Balla László: A magyar nyelv

Szonettkoszorú

I.

Ős-törekvés vagy – hiszem! – a létnek:
forró plazmába bele volt már írva,
hogy megszülessék öröme és kínja
örök harcomnak: magyarul beszélek.

Öröme, kínja, szavak: sebészkések
mélyednek belém, gyötrő lázat szítva:
lélek salakját égesse-pusztítsa,
nyelv kohójában nemesfémmé égjek.

Öröme, kínja: szó-poklokat járva
készülni a nagy magasztalásra,
tollamon, számon sarjadon egy mondat,

mely méltó hozzád, mert benne már szólhat
százezer sípod, mindenségbe zengve:
hogy kapaszkodunk vas-ölelésedbe!

II.

Hogy kapaszkodunk vas-ölelésedbe,
ha zátony-korok, fent fogúak jönnek!
Vagy ötvözete termő anyaölnek
s folyómedernek: népünk történelme

zuborog benned, s te itt állsz felette:
szédítő magas kanyon terel-görget
néha nem folyót – érnél alig többet,
s riadt féltéssel vigyázz a cseppekre.

Ha szétfreccsentnek, s medrét elveszted,
s már hit nélkül folysz, magadba roskadva,
hisz nincs, ki néked nevet s testvért adna –

bízz: a gránitpart újra összeszed,
foganás-kínnal magához ölelve:
férfinak nő, nőnek férfi szerelme.

III.

Férfinak nő, nőnek férfi szerelme,
vagy oly kétnemű, miként a növények;
kedves szívlüktetésre benned érzek,
kedves ajkáról szórebbenésedre

várok, mint ifjú a varázsos percre,
mikor – először! – forró kúttá éled
a merev ajak, s amint belemélyed,
oly furcsa, kínzó gyönyört kortyol benne.

Nem szégyellem: ma is ölelkezésnek
érezlek gyakran, halk szeretkezésnek,
mely firól fira, sokszáz éve éltet,

mely ősök ajkáról átemelt ide,
olt szomjúhozó idegsejtjeimbe:
vagy véres emlő, szikkadt szájak tépnek.

IV.

Vagy véres emlő, szikkadt szájak tépnek,
habzsolnak mind a négy égtáj felől -
éltető tejből Tejútnyi ömöl,
jut annak is, kit messze vert a végzet,

ki sas létére kórón rakott fészket,
ki tölgy létére nádként el-eldől,
bujkál minden kis szélfúvás elől -
belőled több jár elesett-gyöngéknek.

Szétszórt fiaid: agresszív fogak,
elkeseredett-szorosan fognak –
tejedet tépve tetoválják maják

rád örökléted varázsjegy-parancsát;
s ujjongsz, hogy rajtad ezer fogseb éghet,
mint édes átka ezer átkú népnek.

V.

Mint édes átka ezer átkú népnek,
raksz vállainkra őrült terheket.
Olcsón szolgálni téged nem lehet,
kit megszerettél: életét elkéred.

Petőfi ajkán istenséggé érett
zengésed – s a vers-diadalmenet
kegyetlen logikával elvezet
a segesvári mezőre. És értek

százszor annyit a köznapi szavak,
hogy vérben fetrengtek itt, föld alatt:
nagy szinonimaszótár e tömegsír,

és tör belőle új és új szógejzír,
Petőfi-sorssal ma is áldva-verve:
te rabtartó és rab lehetsz egyszerre.

VI.

Te rabtartó és rab lehetsz egyszerre…
Eszelős szultán szórt rád mocskot, szitkot,
és okos császár hideg fővel tiltott –
csak pislákoltál, ájulásba-verve,

s talán már sorsod meg van pecsételve,
de leghűbb csuklók nyúlnak, s úgy kattintod
rájuk bilincsed, mint mikor szent titkot
súg férfinak nő: „Méhembe elrejtve

van immár örökléted s öröklétem” –
s hozzád láncolva imádat-keményen,
huny ki a harcban odadobott élet,

s a bitókról is utolsó igének
szállsz, Golgotákba gyökeret eresztve -
keresztre feszülsz s minket vonsz keresztre.

VII.

Keresztre feszülsz, s minket vonsz keresztre…
Hányszor voltál gyűlölködőnek préda,
és hány hű fiad hunyászkodott, céda
törleszkedéssel, önmagát megvetve,

s készítve lelkét bűnbánat-Ádventre,
tudva: csak egy van, egyetlenegy célja,
hogy ne merevedj őskövület-néma
relikviává – s önmagát megmentve

téged visz tovább. Szent Túlélés űzte
tiprók keblére – s megjátszottan-büszke
hozsánna-dallam rekviembe fáradt:

örök gond rágta: adhat ily nagy árat?
Torz maszkabálján nem rokkan a lélek?
Mardosó lelkifurdalásnak kérlek.

VIII.

Mardosó lelkifurdalásnak kérlek,
nem könnyű társnak, vidám-csevegőnek!
Kardnak, fölöttem cérnán lebegőnek,
kérlek kegyelmet nem adó Ügyésznek.

Hívlak szüntelen idegfeszültségnek,
minden kis vénán hozzád igyekvőnek,
s odaérésben örök kétkedőnek,
hívlak, hogy minden tettemet te mérd meg.

Ha lehagynának, ha tévútra lépek,
a karom rántsd meg, ne félj, hogy kitéped,
vezeklő-sajgón induljak nyomodba,

falazz magadhoz, hadd legyek őrkobra,
posztolva fullánk-hűen szent kincseken,
hiszen nem köznap. Ajándék vagy nekem.

IX.

Hiszen nem köznap, ajándék vagy nekem.
Ahol én élek: arcunk-viselők,
hol élek: sokan, szód-melengetők
így vallnak téged: fagyos félelmeken

átdideregve, öntudat-betegen.
Hej, életen át folyam-evezők,
vizéből mindig telt korsót merők,
csüggtek-e már szivárgó ereken?

Mert Lényeged lesz e víz, édes kínod,
ha arcod sebző kövek közül szívod,
ha cseppje közé forró véred serken.

A szó, ha olykor fájdalommal szállhat,
nem ajkakon, a lelkekben bont szárnyat,
magasztosulva tört anyaszívekben.

X.

Magasztosulva tört anyaszívekben,
sorsvert népéért hullott a magyar,
de nemcsak Isaszeg volt – Donkanyar!
S ha lett halála kába-értelmetlen,

magyar ima csak botladozva rebben
(ige: hűlt testre békítő avar),
s zöldszemű, veszett ebként belemar
anyák lelkébe… – s villan ernyedetlen

cinkszem-remény: áldoztad Izsákot,
s ha adtál Ábrahámnál fájón többet,
Örök Méhedből táltosfiak jönnek

s te, Örök Anya, szebb napjuk meglátod,
bár kézre, nyelvre ezer béklyót raknak! – – –
hajts, táltos lelke halk magyar szavaknak!  

XI.

Hajts, táltos lelke halk magyar szavaknak!
Hajts, mint a szarvast Enéh két fia:
tán nyomomban kell felbukkannia
a tisztásnak, hol Dúl-lányok mulatnak,

hol ígéretét kapjuk új Holnapnak…
Bár parány vagyok – ős-energia
lapul bennem, és kirobbannia
– lehet: – e vágtában kell. S hidd el: vannak

sokan fiaid, akik ínszakadón
futnak majd érted Meotisz-tájakon,
s ha vágtuk halálzihálásba bágyad,

te csendülj meg, s bár lehulltak a porba,
mind felserkennek első magyar szóra –
ébressz tettszomjat, áldozati vágyat!

XII.

Ébressz tettszomjat, áldozati vágyat –
nem dugonicstítiszit! Zászló? Kelme!
Meghalni érte, önmagunk levetve?
Az életed is fukarul vigyázzad!

Nem létkudarc – most mással sújt e század:
új prédát csak a még többért kergetve
hull zabált farkas infarktus-verembe,
s van ki önvesztve átkozza a házat:

egy tégla mállik…! Vagyunk egy-egy sípja
az orgonának; bár visongvasírva -
szólj: hangszer-mentve, nem szonáta-halkan,

kíntól acélos, nyaklótlan szavakban
szállj, ledöntője száz Jerikó-falnak!
Nevedre esküszöm – nem magasztallak.

XIII.

Nevedre esküszöm, nem magasztallak.
Ostoba kérdés: szebb vagy-e más nyelvnél.
Anyádhoz mérni vajon kit is mernél?
Te egyetlenje vagy minden fiadnak.

Dicsérő szavak rólad lepattannak…
Mi méltatlanabb hozzád tömjén-ködnél?
Oroszlánnyakra hogyha masnit kötnél,
első morgását büszke király-vadnak

nem bírná el… És fel tud-e az érni,
ki téged giccs-dicsőítve, becsmérli,
s világgá űzné bármely anya-társad?

Te – épp, mert más anyák is vannak – más vagy,
egyetlen, ki röptömnek adhat szárnyat –
te vagy a Mester, én csak tanítványod.

XIV.

Te vagy a Mester, én csak tanítványod…
Szikla-Péternek volna lenni jó,
de van Tamás, sőt van Iskariót
köztünk (tán és is?) – s te mindnek kitárod

tested sebeit: üszkös, gennyes árok,
s nem áldott öt, neki Néki – millió,
„Ujjad mélyítsd beléjük…!” Vízió?
Véres valóság. S csak tőlük lesz áldott

szóm, tollam. Csendülsz, s zúg: Hegyi Beszéd,
s nem fentről: bentről, lélekből harsanva:
„Boldogok, kik szent anyanyelv-szavakra:

trapézra kapnak, ha kishitűség
sarcol, s így szállva, Végtelent se félnek”
Ős-törekvése vagy: hiszem, a létnek.

XV.

Ős-törekvése vagy – hiszem! – a létnek:
hogy kapaszkodunk vas-ölelésedbe!
Férfinak nő, nőnek férfi szerelme:
vagy véres emlő, szikkadt szájak tépnek.

Mint édes átka ezer átkú népnek,
te rabtartó és rab lehetsz egyszerre,
keresztre feszülsz s minket vonsz keresztre…
Mardosó lelkifurdalásnak kérlek,

hiszen nem köznap, Ajándék vagy nekem,
Magasztosulva tört anyaszíveken,
hajts, táltos lelke halk magyar szavaknak,

ébressz tettszomjat, áldozati vágyat! –
Nevedre esküszöm, nem magasztallak –
te vagy a Mester, én csak tanítványod.