Május. Rózsálló reggel Remény, ígéret, harmat.
A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat.
Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára
kapok, s vaktában érek egy messzi kis tanyára.
A kakas még az ólban pitymallatot rikongat,
az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak,
dalától messze rebben bimbóról bánat, szender.
A ház előtti kertben a kis padkán egy ember.
Miben reméljünk? Tenhazánkban tán?
Aki elhagyott gyáván, mostohán?
Azokban, kik a békét hirdetik,
S a szent ideált szemétre vetik?
Fájó szavunkra gúnnyal felelnek,
Míg mi szenvedünk, ők ünnepelnek.
Remeg az öklöm, izzik a vérem,
A fejem szédül, kábulok, érzem…
- - - - - - - - - - - - - -
Segíts meg minket Isten az égben!
Érsekújvár, 1919
Te drága illatú humusz, most hozzád sóhajtok a messzeségből!
Hozzád, aki először húztad végig ajkomon az ajkadat;
ki először csorgattál hangokat a fülembe
és én most e szavakkal, e hangokkal mind neked hódolok
és neked fonok belőlük ölelő karokat,
hogyha majd elfáradsz: boldogan pihenhess meg.
És sohase sírjál, sohase könnyezzél, mint a gyermekeid.
És ne tudd meg soha, mi a fájdalom,
mi az, mikor egy bódító illatú orgonabokrot
kicsavarnak tövestől, mikor az duzzad az éltető élettől;
ne tudj meg soha semmi rosszat.
Álmaidban midég gyöngyvirágos erdőkön lépdelj,
aranyhúrú hárfák daloljanak néked,
hogy hangjuktól megmámorosodj!
– És ha netán egyszer mégis úgy történik,
hogy valaki könnyet ültet a szemedbe:
csak locsold a számba: e fájdalomra mindég megnyíló kehelybe,
hogy bennem virágozzon ki a jaj: szívetfacsaró energiával!
És te csak légy örökké mosolygós arcú, drága illatú boldog humusz,
Mert megérdemled. Te jó vagy! Nagyon jó!
Tán épp az étkezdében ültél abban
a pillanatban, hogy az expressz víg
iramban elrohant itt és egy kappan
sült illata szállott az egekig.
Kappan, vörösbor, kompót, úrimódi,
estére selyemágy vár és öröm.
E városban élt, énekelt Tinódi,
ma én üvöltök. Ne zavard köröm.
Sírok és fájok magamnak: Belzebub,
Mely szél hoz erre? Mely beteg szeszély?
Unalmas lett a Picadilly-Club?
S Párizs? Velence? Nápoly? Genf? Beszélj!
Hej, büszke úr! reményen és zupán
él itt az ember, élem sorsomat:
nekem hazám, tenéked táj csupán,
hol egyszer átfutott a gyorsvonat.
Szívemig érő télben átlőtt
farkasordítások, miatyánkok,
csillagra merevedő szemek
között állok szerelemtelen:
gyermekálom-pelyhekben
száll alá az ég,
s kézmeleg fegyverek
csipkézik mindnyájunk szemfödelét.
Somogyi küldönc:
– uram, megnyugodhatsz,
uram, megnyugodhatsz,
pajkos dalaink elenyésznek,
pogány dalaink elenyésznek,
nem énekel senki, uram,
de mi lesz a dallal, uram,
táltos szavainkkal, varázs-dalainkkal.
dalainkban élő isteneinkkel el kell dobni a dalt,
uram, dal nélkül szürkén ébred a táj,
dal nélkül…
István király:
– fiam, új dal születik majd a régi helyébe,
Isten napját ébreszti, hívogatja az,
csukott pillánk mögött születik,
nyitott szívünkből röppen elő,
mert csak pogány szavainkat,
mert csak szavaink pogány erejét,
régi hitünket viszi el az enyészet,
várj, fiam, egy keveset,
s új dal születik,
hisz a lényeg sose hal meg,
minden hit dallá születik.
1980
Szemünk alján bordószínben
Villámlik egy messzi évszak, –
Ritkul fehér hollóingen
Árvalányhaj, gyöngyiszalag
Vadzab növi a temető
Kopjafáit révültében
Hegyoldalból mélykék erdő
Forog tükrös fejszeélen
Uram, emeld fel csontig nyűtt testem,
s fújd el belőle múlt lobogások
füstölgő üszkét.
Ismerd fel bennem halandó másod,
ki most fekete árnyadra estem,
s hozzá szegeznek lázvörös tüskék.
/Új hódítókra várva/
I.
A vasfüggönyt centire eladtuk.
Az ország kapuit kitárta.
Lakója mind
főhajtva hallgat,
Új hódítókra várva.
Ezernyolcszáznegyvenkilenc
július harmincegy volt,
amikor Segesvár fölött
megborzongott a mennybolt.
Pacsirták elnémultanak,
elhúztak messzire,
feltornyosul az egekig
a háború híre.
„Nem tudjuk szeretni magunkat,
És nem hisszük el, hogy szeretnek…”
Ady
Kezdjük hát az utolsó évet,
ha az Isten is úgy akarja…
S ha átjutunk az ezredváltón
egy év múlva, vagy tegnap óta,
kezdjük a számolást elölről,
évezredben is gondolkodva.
Mi lesz, ha egyszer nem lesz többé csoda
és a józan górcsövön mindent megtanulunk látni
és nem lesz majd hit sem, amely anyja a csodának
mert a csoda hitünk méhében él…
Amikor már semmi sem segít
az élet nem vonz, nem taszít,
a színek számot kapnak a hátukra
és szétkenhetem magamon, mint az orvosságot.
Ha partba ütötte orrát
Az utolsó ladik is,
Ha már mindenki
Mécsgyújtásra készülődik,
A tiszteletes az égre néz.
Mint szép híves patakra
Szarvas kívánkozik,
Szava úgy száll
Az Úrnak lába elébe,
Vele a halászoké,
Pákászoké, földmívelőké.
Erre elhallgat minden
Erdei vad a láp vizében;
Vízben nézi magát a falu is.
S messze túl a szökevény,
A bocskoros, az ingoványban;
De benne az idegen Hold is.
S látja benne magát az Úr,
Az örök csillag-mécses,
Miközben könyörgés,
Fájdalom száll az ég felé.
Szelíd estéken,
Mikor fáradtan ültök, hullott emberek,
S a csillagsugár fázlódva fölremeg,
Valami csüggedt, vén padon
Harmonikázni szeretnék nektek.
Ki a teremtésből kilépve zenged
fogyhatatlan
ki nem hiszel tudatlan anyagban s léttelenben
ki három pólyába csomagoltál minket
ki hisztérikusan hiszel minden tapasztalatok
minden zűrzavar és minden elmúlás ellenére
a visszatüremlő végtelenben
mi magát bennünk sokszorozza
Tikkadt nyári éj, milliárd csillag
hunyorog s dermeszti a vért bennem.
Egy kis gyöpön fekszem, körülöttem
sok ezer hold a paraszti munkát
zengi, éli, érleli a csendben.
Messze van a falu, messze minden:
ember, szerelem, gyűlölet, élet.
Itt-ott messzi szállások felül
ugatás bugyog fel, majd elül…
Éjjel. Bácska. Csak én heverészek
fáradt földek tikkadt kebelén.
Csak én.
Nem volt még ország, ahol a hatalmon lévők annyi lobogtatták és csörgették volna a demokráciájukat, mint a csehszlovák köztársaságban. Az emberi szinte azt hihette, hogy túl a Ronyván – vagy melyik is az a bizonyos „hajózható” határfolyam? – az élet egyetlen vidám demokrata piknik, amelyen Benes az előtáncos és talán Masaryk a bálanya.
És milyen farizeus önteltséggel sajnálkoztak a magyar népen, hogy annak nincs olyan Istennek tetsző demokrata kormánya, mint a csehszlovákoknak! – Hogyne! Egy defetista magyar demokrácia éppen kapóra jött volna a cseh kormánynak, amely, akár demokrácia, akár diktatúra, mindig a csontja velejéig imperialista marad. ...
1947. október 2-án a magyar püspöki kar nevében Mindszenty József bíboros hercegprímás az alábbi pásztorlevélben tiltakozott a felvidéki magyarok és a magyarországi svábok deportálása ellen
Kedves Híveink!
Azt a szilárd és megingathatatlan alapot, amelyen boldogemlékű Serédi Jusztinian bíboros-hercegprímás és érsek hazai apostolutód társaival együtt a szerencsétlen és végzetes hitleri parancsuralomnak faji alapon folytatott kegyetlen zsidóüldözésével szemben küzdött, a hatalmaskodók és a nagy nyilvánosság elé tömören így szegezte oda: ...
Magyar testvérek,
Nem vagyunk mi mögötte
Egyetlen népnek sem
Eszmények szeretetében
Igazságért harcolni tudásban,
Tetterőben, munkakedvben,
Tudásvágyban!
Ragyog az ég. Az úr leheletére
Csillognak rajta rezgő fénypihék;
Tündöklő titkok halkszavú zenéje
Zendíti át a mindenség szívét.
Tündöklő titkok égi messzeségben,
Szomorgó csend az alvó föld ölén;
Ezernyi árnyék kél-száll észrevétlen
S feketeszálú fátylat sző körém.
