kereszténységét, amely olyan nem szépen viselkedett az őt is védő keresztény magyarsággal szemben a tatár, a török időkben és a jelen harmadik keleti áramlattal, a bolsevizmussal szemben.

Gáspár Jenő: Gyónás

Van úgy, hogy jönnek gonosz órák,
Száz nyelvük van és csókjuk éget,
S mint a kísértő Krisztus bércén,
Elém tárják a messzeséget.
Kincset görgetnek, tenger tárul,
Hattyúk vonják az aranybárkát,
Vagy napsugaras, pálmás parton
Felmosolyog egy csipkés árkád.

Van úgy, hogy tudnék énekelni
Én is a bűnről forró ódát,
S piros ajakkal kacagnának
Rímeimben a csókok s rózsák.
Az élet palotát emelne,
Gyémánt küszövén óbor folyna,
S Kirké keze szórna gyöngyöket
A részegeknek sárba, porba.

Környey Paula: Kísértés hegyén

Énbennem minden kínok összefutnak,
Egy nagy keresztút lettem én,
Ami enyém volt: nem enyém;
De jó azoknak, akik élni tudnak.

Énbennem mondhatatlan pusztaság van:
Botránykő lettem és titok,
A sápadt angyal csábított,
Azt mondta: nem üthetem kőbe lábam.

Énbennem éjszakára barnult minden,
Tengernyi kínban elveszek –
Add a kezed! Add a kezed!
Én Messiásom – benned szabad hinnem.

Mentes Mihály: Harmatcsepp és Isten

Szegény sóvárgó, gőgös kicsi ember,
Nem tudod kiinni: olyan nagy a tenger;
Nem tudod fölmérni, azért tagadod,
Pedig rajta ring-reng apró csónakod.

Szemedbe nem fér, csak pár kicsi hullám,
Mely tart téged, bárkád alá simulván.
Dióhéjcsónakod füttyös szél viszi.
Azt hiszed: te vagy nagy s a tenger kicsi.

Ha szilaj kedvében olykor háborog,
Zsarnok-haraggal megkorbácsolod
S ha megkíméli apró életed,
Magadnak zengesz himnusz éneket.

Pilinszky János: Zsolozsma

Rovarok és gyerekek, most és mindig,
kövek, füvek és állatok
figyelik, figyeljük ahogy
a nap alászáll. Mint Isten halálát
amint a vér kivonul a világból
és végre alhatunk. Igen,
ahogy a semmi ágyat vet, figyeljük
és jónak tartjuk ahogyan
végülis megpihenhetünk.

Élet és Irodalom, 1973. jún. 16.

Szentimrei Jenő: De profundis

Kegyelmednek titkai vannak
Uram,
Mindazok előtt, akiket
Te választottál el magadnak.

Nem jó fürkészni titkaidban
Uram,
S vallatni Téged untalan:
Az mért van úgy s ez mérthogy így van?

Te gyújtottál szívünkben mécset,
Uram,
Ha mégoly pille-lángút is,
Akár egy világító vércsepp.

Csak menni kell vízen-tűzön
Uram,
A láng után, mely nőve nő
S egyszer elönt a fényözön.

Ady Endre: Szép magyar sors

Nem álldaltak bús bölcsőink körül
Sem bölcsek, sem rokkant királyok,
Mert nekünk senki sem örül.
Magyar életünk kezdtük tétován,
Nem láttunk hét kövér esztendőt,
De minden esztendőnk sovány.
Szorongóknak sohsem adtunk kezet,
Becsméreltük a jóltevőket
S örültünk, ha ki vétkezett.
Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt,
Valami nagy-nagy, ős tanulság,
Amely kis népeket tanít.
Jöttünk, mert hítt a nyugati Vagyon,
De erőnk nincs a küzdelemre
S nyilaktól vérezünk agyon.
S mégis szivesen áldozunk velőt,
Mert tragikusabb és szebb sors nincs
Isten és emberek előtt.
Más fajta nép roboghat tova,
De ily szép, álmos, láncolt fajnál
Poétább faj nem élt soha.

Csighy Sándor: Szabolcsban én is ott vagyok Erdélyben

Innen Szabolcs homokjáról
leng csak feléd lelkem zászlaja.
Ó, messze, nagyon messze vagy…
Mérföldek poros szalagján
végtelen számok jelzik
mily utat kell tenni vágyó
áldó lelkemnek, hogy lássalak.

Nem riasztanak e számok,
nincs távolság, ami tőled
kincses Erdély elválasztana…
Szinte szomorú a halom
szőlőtől kipirult arca,
látva vágyódó szemem havas
homlokodra nézni hasztalan…