Zsabka Kálmán: A vak ablak mögött

Budapest, 1939. június 4. hajnalán, az első és diadalmas magyar könyvnapok után a „Szépmíveseknek”.

A diadal napja a hegytetőn áll még,
De már ablakomra ráborult az árnyék.
Betakarta ködös, terhes őszi fajta…
Vak lett az ablakom…
Ragyogó fény többé nem szökik be rajta.

S megvakult ablakon ki hiába nézek,
Nem látok már semmit. A virágos rétek,
S szélzúgatta erdők, a lángoló hegyek,
Délibábos puszták
Eltűntek a ködben… Kopott órám ketyeg

Csak borús szobámban és… és – delet mutat…
Dél van most odakünn s talán engem kutat…
Tavaszi meleg dél, melynek jöttét vártam
És a romok között
– Csontig sebzett ujjal – néki utat vájtam…

Prohászka Ottokár: A tradíció elve nemzetben s egyházban

Népeknek, országoknak, százados testületeknek éltető lelke a tradíció. Ez az az összekötő kapocs, ez az egységnek összeforrasztó eleme, mely az emberöltők szakadozott láncát egy felsőbbrendű egységgel és egészséggel pótolja. Az emberek ugyanis kidőlnek, a családok kihalnak, a törzsek lekorhadnak, a származások erezetei összekuszálódnak: de azért e változó, alakot cserélő tömegnek összetartozást, a széjjelhúzó sokaságnak egységet kölcsönöz az, ami változatlan, ami folytonos, – s mi legyen az? Az egységnek, a változatlanságnak, a folytonosságnak ezt az elvét, elemét s erejét tradíciónak hívjuk.

    A társadalom a mindennapokbaneligazodott azokon az emlékeken, melyek körül őseinek szellemei, a nemzeti érzés géniusza virrasztott, s ez áthagyományozott nemzeti érzésben, ez áthagyományozott szellemi javakban, ez áthagyományozott s a történelem halhatatlanságával informált emlékekben bírta azt a zálogot, mely biztosította, hogy a fiúk az apák nyomaiba léptek, s a nemzedékek egy változatlan, szellemi közösséget képeznek. A nemzetnek ez az áthagyományozott, szellemi egysége érzésben, gondolkozásban, életben tartja fönn, óvja meg, s őrzi faji jellegét s folytonosságát a halál s a pusztulás kérlelhetetlen hatalmai közt is, s ez a tradíció… A nemzeti tradíciók tehát a népek lelke. Mondhatnám a tradíciót a lelkek vérrokonságának. Míg a tradíciók élnek, addig élnek a nemzetek; mert hisz csak addig van meg a lélek vérrokonsága. Mihelyt pedig a tradíciók érzésben, gondolkozásban, szellemben, erkölcsben megváltoztak: idegenen állnak egymással szemben ugyanazon népnek fiai…

Vígh Károly: Bajcsy és József Attila

Joggal írta Féja Géza Bajcsy-Zsilinszkyről, hogy az egykorú ellenzéki politikusok közül ő merészkedett legmesszebbre, »a húszas esztendők végén ő szervezte a legkülönb szabadcsapatot.« (1)Valamennyi ellenzéki politikai és szellemi mozgalommal van valami kapcsolata. Legnagyobb energiáját az ellenzéki politikai mozgalmak szervezésére fordítja. Nem egy híve is vezető szerepet játszik Biharban és Békés megyében 1929-ben és 1930-ban az ellenzéki Kisgazdapárt zászlóbontásában.

   Lapját is e szervezkedés rendelkezésére bocsátja, habár ő maga 1930–31-ben a Nemzeti Radikális Párt megszervezésével egy osztályok feletti nagy tömegpárt létrehozásának illúzióiban él. Különben arra is jut ideje, hogy előadást tartson, és részt vegyen a kommunistákat (2) valamint szociáldemokratákat (3) is magában foglaló Bartha Miklós Társaság munkájában, amelynek felhívásait, közleményeit az Előőrsben megjelenteti. Féja Géza írja a Bartha Miklós Társaság és az Előőrs kapcsolatairól említett önéletrajzi munkájában: »A Bartha Miklós Társaság erjesztő szerepet játszott a fiatalság életében. Az eszmélkedő és forradalmi hevületű fiatalságnak Bajcsy-Zsilinszky Előőrs című hetilapja adott teret.« Így ad fórumot lapjában a fiatal József Attilának, a pályakezdés elején álló Szabó Pálnak és általában a népi íróknak. József Attila ekkor, 1929-ben Hódmezővásárhelyen él sógoránál, és ott ismerkedik meg a Bartha Miklós Társaság elnökével, dr. Fábián Dániel orvossal, akivel meleg barátságot köt. Sok szál fűzi az 1929-ben és ’30-ban Bajcsy-Zsilinszky lapjához, az Előőrshöz, amely legális küzdelmet folytatott ekkor a Bethlen-rendszer ellen, hevesen támadta annak egyik eszmei alappillérét: a klebelsbergi kultúrpolitikát és a magyar középosztályt.

Harsányi Lajos: Az öröm piros miséi

Súlyos román ívek alatt ülök.
A füstös mécs aranytaréja reszket.
A falon sápadt szentek hallgatóznak
S nehéz, sötétlő franciskán keresztek.

A hűs ívek alatt szúette rácsok,
Mögöttük zord szigortól éles arcom.
Ijedten rebben szárnya mély szememnek,
Ha egy-egy roppant bűn súgását hallom.

És jönnek sorban, meghajtott fejekkel,
S gyónnak, hogy nálam megtisztuljanak,
Aztán láthatatlan fényű glóriával
Eltűnnek a nehéz ívek alatt.

Titoktól terhesen indulok haza.
Már ajzom lelkem háláját az égig,
S otthon, az Úr előtt, omló selyemben
Elkezdem az öröm piros miséit.

Lampérth Géza: Sursum corda!

A fojtott hő kirobbant,
Fergeteges zivatarok zúdulnak…
    Igazak, jók – ne féljetek,
    Emeljétek fel szívetek,
Szent lelke zúg e viharban az Úrnak!

E Lélek – az igazság,
A jóság, hűség, a szeretet s béke.
    Igazak, jók – ne féljetek,
    Az Úr kegyelme véletek.
Reszkessen a bűn szennyes söpredéke!

Föl a szent viadalra,
Rendületlenül vészbe, zivatarba!
    Igazak, jók – ne féljetek,
    Az Úr hatalma véletek.
Fegyveretek vezérli diadalra!

Mécs László: A csőcselék

Egy fiatal farizeus
magához hívta a kövér
írástudókat lakomára.
Esznek. Sok tréfa hull borára
s egyszer meghűl bennük a vér…

Kint felzendül az utca torkán
a szívekből egy nótás orkán,
mely lelket hajt az ég felé…
Ott lépked a jövő elé
egy szent tömeg az utca-kockán.

Tavaszt, hozsánnákat kiált
a nép, amint megy lelkesen
sodrán a tengerlő malasztnak…
A volt vakok s inaszakadtak…
viszik a szép Szűz Máriát.

Németh István: Miért kerestél?

Via purgativa

Rossz utakon kóboroltam,
tudod.
Lázadó, vak szolga voltam,
azt is jól tudod.
S most minden elfutott:
a lázadás nagy vakmerése,
a rossz örömnek csengetése,
a szép, gonosz szavak,
a szép, dacos dalok.
Most mind halott…

Mert megfürösztöttél a csendben,
(harmatban a porlepett virágot,)
s kinyúlt felém szelíd kezed
és áldott, áldott!
Simogatta a lelkemet,
hogy sírjon egy kicsit,
gyerekesen, megadással
zokogjon egy kicsit;
szépüljön meg ragyogóra,
ne hajoljon földi szóra,
csak a jóra örökétig.

Ölvedi László: Könyörgés a fájdalomért

Ne kímélj Uram,
lásd, mivé leszek itt a porban.
Vágj rám büntető ostoroddal,
hadd szökelljen égig a vérem.

Megváltás a kín,
elfásít a lagymatag béke.
Perzselő csókok erdejébe
kergetnek bűnös hétköznapok.

Hazug álarcot
erőltetek folyton magamra
s erőtlenül kongó szavamra
nem felel soha zengő visszhang.

Pilinszky János: Zsoltár

Aki többnapos éhezés után
kenyérre gondol:
valódi kenyérre gondol.

Aki egy kínzókamra mélyén
gyengédségre áhítozik:
valódi gyengédségre vágyik.

S aki egy vánkosra borulva
nem érzi magát egyedül:
valóban nincsen egyedül.

Tiszatáj, 1974. jan. 22.

Jakab Ödön: A magyar paraszt

Mikor künn bolyongok a nyári határon
S a magyar parasztot ott izzadni látom,
Amint kaszát forgat, vagy a markot hajtja:
Úgy el tudok mindig gyönyörködni rajta.

Rajta felejtkezve órákig elnézem,
Hogy a nehéz munka hogy ég a kezében!
Acél minden izma, a marka vas marok,
Erejénél csak a becsülete nagyobb!

Nézem, nézdegélem büszkén az én fajom,
S elborít valami édes nyugodalom:
Mely szent örökségül apáimra maradt,
Biztosnak érzem a földet talpam alatt!

Olosz Lajos: Néma kürt

A fehértajtékú és fehérfalú kürt,
melynek harsanása:
láz és férfimámor,
elragadtatás és diadal,
némán fekszik a tölgyasztalon,
gyertyanélküli ravatalon
és lecsügged a kar,
amelyik felemelje.
A mell talán még a régi volna,
a szív szent bátorsága is a régi,
de a szájban sötét epe fut össze,
ha felvonulnak a fúlt emléki.
A szem, ha fájón befelé fordul,
megcsillan boldog, csalóka lázba,
de ha a jövővel mered szembe,
megüvegesedik tetszhalálba.

Sértő Kálmán: Magyarország

Nagy útra készülök most nyáron,
Fogom a bús vándorbotot,
Elkezdem porban a gyaloglást,
Sors által rám mért robotot.
Egyszer a szél majd hátbatámad,
Máskor meg mellemnek szegül, –
De én elhagyom Budapestet,
Mert jobb kószálni – egyedül…

Be sokszor mossa majd le eső
Rólam az út szürke porát,
Villámfény vezet, mint egy vakot,
Kora hajnalig éjen át.
Kísér a fenséges mennydörgés,
Mint szentmisét az orgona,
Előre érzem, ha majd sírok,
Eddig nem sírtam úgy soha…

Tollas Tibor: Tavaszi üzenet

Válasz Lezsák Sándor: Mint a madarak c. versére

Ha végtelennek tűnik is a tél,
s mint kötél, a félelem fojtogat,
szívd magadba a tavaszt és ne félj!
Fagy bölcsőjéből is felkél a Nap.

Ha kút mélyébe taszít is a gond,
s rideg betonként gyűrűz a magány,
– ha nincs kinek, – versed az éjbe mondd,
gyertyafény lesz majd társak asztalán.

Magad maradtál? Nem vagy egyedül,
míg mások terhét, jaját hordozod.
Gyújts tüzet, ha kell, reménytelenül
s hazává tágul szűkös otthonod.

Vályi Nagy Géza: Magyar tavasz

Sírhatsz, sikonghatsz, hasztalan kíséri
Jajszód sirályként habját vad vizeknek,
Jövőbe látó jósok lángigéi
Kövekre hullnak, semmiségbe vesznek!
Kihalt a hit, ledőlt a templom-oltár,
Próféciákban nincs többé varázs,
Intő, könyörgő szózat mit sem ér már,
Korbács kell itt, vagy új Isten-csapás!

Korbács, mely zsibbadt, ernyedt tagjainkon
Szeges szíjjal ver, vág végig veszettül:
Hogy felserkentsen, tenni megtanítson,
S felszisszenjünk fájó gyötrelemtül…
Isten-csapás, mely gyásszal földre sújtva
A bosszú poklát kebleinkbe oltja,
E nép csak úgy tud talpra állni újra,
Ha meggyalázva ott hevert a porba.

Zsabka Kálmán: Magyar vagyok

Bár egyszerű bölcsőm,
– Nem volt selyem rajta –
Egy öreg tót asszony
Pórkeze ringatta,
Bár az altató dal
Nem magyarul csengett
Fölöttem, ha anyám
Dajkálni elkezdett,
És bár imádkozni
Sohasem tanultam
Magyar imakönyvből,
Amíg gyermek voltam –
Mégis magyar földért
Hullatom a könnyet
S a vérem is adnám
Érte, csakhogy többet
Panasza ne szálljon
Szívemnek ne fájjon.

Herczeg Ferenc: Az utolsó vacsora: az emberiség életének egyik csúcspontja

Az egyén úgy szolgálja hatékonyan az emberi civilizáció művét, ha saját lelkében megfékezi az ősi barbár ösztönöket, amelyek, ha elhatalmasodnak és magukkal sodorják a népeket, vérbe és nyomorúságba taszítják az országokat. Erre a legnemesebb kultúrmunkára az embert csak a vallás teszi képessé.
    A Hegyi Beszéd és az Utolsó Vacsora, az Isten- és emberszeretetnek e két legmagasztosabb megnyilatkozása, megjelöli a civilizáció csúcspontjait, azt a magaslatot, ahol Káin fia ismét Isten közelébe juthat.

Valentyik Ferenc: MAGYAR-MAGYAR MÁTRIX

    - Mit kell még Magának tanulni? – nézett rám csodálkozva az autószerelő a kiégett izzó cseréje közben, amikor szóba jött a másnapi tanfolyamkezdés, de a fodrászom is furcsállotta a dolgot. Este pedig jó diák módjára bekészítettem az irataimat és a jegyzetfüzetet a táskába. Amire nem számítottam, hogy reggelre összezártak a felhők és megcsordultak az ég csatornái. Bosszúsan kerülgettem a kunpeszéri út vízzel telt kátyúit a folyamatosan szakadó januári esőben. Pontosan ezt a 8-10 kilométeres tengelytörő szakaszt szerettem volna elkerülni, amikor novemberben a biogazda képzés kecskeméti oktatási helyszínére jelentkeztem, de a szervezők jóvoltából most mégis Kunszentmiklósra mehetek. Az idegölő szlalom ellenére időben a városba értem, de a Kálvin-téri postánál félre kellett állnom az autóval, hogy információs segítséget kérjek: hol van az Oktatási Központ?

Gyökössy Endre: Dorgálj meg bennünket, Úristen

Lelkünk legyen reménykedőbb,
Szárnyalóbb hittel nézzünk föl egedbe,
Uram, nekünk adj több erőt,
Kik itthon ülünk, dolgozunk remegve.

A harcolók Délen és Északon
Mind, mind vitézek, – hősök, – oroszlánok,
Csak mi vagyunk gyávák nagyon,
Uram, gyújts, gyújts a mi szívünkbe lángot.

Kató A. János: Ima

Nem sokért, én uram,
csak ép a kenyérért
imádkozom hozzád.
A mindennapiért,
amit megígértél,
– hogy kettőnknek jusson…

Több se kéne semmi.
Elég nekem ennyi.
Tán neki se kéne
több a két karomnál,
meg az igaz lelkem,
meg kenyér, meg oltár,

Mécs László: Veni Sancte Spiritus

Ihlet nélkül a kis ember
s a nagy nemezt el nem éri
célját, mit az Isten rendel.
A görög nép, míg nagy Ihlet,
Szépség-eszmény ment előtte --
világhírű, hősi, víg lett.

A zsidó nép, míg tűzoszlop
vezette – nőtt óriásit,
Istenember-Messiásig.
Most, hogy hite szertefoszlott,
nem lendíti hősi Ihlet --
sorsa fertős, lapos sík lett.

A gall nemezt előtt nyargal
a Szent Jeanne D’Arc kivont karddal --
Ő a Gloire, Ő az Ihlet,