Móritz Mátyás: Sokasodó kérdőjelek

Tandori Dezsőnek

éled már a más életed nem tudva hogy vajon kiét
mi meg megpróbáljuk hinni hogy itt már csak csupán voltál
átírva a véletlenek véletlenszerű rendszerét
nézve a kihűlt színhelyet honnan éppen kitáncoltál
talán nem mondva hogy bár csak elkerüljem és megúszhassam
úgy lépve ki az életből akár csak éppen hazulról
nézve ahogy még a nap is délebbre vonul csak lassan
míg a lenni vagy nem lenni beléd újra visszazúdul
reménykedve hogy a halál talán talán és hogy hátha
hogy ihatsz még a medvére a kétliteres borodból
míg utadon bólogat csak az akác és tulipánfa
érezve hogy szíved táján valami megint megragad jól
úgy nézed a kezeidnek nyolcvan éves vasalását
nem látva előre hogy a napodba bele mi ronthat
úgy hallgatod némaságod és a levelek csorranását
meghúzódva önmagadban megvillantva az újholdat
felfogni nem vagyok képes vagy ha igen alig alig
felfogni és értelmezni alig vagy hogy nem is tudom
hogy nincs többé hogy te is vagy legalább holnaptól tegnapig
felfogni a madárlátta hírt én is csak húzódozom
elrepültél elinaltál nem is tudva hogy mi elől
úgy állunk a temetésed előtt mintha már csak után
utánad úgy ágaskodva akár csak egy bicikliről
ebben a madárkirálynak sem kellő évnek hajlatán
lassan nem látva az erdőt lassan már minden fa kidől
nem tudva hogy a holnapunk kikkel és hogy mi szerint lesz
hogy lesz-e aki értünk vall és szól-e majd valamiről
hogy a zavarunkban hová lapozunk ha ránk tekintesz
megpróbálom összefogni a végtelen két végletét
elkerülve minden utat mi a hamisságig vezet
szikla szívével úgy éget a rám szakadó napkerék
hallva ahogy csikorogva ez az ősz is csak hidegebb
mert ez a veled történés igazságtalan egy szörnyeteg
belátva hogy a gyalázatos halál nem igen törődik
boldogtalanságod után boldogtalanul törtetek
remélve hogy eljutottál a hőn áhított fölényig
megpróbálok túllátni most én is csak e rózsa kocsmán
mint aki veled el nem is tudja még hogy mit is vesztett
megszégyenülten keresve a szavakat mint hogy ocsmány
amíg a levelek csak hullnak és az ember szíve reszket
az emlékké lett életed engem biztos érdekelnek
úgy vonom a puskaporos szagtól újra fel az orrom
megpróbálva kiállni én is valaki és valami mellett
míg a mocsok tovább csorog körbe körbe minden ormon

talán most mondanom sem kell hogy most minden olyan sivár
hogy a halált megértenem miért nincs semmi kedvem
ahogy rám fröccsen a gyászhír és a nincs februári sár
szomorúan belátva hogy nincs hova felkerekednem
ez a véget neked nem is tudom hogy meg ki jövendölte
talán nem is a jó isten mondom én a jelek szerint
ne is kérdezd hogy helyette az utálat most eltölt-e
hogy undorral és iszonnyal szívem és gyomrom nem-e kering
ki tudja hogy mitőlünk már milyen messze messze jársz már
nem ülve már senkivel sem az eföldi vörös bárban
úgy szakadt ránk most a függöny az utolsó felvonásnál
úgy kellene most mondani valamit nagy általában
de nem tudva még elhinni hápogok csak most hogy tényleg
hogy mostantól nem közöttünk érzed magad otthonosabban
mert úgy alakultak most a dolgok és az események
hogy a költő és nem költő szívek fönnakadva lógnak az agyban
mit mondjak a madaradnak hogy téged még meddig várjon
mit mondjak a lovaidnak akik csak rád várnak bécsben
könnyeimet most a royal 200 írógépemre vágom
úgy értve a halálod hogy jobb ha nem is értem kéremszépen

2019 Február 16. Szombat
Budapest, Csepel