A föld, ó, a föld minidig szörnyű volt:
mindig volt rajta pár tenyérnyi folt.
hol vad dühvel ölte egymást az ember.
De meggyűlölni mégse lehetett:
fölé borult a Te csodás eged
s kék részvéttel az emberhez hajolt.
– S az ember mind-mind mélyebbre merült:
– gyűlöletének nem elég a föld –
harctérré tette a Te egedet,
hová rég gyermekszívvel nézni sem mert.
– Verd meg, Uram! – vagy már vered az embert?
Jajszava már földet-eget betölt.
Jóságom tágas sátorában
Űzöttjei a kínzó gondnak
Gyűlnek a tűzhely melegére
S míg lelkük falán öröm dobolgat,
Tanítom hívő gyermekségre.
Jóságom tágas sátorában
Dacos ifjak s gubbasztó vének
Krisztus-hitem vigaszát isszák
Itt híre sincs az öntő télnek,
Mert az öröklött bűntől tiszták.
Ez ősi bűn a bánat-átok,
Mely gyűlölséget vet s arat.
Ó jóságnak égi sátra,
Meg ne görnyedj a súly alatt
Mit rád nyilaz a rosszak vádja.
Mi a temetők népe vagyunk.
Csak a sírok ezre között
Érezzük jól és otthon magunk.
Az élőket mi kutyába vesszük,
Az alkotókba belerúgunk.
De ha meghalt, sírja fölé
Mea-culpázva odahullunk.
Az élő Krisztus itt sosem kellett:
Csak a halott Isten s a keresztek.
Mi az élőket csak szidni tudjuk,
Akármit tett, gyúrni, gyalázni,
De a halottakat fölénk emeltük,
Szoborba öntettük, s tudtuk imádni…
A tar mezőn halotti csend honol.
Hadúr, mi lesz?
Itten nem nyílik tavasz?
A vérrel áztatott föld zsírosabb:
mért nem nő rajta
se virág, se gaz?
Hadúr, mi ez?
Mér riadoz rügyek közt a rigó,
mikor már dalra feni
csőrét épen:
mert eltörött kürt
sír a réten?
Túl új határ sorompóján,
Könnytül sósabb új kenyéren
S fojtott hosszú alkoholján
Nevelkedik a testvérem,
A hallgató, új magyar.
A mi fajtánk, de lórulszállt,
Nem a régi, boros, szájas,
Nem kurjantja fel az utcát,
Át nem látszó szeme száraz,
Föld alá néz s hallgatóz.
Ős gyökérről alattomban
Jött messzire bujtott sarja,
Mozgásában új titok van,
S ajkán belül marad hangja,
Jaj, hozzánk már szava sincs.
Kalászos mezőkön kaszát kalapálnak…
Kalász érésére kisajtolt magyarok
De nehezen várnak; de nehezen várnak…
Búsult öreg magyar az Egeknek mondja:
„Magyarok Istene, immár fölségednek
Lesz-e miránk gondja? lesz-e miránk gondja?”
Sasmadár repül a rónákon keresztül –
Sárga kalásztenger valami szellőtől
Susogva megrezdül, - susogva megrezdül…
S hogy a suttogó hang mind erősbre válik,
Tisztán hallja immár: „Csak a jogod mellett
Állj meg mindhalálig, állj meg mind halálig!”
1906. jún. 24.
Magyarok mindenütt a végeken,
E csikorgó, vad téli éjeken,
Kiknek nincs takarótok, vértetek:
Csillagokra gyakran nézzetek!
Úgy nézzetek a csillagokra, bátor
Szívvel, mint hajdan a rab prédikátor
Kemény gályapadokon, láncok között. –
Mert íme, nincs már, ami összeköt
Egymással minket, csak a csillagok.
Fényök, mint Etelközben, úgy ragyog.
De ködön át, de szemfödélen át,
Vajon ma merre mutat új hazát?
Ha minket is elfú a sors zivatar
Nem lesz az Istennek soha több magyarja.
Oh, honnan térnek vissza a nagy elmék?
Kitől öröklik bölcsességöket?
Múltból, amelyről nem tud már az emlék,
Ősöktől, kiknek rég nyomuk veszett.
Évezrek jőnek s évezrek suhannak,
Az emberiség nő, fogy, vesztegel;
Oly nemzet, melynek lángelméi vannak,
Nagy múltat élt már és nem veszhet el.
Romolhatatlan, – mint arany a sárban, –
A nemzetek lelkében ami nagy;
Sőt egyre nő, mint a korall az árban…
Ily vertarany szirt nemzetem, te vagy!
Szegény tudós ábrándohók meséje,
Költők sejtése, mind valóra vált;
Izzadt az ásó, – nyílt a sírok éje, –
És Babilonban szittya őst talált.
Az 1988-1989-es tanévben a korabeli szabályoknak megfelelve szeptembertől májusig a 2/A osztályfőnökeként meglátogattam a szülőket.
Megismerkedtem az USA Kalifornia államában élő Szabó Szilárddal, ugyanis a felesége Szegedre költözött, és itt nevelte a csecsemőket. Ő viszont San Francisco peremén Oaklandban élt.
Mivel Judit gyermeke a kéttannyelvű Deák Ferenc Gimnázium angolos osztályába járt, ezért felkért minket, hogy vigyünk diákokat hozzá.
Hova vezettek csillagi törmelékeid
elmentem Uram akaratod szerint
hogy írjak és fessek élők között
- jómagam holtan – földi műhelyedben
Uram megadatott só kenyér
szenvedély és gyötrelem
a látomások hattyús mezejéhez
Egyező volt akaratoddal Uram
szándékom szerint amit tettem
hisz csúszkáltattál óriás jégpáncélodon
meghasadt nádszálak között
Hajoltam Uram napra-nap
szakállas lelkek szívhangjával
mintha mázsás súlyokat emelnék
A nemlétnek micsoda árnyfeje
árnykeze árnyszava
a nemlétnek micsoda árnya –
hol az árnya?
A nemlétnek melyik elágazásán
jöttek fel a szavak homlokodig
hogy érinthessék a csillagot
szétnézni okosan a világban
mint aki valamit elhagyott
keresni valami átok-szép mesét
melynek homokjai – borok gyöngye
szívünk földjén nem pereg szét
A mi földünk ólom a mindenségen
ezüst bokraink e szavak
Nyiss fel bennünk pecsétet zárat
rózsáink meg ne haljanak
Szemem, az éber két kíváncsi ablak,
Az élet kútja mély gödrébe nyílik,
S e bús aknába hullanak, zuhannak,
Tört életek, a bölcsőtől a sírig.
A kút káváján ül az Élet anyja,
Félelmes asszony, a vágy örök bolondja,
Kinek termékeny vajúdó öléből
Milliárd fattyú születik naponta.
Milyen kihalt most nélküled a táj.
Lépnék feléd a rám leső sötétben,
de fojt a köd s véres madár kiált
a lépes-tőrű álmok sűrűjében.
Mért hagytál itt a szavak csontrepesztő
csapái közt, e vadorzó világban?
Acélkemény félelmem árnya nő
s hűvös hiányod csobban lent a sárban.
Lerágom érted lábam, mint a vad,
hogy halálomból csonkán, de kilépjek,
és engem-őrző kezeid szabad,
indás csendjébe rejtsenek a rétek.
Sötét és elnyűtt karaván:
Fáradtság, kín, verejték;
Rabszolgahajtó ostorok
Hátát véresre verték.
Irgalmas Isten, látod?
Nyakukban járom. Szántanak.
Dús termést vár a gazda.
Ők mehetnek pihenni majd
S enni moslékba, gazba.
Igazságos Úr, látod?
Sötét folyamként hömpölyög
Nyomukban asszony, gyermek.
Sikoltanak. S nincsen kenyér,
Amit kéz nekik szel meg.
Irgalmas Isten, hallod?
És mindig levetkezem az Isten előtt, mielőtt lefeküdnék:
levetem sarumat, övemet, ékeimet, fekete köntösömet
s megállok ágyam előtt, mint valaha bölcsőm pereménél,
mikor édesanyám fekvésre igazította meg a párnám.
Egyedül vagyok. Nem takar a fekete köntös,
melyben szomorúnak, férfinak, áldozatnak lát meg a föld
és emberiség rabjának, isteni titkot rejtegetőnek.
Ez a szent ruhátlanságom mutat valóban engem.
Hazátlanok! Akiket kitagad az otthon,
pár véresszájú, véragyú alak,
testvér, engedd, hogy ma titkon
a szívemre szorítsalak.
Átöleljem fáradt válladat,
letöröljem fénylő homlokod,
s beleégessem kínlódó szívedbe,
leszünk mi még, pajtás boldogok!
A Hortobágy, az sohasem tagad meg,
ránk gondolnak az alföldi fák,
s rólunk beszélnek ott fenn az égen
a délnek szálló vándor vadlibák.
Mert előttük szent ma is az a vétek,
hogy tenni mertünk félelmes nagyot,
s hogy nem akartunk rabszolga lenni,
de százszor inkább vagy hős, vagy halott!
Oh mi ezredévünk fenséges robotja:
Szántóföldön ballag, eke szarvát fogja
A paraszt.
Verejtékből kenyér, ugarból barázdák –
Egyik napon éli másik napja mását,
Nem is tudja másként.
Istenes, de gőgös, templomos, de józan,
Nyakas a bajában, de szerény a jóban
A paraszt.
Kocsmában, munkában megfeszül a karja,
Pipázva, borozva magyarok magyarja,
Nem is tudja másként.
Kosztolányi Dezsőnek
Észak-országnak
Sötét a folyója,
Rárepül éjfélen
Egy fekete gólya.
A fekete gólya,
A Halál személye,
A fekete folyó
A túlvilág vére.
Fekete, csúf gólya
Nem keres ott pontyot,
Békákat, szűz csíkot,
Csak egy vérporontyot!
Kötetlen, pólyátlan
Messze repül véle,
Várandós asszonyok
Háza közelébe.
Találkozhatnánk száz évente
mondhatnánk még mindig ugyanaz
újjáépült a rossz erősödött a gyenge
s újabb hazugságokba szökött az igaz
Ünnepeink még nagyjából a régik
de a koreográfia már kifinomult
kik egykor tették ma azok nézik
s bohóc jelenen mulat a múlt
Az utolsó huszár-csákón
nincs paszomány, nincsen forgó.
Nem kacsingat alóla ki
táncra hajló, rádmosolygó
Huszárgyerek – szilaj, heves
sárkányvérű emberszálfa,
Rákóczinak, Bercsényinek
törzsökből nőtt unokája.
Az utolsó huszár-csákón
nincs paszomány, nincsen forgó.
