Vándor madár száll messze délre,
Most a hazáját hagyta el.
De mindhiába fény, virág ott!
Nem hódítják meg új világok
Szíve csak vissza-visszaver.
Hogy hagyhatnám el én hazámat,
Mikor a dal csak itt hevít?
Itt sújt az élet annyi terhe,
De szállok új erőre kelve,
Ha látom völgyét, bérceit.
Ha Némaságtok hasznosabb a szónál
Csukódjék össze némán ajkatok!
Ha Szó hatalma visz közelb a célhoz:
Hangos jajszókkal égig sírjatok!
Ha szeretet hint enyhülést a kínra,
Szeressetek forrón, amint lehet!
Ha gyűlölet hoz megváltást reátok
Akkor hajrá, csak gyűlölködjetek!
Vannak a nagypolitikának titokzatos jelenségei, melyeket mink a polgári eszünkkel semmiképpen sem tudunk megérteni. Például: hogyan hihették komoly államférfiak, aminők a párizsi békeszerzők voltak, hogy a lefegyverzett Németország fegyvertelen marad akkor is, ha erre már nem tudja senki sem kényszeríteni?
Vagy: hogyan gondolhatták a szóbanforgó államférfiak, hogy Ausztria, ha megfosztják ősi uralkodóházától és elválasztják a nem-német tartományoktól, melyeknek hatalmát és gazdagságát köszönhette, szóval: ha életképtelen néptorzót csinálnak belőle, nem fog előbb-utóbb a Németbirodalom vonzási körébe jutni?
És végül: miért hitték az urak, hogy Magyarország valaha is bele fog nyugodni ezeréves területének megcsonkításába és a magyarok millióinak elvesztésébe, mikor pedig már az iskolában tanulták, hogy az elmúlt száz esztendőben olaszok, franciák, németek, görögök, lengyelek, románok, szerbek és bolgárok föltették az egzisztenciájukat arra, hogy a fajtestvéreikkel egyesüljenek.
A 2010-ben bezárt szegedi Virág cukrászda keresi a herendi porcelán burkolatú kávéfőző gépét, hogy visszaállíthassa az eredeti állapotot. Nemrégiben osztottam meg a hírt a facebookon. De hogy jön ez ide? Elmesélem. Nagymamám, Szalkai Jusztina énekelni tanult a szegedi konzervatóriumban, s a „szegedi Gerbaud”-nak hívott cukrászdába randevúzott, kávézott az ő első szerelmével a színész Szilassy Lászlóval 1940-41-ben. Ma már tudjuk, hogy Szilassy nagy nőcsábász, kiderül Dominica Margittal kötött házasságának bontóperi dokumentumaiból. Sikeres, tehetős ember, még saját sportrepülője is volt! Nagymamám pedig szép nő volt 1939-ben, a vásárhelyi Sas étteremben tartott bálnak ő lett a bálkirálynője. Nagymamám apja, Szalkai Lajos tiltotta a kapcsolatot, amelyről már mindenki tudott, ő talán legutoljára.
A modernitásnak nevezett történelmi, gazdasági és kulturális korszak meghaladottságát és fenntarthatatlanságát a XX. század két világháborúja, a felszabadult gyarmatok társadalmainak elszegényedése, a kommunizmus térnyerése és az atombomba bevetése igazolta, mivel azok az álmok, melyeket az emberiség dédelgetett a gazdasági és társadalmi csodavárás kapcsán, nem jöttek el. A modernitás azonban nem múlt el, legalábbis abban az értelemben, ahogy egy történelmi korszakot lezárunk semmiképpen, hiszen nem követte olyan új berendezkedés, ami a társadalmak radikális átalakulásához vezetett volna, így „nincs értelme az „újkor végéről” beszélni, hanem csak a hajdan modern elavulásáról és egy újabb modernitással történő felváltásáról; valami másról, ami divatba jött.”(Spaemann, 1986).
Rómába mentek a szavak.
Kőtáblákon bukdácsol
ítéletünkre vérdíjjal megbérült,
hamis horizont,
elfoszlunk rendre,
akárha krómsikoly
körénkfüggönyödő süketszobában;
csak bőrré kifordult tüdő ízleli már
szívbénulásnyi időnk
fanyar illatait.
Lágy ágsusogás,
azután zuhogó vasak dübögése
vérfröccsenő rozsdán.
Hiába mentek
elkárhozni a szók, itt,
begyakorlott tapsrend igazul
hites mészárszéktudományhoz.
Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohasem
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
É sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit,
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság, s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei –
Téged hiszünk nagy Isten,
Mindenható király!
Ki földön és az égen
Örökké vagy s valál,
Ki térben és időben
Megfoghatatlanul,
Múlt és jelen s jövendő
Áldásként átvonul.
Benned remélünk Isten!
Mert nyilatkoztatád,
Hogy úgy imádhatunk mint
Kegyes szelíd atyát,
Ki szent gondviseléssel
Fejünk felett virraszt,
Ki tévedőknek is nyújt
Szelíd, kegyes vigaszt.
Szavak, ti rossz gebék, lusták, szárnytalanok,
Korbáccsal ösztökél lelkem: siessetek.
Érzések, vágyaim, repülő gyors sasok,
Imámnak szárnyakul mily lassú követek!
Villanó gondolat, te is elcsavarogsz
S mire az Úrhoz érsz, hány hosszú pillanat.
Jöjj, ó te vidd imám s tapadj meg a szívén,
Áldott odaadás. Vigy egész magamat.
Hiszek a megváltóban
hiszek azokban akik vízre lépve lépkednek tovább
akik elé tépett ruháját vetkőzi a nép
akikről zsoltárokat zsongva zsonganak
hiszek szamaragoló királyaitokban
könyörületükben irgalmukban
hiszek a szavakba vésett ígéretben
hogy volt és lesz még másképp
e földön itt
hogy világmindenségek hiába sürögnek
mert intett a tiszta őszinte ítélet
Uram – mióta első este ez,
Hogy a kezem nem tördelem,
De összefonom áldott mozdulattal,
S az ölembe leengedem?
S úgy figyelem a másik mozdulást:
A harang lengő lebbenését,
Ahogyan hangra válni indul
Szinte-szinte súlytalanul
A kínzott érc-tömeg.
Remeg, remeg.
Van, aki toronynak születik, és van, aki remetének,
Van, aki őrlő szájnak, és van, aki csemegének:
Engem magnak vetett a Magvető,
És kenyérnek, annak is feketének.
Mintha csak játszani, bújtam elő
Meleg mélyedből, drága földem,
Kíváncsian, szelesen, zölden.
Babusgattak öreg barázdák,
Hízlalgattak kövér májusi pászták,
Éreztem a jó napsugarak csókját,
Míg körülem pitypalatty furulyáz,
És borzas szelek játszanak fogócskát.
Így nő ki nyurgán fiú és kalász.
Állhatok kincsek halmazán,
árvább vagyok a madárnál,
nincsen fészkem, nincsen hazám.
Dallal van tele a lelkem
s bujdosásra kárhoztatva
könnyeimmel sárba ejtem.
Ami régen dalra hangolt,
magyar szellő csókolása,
minden, ami fény, arany volt,
ma szakadt húr, tört hegedű…
Magyar vagyok s a magyar sors,
keresztet vinni egyedül.
Lehet-e az, hogy a magyart
Mindég sújtsa az átkoz végzet?
Kit nagylelkűn testvérré fogadott,
Az vele testvérként nem érzett?…
Mikor véresen és kimerülten
Saját fia ellene támadt,
Akkor az, ki asztalánál úr volt,
Gyáván mégis ellene támadt?
Csuka Zoltánnak meleg szeretettel
Ehhez a földhöz kötözött a sors.
És foglyul ejtett a könnyekkel sózott,
szép, fehér kenyér.
És ideláncol a vér
és nem enged el innen
a szó, a beszéd.
S a szerteszétszórt
sokmillió magyarnak
az Isten se kegyelmez,
mert nincs más hazája:
csak egyetlen, csak ez!
Gyorsan száguld az autó.
Itt a sok szép kanyarodó,
A hely, amelyről annyit írtam,
Az ifjúságom belesírtam.
Végig az utakon a fák
Mily dúsak és már mekkorák!
Ami itt álmodik, örül:
Mind munkám volt köröskörül.
Napfény, virágok! Nem, nem! Árnyak,
Amelyek az utamba állnak,
Meglebben az emlékek fátyla
És rátalálok a fejfákra.
1916
Magyar vagy! és csak egy hazád lehet,
E hon, mely éled s halnod ád helyet.
E hon, hol ezer évvel ezelőtt,
Magyar láb érinté a hegytetőt,
Lehel kürtjének harsogó szavát
Félték az alvó pusztaságon át,
S egy fél világ reszketve rótt adót, –
Hallván a magyar harci riadót.
Ükapámtól énhozzámig
Az egész út könnyben ázik;
Könnyben úszik, magyar könnyben,
Nem is szárad fel az könnyen.
Hétszilvafás nemes voltam
S paraszt lettem lerongyoltan.
Ugar nélkül való paraszt,
Kire csak egy ős könny maradt.
A XX. század közepétől a társadalomtudósok újabb vizsgálatoknak vetették alá a világháborúkat követő társadalmakban végbemenő robbanásszerű politikai, gazdasági és kulturális változásokat, melyek a sok hasonlóság ellenére figyelemreméltó ellentétet is mutattak az addig modernizációként ismert történelmi folyamatokkal. Az ezen időszak alatt végbemenő változások jellemzőit (jobb híján) a posztmodern jelzővel illették, a vizsgált kort pedig a posztmodernitás korszakának nevezték el. Ahhoz, hogy világos képet kapjunk erről a korszakról, először magát a modernitást kell megvizsgálnunk, viszont ezt csak a premodernitás korszakaihoz történő visszatekintéssel tudjuk értelmezni.
Az Úr így szól a Sátánnak:
– Nos, mindazt, amije van,
hatalmadba adom, csak rá magára
ne nyújtsd ki kezedet.
Jób könyve
Vetkőzik az erdő
de úgy, mint egy őrült
tündér, ki ruháját
a bársonyos bőrrül
cafatokban tépi,
száll a foszlány széjjel,
tarkán ellibegve
a hűs őszi széllel.
Vetkőzik az erdő
s az őz meztelen lett:
rémíti ropogás
s álom-halk lehellet,
rontó szemek nézik,
titkaiba látnak,
borzongatja minden
réme a világnak.
