Sajó Sándor: Megvert már az Isten engem
Megvert már az Isten engem:
Megteremtett bús magyarnak,
Vigadók közt síró jajnak,
Nyarat nem élt kora ősznek,
Későn zengő hegedősnek,
Tarolt pusztán bujdosónak,
Nemzetek közt utolsónak;
Rég ver már az Isten engem,
De csak most ver igazán:
Fajom tépett erdejébül
Szél süvölt a puszta éjbül
S azt süvölti: nincs hazám!
Nincs hazám! – fejem’ lehajtva
Tördelem búm halk sóhajba,
Hangos jaj lesz halk sóhajbul,
Vad kiáltás hangos jajbul:
Földre döbben, égre sajdul
A sikoltó fájdalom,
De a földrül, de az égbül
Visszapattan visszhang nélkül
S mint vonagló végítélet
Sír a két szó ajkamon…
Ver az Isten, de csak verjen!
Fáj a szívem, de csak fájjon!
De átkom is szárnyra keljen
S akire kell, rátaláljon:
Száz kínt hozzon minden óra
Minden hazaárulóra:
Ki vérünket úgy fecsélte,
Hogy reményt se adott érte;
Ki gazokkal játszva össze
Kezünk-lábunk megkötözte
S égre bűzlő rothadásban
Vezér lett az árulásban;
Kik, mikor már porba estünk,
Megtiporták vérző testünk,
Megtiporták, meggyalázták,
Sebeinket lakomázták,
Magyarország sírját ásták
S a szegényt, a félig holtat
Úgy hurcolták végesvégig,
Mint a hullát, sír széléig…
Legyen mind, mind átkozott,
Ki miatt itt gyász zokog!
Óh, e gyászban porba hajtom
Lázban égő homlokom,
De az átkot szárnyra keltem,
S verjen meg az Isten százszor,
Ha egyszer is elfejeltem
Azt az átkot, szörnyű átkot
Ha nem szívből gondolom!