Életed és bilincseid
Ha sorsod, hogy magyar vagy,
büntetlen el nem vetheted!
Ne gondold magadat vándormadárnak!
Fa vagy, s az Isten ide ültetett.
A fák nem kelnek útra,
ha esőtlen a nyár, vagy zord a tél.
Kiállják. Várnak esőt és tavaszt.
Életük és bilincsük a gyökér.
Érthető, hogy a magyar közvélemény még mindig a Flandin-féle béketerv lesújtó hatása alatt áll. A francia külügyminiszter ijesztő ötlete, mely huszonöt esztendőre lehetetlenné kíván tenni Európában minden békés fejlődést, egy negyedszázadra meg akar állítani minden európai óramutatót: egyenesen és kizárólag Magyarország ellen irányul. Nem egyéb az, mint kísérlet a trianoni békeszerződés könyörtelen megmerevítésére és megszigorítására. Óvatossági rendszabály, nehogy a magyar nemzet valahogyan mégis kikeljen a kriptából, hova eleven testtel befalazták.
A többi „legyőzöttek” már önhatalmúlag úgy változtatták meg a rájuk kényszerített szerződéseket, ahogyan jónak látták.
Gondviselésszerű a magyar költő hivatása!
A tengernyi szenvedéssel, de csak kevés örömmel átszőtt, becsülettel végigküzdött, dicsőséges múltunk fényes tanúságtétel a bennünket el nem hagyó, sorsunkat szeretettel féltő gondviselés mellett. Amidőn a gyötrő megpróbáltatások vihara legjobban tombolt felettünk, amidőn sötét kárpit ereszkedett mindenre, amiért hősies kitartással annyi életet és vért áldoztunk, úgyhogy az örvényszélén támolyogva, már-már veszve láttuk legdrágább kincsünket, jövőnket is, – akkor megszánt bennünket az isteni mindenhatóság: életet támasztott vérünkből, költőt adott, hogy a vak sötétséget fölverje riadó szavával, s bizakodó hittel hintse szerteszét a remény aranyugarait.
Már évek óta csak búcsúzkodom
S még mindig itt vagyok tréfálsz velem
Hogy annál jobban megalázz Uram
Te azt hiszed hogy végül elhiszem
Meg sem halok s megint nyugodtan alszom
És akkor de csak akkor ujjaid
Egyetlen pöccenésével a férgek
Közé parancsolsz hát nem hát nem hát nem
Nem ejtesz át ily könnyen a bőröndöm
Becsomagolva és lezárva áll az
Ajtóm előtt rég útra kész vagyok
Holt Mester! köszöntelek megértő mosollyal,
Ma is látom tűzben a sanda szemed,
Kétezer éve élsz, s e hanyatló korral
A te hatalmad egyre növekedett.
A Messiás most is kifosztva, mint régen,
Mi hasztalan várjuk az ígért csodát,
Szemében a jövő borzalma s fehéren
Nyújtja a csókra a sápadt homlokát.
Lesik már a jelt a poroszlók régóta,
A kereszt is áll már kétezer év óta
A Messiáson midég győz az árulás.
Pilátus szavára keresztet veretnek,
Ha van kereszt, mindég kerül rá eretnek
És diadalt ül büszkén száz apró Júdás.
Csak néhány szót még sietve, gyorsan
szólni szeretnék, aztán már jöhet
a bamba végzet, mely megbomoltan
elveszi éltünk és halomra ölet.
Csak néhány szót még, jaj, mit is mondjak
az életről vagy a nagy halálról;
üvöltve, tán bőgve daloljak,
míg dalom gyászol és sírva táncol.
Ó kegyetlen sors és mily esztelen,
nem értjük soha, míg bús estelen
merengünk, titkát fürkészve némán.
Szemünket vessük tán az egeknek;
kérjük kegyét az erős Istennek,
törött testünket vonszolva bénán.
Ne a templomban hallgassátok az Istent.
Az ezeréves gramofon elromlott.
Én hallom sokszor Istent, szól velem.
Ha nő nevet. Bor csurran. Pénz zizeg.
Ha hülye néz. Konflisló vánszorog.
Ha lábán énekel részeg torok.
Ha másét kívánom és nem hiszek.
Én bűnben élek s Isten él velem.
Isten a bűnben sokszor szól nekem.
Fejem meghajtom s vallom: Istenem.
1922. március 25.
Megtépett keblemnek százszavú sírása
Életemet ássa…
Bilincses jajszavak égő gyötrelmeit
A szívembe verik…
Elfutnék bomlottan úttalan-utakon,
Sóhajos nyomokon…
De te rohanásom letarolt végeken
Megállítod, Isten.
Szomorú szemekkel a múltakat szántom,
Bűneimet bánom,
Hogy utamat rontó bolygó lidérc és más
Bül-bülszavú hívás,
És már elsietnék új fertők mélyébe
Feledést remélve…
S elém torpansz feddő, bírói szemekkel
Mindentudó Isten.
Kitörölhetetlen ez a konstelláció,
az ég delelőjén az a csillag
megőrzi álmainkat,
ha kihül a világ.
Lesz még virág, ének és dió,
nem hadakozhat a zaj a csenddel,
az arkangyal véres palossal rendel
térdhajlítást, zászlólengetést, imát.
Az óceán ömölhet még miránk,
mi megmaradunk alfának a rendben,
arcvonásainkban és sejtjeinkben EMBER,
aki énekel és mond litániát.
Mert gyáva volt és szolga volt
S életét élni sohse merte,
A Sors, a sorsa,
Hajh, be megverte, be megverte.
Most itt várhatja a Pokolt
Szórva, megtépetten, ritkulva
S a Sors, a sorsa,
A sorsa búsabb, mint a multja.
És most a multja bünteti
Fekete korbáccsal, keményen,
A Sors, a sorsa:
Hogy éljen? vagy hogy már ne éljen?
Alapítva: Trianonban,
anno: 1920,
s oly jólétet szerzett nyomban,
el se hinné öreg Máltusz!
Nem csoda, ha megkedvelte
jólét-barát úri népünk,
legalább is, sorba-rendbe
az új rendbe mind belépünk!
Célja: leszoktatni minket
a túlhajtott fényűzésről,
nem lehet több, csak két inged
s egy kabátot hagy a hétből!
Nem kertelek, nem hazudok:
véretekből való vagyok.
De nékem inkább hazám
immár ez a kicsiny haza,
melynek nyelvén szólalt meg
szívem-elmém minden szava!
Utat nyitok a tavasznak,
lépjen be
gyöngyvirággal, orgonával
fészkembe.
Eddig a gyász nyitott benne
virágot,
minden szála csak bánatot
virágzott.
Ma a hajnal rózsa-ujja
simogat:
szabad reggel zengő hangja
hívogat.
De keserű a magyar nép kenyere!
Talán azért, mert a könnye hull bele!
Tövisből van a pihenő párnája,
Felhőből a takaródzó dunnája.
Megvirrad még, azt sírja a hegedű,
A kenyere nem lesz mindig keserű,
Rózsa lesz még a pihenő párnája,
Csillagos ég takaródzó dunnája.
Németh Lászlónak
Lehetetlen itt maradni,
Mindenkinek meg kell halni,
Hívó szóra elrepülni,
Hová, hová se kerülni…
Mankót farag ez az élet,
Semmi sem ád fedezéket,
Marcangol a dac is nagyon,
Világon csak utas vagyon…
Voltam itten külön világ,
Voltam fényes, árva virág,
Nemcsak voltam, ma is vagyok,
Addig, amíg meg nem halok…
A probléma emberi kilátástalansága s a megoldás természetfölötti ígéretei. – A kereszténység ötök időszerűsége s egyetemes lélekhódító ereje
Felmerül itt a kérdés, lehetséges-e még egyáltalán egy nagyarányú keresztény visszahódító munka? Van-e a mai viszonyok közt komoly remény, hogy az elkereszténytelenedett társadalmat ismét nagy arányokban s főleg vezető és formaadó vonásaiban megint kereszténnyé: öntudatosan, örvendezően, szilárdan kereszténnyé tegyük? A történeti fejlődés után, amelyen átmentünk s a jelen sivár és ijesztő jelenségei közepett, amikor az egyház hatalmi eszközei megfogytak, népszerűsége s tekintélye sokfelé csaknem a fagypontig süllyedt alá, s amikor irtózatos erejű ellenségek egész sora dolgozik állandóan gyengítésén, még megmaradt erejének is végleges összetörésén: lehet-e egyáltalán komolyan gondolni arra, hogy a kereszténység még egyszer Európa és a világ szellemi őre és vezére legyen?
Herman Ottó nem csupán a Nemzeti Múzeumban dolgozott, de ott is lakott. Városi legenda, hogy oda járt hozzá Kolozsváron megismert szerelme, a gyönyörű színésznő, Jászai Mari.
Herman Ottó és a debreceni Jóna János dédnagyapám összebarátkoztak, a neves tudós könyvében a Jóna-féle debreceni ötös fogat (két ló elöl, három hátul, a hajtó az egyik első lovon lovagol, nincs bak a kocsin) is szerepel. Névre dedikált illusztrációit bekeretezve őrzöm.
Etológus akartam lenni, amikor olvastam Herman Ottó leírásait, még nem tudtam a családi előzményekről. Akkortájt jártam fotózni, szakosztályi előadásokra a Fővárosi Állatkertbe, amit Anghi Csaba vezetett. Véletlen, hogy nagyapám Jóna István óbudai temetőben lévő sírjához közel fekszik Anghi Csaba (1901–1982) zoológus sírja. Akkor itt elmesélem, hogy sokunknak volt olvasmány élmény Winnetou és Old Shatterhand, utóbbit a kelet-német szerző egy bizonyos Xantus Jánosról mintázta, aki az Állatkert alapítója (1866) és első igazgatója volt.
1
Csak reá gondolok,
az Ő fényére, az Ő sötétjére.
Szívem, ne bánkódj.
Én csak vele vagyok.
Ha sötétbe jutok és elpusztulok,
ha merő fény birodalmába kerülök
és megvakulok –
Te szívem – ne bánkódj.
Nagy az Ő
éjje, fénye.
Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi századok helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiúban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így énekelünk mi, pár megmaradt
– azt bünteti, akit szeret az Úr –,
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiirtott az idő gazul.
1936
Elörült örömök, kifájt búbánatok,
Észrevétlen, hűtlen magamra hagytatok.
Templom-csendes lelkem, mit akarsz még várni,
Ha nem tudsz örülni, ha nem tudsz már fájni?
Fújja nagy fanfárját odakint az Élet,
Öröme, bánata egyképp szerteszéled;
De nem tudja lelkem elsodorni még se,
Közönyös a harca, apró küszködése.
Másoknak szívében vágyatajzó célok,
Mikért összecsapnak vértivó acélok,
Másokat borzasztnak nyitott hideg sírok,
Nekem nincs örömöm és én nem is sírok.
