Kányádi Sándor: A XC. zsoltár

…Az embereket te meg hagyod halni

Nem volt alkonyat, tavasztól késő
őszig, hogy ne zsákkal a hátán
láttuk volna törékeny s egyre
töpörödő alakját.
Mindig hordott, hol ezt, hol azt:
csalánt, répalevelet, tököt,
mikor minek volt szezonja.
Eltemette férjét, két fiát, s a megmaradt,
nagyapaszámba menő harmadikat most is még,
mint a pendelyest, gyámolította.
Ment, ment fáradhatatlanul: kapált,
aratott virradattól alkonyatig
– még kaszált is háborúk idején –,
alkonyatkor vette a zsákot és
újra ment, ment, s ha megjött, panaszkodott,
hogy neki mennyit kell mennie.
– Meghalni sincs időm, pedig már szégyen,
szégyen, hogy mennyit éltem – siránkozta
korcba húzott szájjal, melyben a fogak
már rég csonkra vástak, mint
azok a jófajta, békebeli kapák, melyekből
néhányat itt-ott még láthatunk a fészerek
főhelyén nagy becsben fölakasztva, s amelyet
minden valamire való háznál a kapának
ismer a gyermek is.
– Nem volt nekem, Istennek hála, bajom
soha a fogaimmal, csak a lábam s a hátam…
– Nem voltam én, jó órában legyen mondva,
még egy percig se soha fekvő beteg…
csak a lábam s a hátam, de majd csak
magához szólít az Úristen egyszer – s már
kapta is a zsákot, ment, ment, térült-fordult,
Bejárta a fél határt, innen is, onnan is
szedegetve. Ezek a jóleső kisbűnök:
egy-két marék ez-az a máséból, talán
ez volt minden gyönyörűsége, kárpótlása
ezért a szégyellnivalóan hosszú
életért, melyből az Úristen, úgy látszik,
nem akarja már elszólítani.
Aztán egyszer csak, valahol a kilencven
s a száz között, lefordult válláról a zsák.
Nem is próbálta visszavenni, otthagyta
a kapuban, szólt a fiának, hogy
menjen a papért s a zsákot is jöttiben
hozza be. Megbontotta a nagyágyat, mely
mindig tisztán várt a nagy alkalmakra, átkiáltott
a szomszédasszonyért és csöndesen
sírdogálva lefeküdt.
Jött is a szomszédasszony lóhalálában,
rosszat sejtő kíváncsisággal törölgette
moslékos kezét a kötényébe.
– Éppen a malacoknak vittem enniök – mesélte
még hetekig aztán –, amikor hallom:
végem van, Irma! Ezt mondta: végem van –
most már a könnyeit törölgette –, éppen
ez a kötény volt rajtam; végem van, a hangja
olyan volt, mint amikor szegény fiát,
a másodikat, akkor is engem kiáltott…
hagyom a malacokat (el is kódorogtak, mert
a kaput is nyitva felejtettem az ijedtségtől)…
– Mi baj van, lelkem? – s akkor én már láttam,
hogy igazat kiáltott.
Jött hát a szomszédasszony kezeit törölgetve,
meghallgatta, hogy melyik lisztből süssenek a torra.
– Ott a ládában – mondta a beteg –, süssetek
hat szép kenyeret, nézd meg, elég fehér-e, Irma.
Iram tenyerére vett e fuvintásnyit, s a gyönge
lámpavilágnál megvizsgálta szakértelemmel.
– A pap oda van a vásárra, csak holnap vagy
holnapután jön meg – szuszogta a szákot letéve
az árvára lévendő hosszú, száraz ember.
– Akkor megvárom békességgel, mégsem
járulhatok
úrvacsora nélkül az Úr színe elébe. –
Harmadnapra. mire a tiszteletes úr megérkezett,
az Úr érette megtöretett teste már sehogy sem
akart lemenni a torkán.
– Jaj, de szégyellem, tiszteletes úr, nem,
nem tudom megrágni már az Úr testét sem.
– Rágott már maga épp eleget, anyó, megbocsátja
ez egyszer az Isten.
– Ugye meg, ugye meg. Mindenki megbocsát.
– S már ment is, zsák nélkül, és olyan könnyedén,
mint egyszer
lánykorában.

Az ösvényei még vártak egy darabig, aztán
kezdtek lassan füvesedni.