„Könyörülj rajtam, Uram, mert ellankadtam,
gyógyíts meg engem, Uram, mert megháborodtak
csontjaim!” (6. Zs. 3. v.)
Mint Krisztus, midőn született,
a nem-sejtett feszületet
bömbölve már mint csecsemő –
sírok befelé – engem, ő,
a cserbenhagyó, hűtelen
– hisz nem vagyok bűntelen –
eléget – éget szüntelen;
ó, mennyi, mennyi bűn terem
egünk, lelkünk, szívünk alatt –
hogy fiainknak is marad
s unokáink fiainak.
Mikor az est leszáll, s a csillag rezdül,
S egy szebb világnak tiszta fénye int:
Leomló árnyak fátyolán keresztül
Irgalmas hű szemed reám tekint.
Szavadat hallom én az esti csöndben,
Mely oly szelíden, suttogón beszél,
Hűs fuvalom ha elsuhan fölöttem
S mozdul a fákon megmaradt levél.
Átfinomul és tiszta lelkiség lesz
Az érzés; mert az est lenn betakar
Mindent, mi földi, szennyes bús avar.
Az estharangszó is oly ünnepélyes…
S arannyal átvert baldachin alatt
Szűz tisztaságos lényed áthalad…
Magyarnak lenni: nem a szó,
a név, az ősök, az élet,
magyarrá csak a szív tesz
és a lélek!
Szabó Dezső emlékének
I.
Egy perc, aztán a kard acélja villan.
Kendőm csupán csak jó papos burok,
kegyes spanyolfal köztem és az ég közt,
– államköltségen készült szemfedő,
amelyet később visszairigyelve
lelopnak úgyis. És egy zsák-darab
kartonpapír, vagy ócska láda léce
kerül helyére, melyből meztelen
pimaszsággal fog arcom visszalesni
a törvény, rend s a kéklő ég felé
ahhoz, kinek nevében kezdi el
útját e földön mindenik csíra
és minden bűn. S kinek nevét ma, itt
a tarsolyodba lopták – bamba képpel –
mint egy sódart anyáskodó papok,
hogy majd jóságra éhezőn, az úton
zabáljam azt, – az ég és föld között.
Egy vagyok a néppel, s egy a földdel,
bölcsőmtől síromig velük élek.
Nézem a vetés és a fű, hogy zöldell,
vihartól és villámtól sem félek.
Apám halott, most apám a zord paraszt,
anyám a föld, a rozs, árpa, búza,
óvnak, hogy nőjek minden nap egy araszt.
Kezem az igát most velük húzza.
Egy velük a hazám, és egy a testem,
s a titok, melyre ezer éve lestem.
Ha felnövök, velük növök égig.
Szívemben, mint szellemek, ki-be járnak,
ha írok, mind a versem mögé állnak.
Életem a sírig ők kisérik.
A földeddel teli a szám,
mégsem ráglak meg, drága hazám.
Csak forgat a nyelvem, kicsordul a könnyem,
jönnek a kínok özönnen.
Jégvihar, lavina rám ha szakad:
hozzád hajlít sors-akarat.
Karámodból ha olykor kitörök,
számban a földed mégis örök.
Visegrád, 1956. október 9.
Szétcsörgedeznek
öles havak,
szakadnak fel bennem
olyan szavak –
diktálja őket
tavaszi tüdejű szél.
Én rég nem én vagyok,
hanem
az, aki helyettem beszél.
Pedig tudom,
nem vagyok médium,
hogy az a szél
csak úgy zeng,
ahogyan én akarom.
Hamuszín-szürke fátyolával
Nagypéntek búja szerteszárnyal:
A szomorúság terhes csendje
Ránehezedik a szívemre;
Mintha gyászhárfák zengenének,
Lelkemben sír egy régi ének,
S ahogy bolyongok egymagamban,
Templomba térek öntudatlan:
A keresztfához megyek.
/Francia nyelven is megjelent/
A régi Habsburg-monarchiában a külügy politika az osztrák-magyar bürokrácia ez zárt testületére tartozott. Ez a testület, mely tulajdonképpen sem osztrák, sem magyar nem volt előkelő távolságban a profán nyilvánosságtól intézte az ügyeket. Ha a magyar embert, hazája sorsáért aggódva, fölemelte szavát egy-egy külpolitikai kérdésben: ez a laikus illetéktelen és megrovást érdemlő beavatkozása volt. Sajnos, a gyakorlati eredmények, melyeket az előkelő hivatalnoki kar elért, nem igazolták a nagy tekintélyt, melyet magának követelt.
Azt mondják, vasárnap van ma.
Mindegy, menjünk ki a mezőre, a hegyoldalba
bolyongani, mint tegnap s tegnapelőtt.
Látod, milyen szép a falunk így messziről?
Kis tarkaság a zöld mezőben,
magas, fehér tornyából idefújja a szél a harangszót.
Őszi hálaadás van. Újkenyértörés napja,
úrvacsorára mennek ott lent az emberek.
Ők is munkájukkal szentelték meg a búzaszemet,
s a templomba mennek szentelt kenyéréért.
Megyek a csönd-morajú temetőn,
minthogyha lépnék sós hullámokon,
vízen, mit sózott százezernyi könny,
könny, amit ontott százezer rokon –
Megyek a csönd-morajú temetőn,
szél kapja el nyomom.
A habok közt elsüllyedt életek:
kis lélekvesztők és sirály hajók,
a mélyből még kinyúlnak meredek
tornyaikkal az árboc-oszlopok –
A habok közt elsüllyed életek:
jaj, átok, nóta, csók.
Nem voltak falak, festett Máriák,
térdeplő, meghajlott páriák.
Óriás fák boltívei alatt
szétszórva hevert ezer fényvirág
és ezeröles csend lélegzett halkan,
sosem voltam mégse
szenteltebb misébe,
oltár előtt mégis soha igazabban.
Lelkem elöntötte áhítatos béke
és fürödött folttalan szépségbe.
Nem emelt szót senki,
hogy torz gúzsba kösse
a sasszabad megfoghatatlanságot.
Száz oltárból egynek sem volt neve.
Az erdők Krisztusa nem feszült keresztre.
Ember nélküli, bujdosó hitek
szabad templomában
ezerfájdalmú áhítattal
öleltem meg az utolsó hitet.
Zivatarok közt élek én is, mint a bércek keserű keselyűi,
Kik sötét odúikból parazsas szemmel kifigyelnek
A zápor haragos dalaira,
Zivatarok közt élek én is, de nem az ég sűrű sírása
Zokog fülembe, – felhő lelkemből szakad egy végtelen, féktelen eső
És zúdul testem rossz falaira,
Felhő lelkemből szakad egy végtelen eső és mossa, súrolja
Testem csupa sár medrét, fehér vizével öntözi, oltja
Kéktüzű, hánytorgó mocsarát,
Misémben Úrfelmutatás előtt
Az élőkről való emlékezés
Mindennap rövidebb.
Misémben Úrfelmutatás után
A holtakról való emlékezés
Mindegyre hosszabb.
Fogynak, fogynak az énvelemvalók,
Szaporodnak, mindegyre szaporodnak
Akik előre mentek.
Életem miséjében
Közeledik az Úrfelmutatás.
Béldi Menna grófnőnek
Ha látsz egy gátat,
egy büszke kemény gátat,
habos, tajtékos vadvizek előtt:
imádkozz, hogy a vizek győzzenek.
Kérj Istentől a vizeknek erőt,
földszakítót, világrengetőt,
hogy verje le a gátat!
Mert nem Istentől való dolog
gátat emelni a vizek elé.
Elzárni tüzes rohanásukat,
a nótáikat, a kacagásukat,
dölyfös szavakkal: nem lehet tovább!
Mélyebbre már nem eshetünk,
éjebb nem lehet estelünk…
a halkabb szív már nem dobog,
a lassúbb kerék nem forog…
Innen már nincs, csak felfelé,
a Nap felé, a fény elé…
Az indulás: halk szívverés,
zengő kerék: az érkezés!
Csendesen folyik az ősi Tisza.
Fekszünk a parton kósza legények.
Mesélünk halkan, nézzük a holdat,
Őrizzük, őrizzük a révet.
Ős turán álom alszik a pusztán.
Halk dalokat sír a szellő.
Csillag esik… Hajh, nézz oda pajtás!
Messze nyugatról int a jövendő!
Hív a fehér hold, integet arca.
Sajdul a szívünk vágyaktól égve,
És felugorva a korhadó révtől
Benyargalunk a csillagos éjbe.
Erdővidék az én hazám,
Katonának szült az anyám,
Zöld erdő zúgásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt fel jó apám.
Mihent zekés gyerek lettem,
S a kabalát megülhettem,
Mentem a szántóba,
S apám háborúba,
A franciák ellen.
Nyílj mélyebben, te barázda,
Patakként foly könnyem árja,
Apámat háború
Anyámat sok gond, bú
Szegényt elragadta.
Ma újra templomban jártam,
a Természet nagy templomában.
Örökkévaló ATYÁMNAK
szent lábnyomára rátaláltam.
A fák között a szél misézett,
a madarak énekeltek.
Jó Atyám, hadd írom le én is
dicsértessék örök Nevednek!
Badacsonytomaj, 1950. VII. 18.
Világ Világa,
Szerelem Kápolna-virága,
nekem
Édes Egyetlenem,
Hazám,
Te Drága!
Kérdezd Illés kocsisomat,
honnan mennydörög e fogat,
mért is tértem meg-vissza hozzád,
mind kiforgatva sírodat:
Magyarország!
Én,
a te fényed,
napkeleti vőlegényed,
