Rakovszky József: Kolumbusz álma

A jó Kolumbusz Kristóf egykor hajóra szállt,
Hogy végre fölfedezze a szép Amerikát.
Szántott a fürge passzát az óceán felett,
De meg se rezdült Kristóf, ez a fene gyerek!

Dagadtak a vitorlák, zengett vidám „hahó!”
S mint könnyű hab, suhant a nagy vízen a hajó.
Gitár szavára táncolt a hű matróz nép,
S az önfeledt hullámok locsogtak szerte-szét.

Sevilla jó borától gyúlt tűzre mind ahány,
Aki csak itt tanyázott a „Santa Marián”.
Hetek lobogtak így el, mint múló képzetek,
Hordók apadtak szörnyen, kiadva lelküket.

Hajónk csak ment szünetlen, miként a hónapok.
S fogyott az élelem, de a jó kedv is fogyott.
Mert part semerre sem volt, csak széles óceán.
Hej! Lett egyszerre morgás a „Santa Marián”.

Ám jó Kolumbuszunkból ki nem fogyott a hit,
Reményborral itatta szomjas legényeit.
De mit sem használt mindez, s a nóta vége lett,
Hogy megkötözték őt a haragvó emberek.

Talán egyéb is történt volna, ha egy napon
Kidőlt fatörzs nem úszik a ringó habokon.
S meglátván e fatörzset a hullámok között,
Hit, remény a szívekbe tüstént beköltözött.

Már zengte is az árbockosárban fenn az őr:
– Legények, földet látok kibukni dél felől. –
Kristóf szabad lett, ekkor s emelte látcsövét.
– Valóban föld, no hála, el nem hagyott az ég! –

Nehány órácska telt el és célhoz ért a had.
Szárazra lépve leltek bősz indiánokat,
Akik nyilat ragadva fölkeltek ellenük,
No, de Kolumbuszéknak is volt azért eszük!

Hamar puskát ragadtak, mert volt egy pár darab,
S az ég felé lövetnek „mérges villámokat”.
Hej, rémületbe estek szegény rézbőrűek,
A porba hulltak sorra, megbánva tettüket.

Remegve szólt a főnök: – Sápadt Istenfiak,
Ne bántsatok bennünket nagy vétkeink miatt.
Az ijjaink a földön, magunk is ott vagyunk.
Ha úgy akarjátok, hát békén elballagunk. –

– Jól van, – szólott Kolumbusz, – nem bánom, menjetek,
Csupán hadd mondok néhány rövid szócskát nektek.
Kitárom tiszta szívvel ma minden titkomat,
Vagyok, ki fölfedeztem e távol partokat.

Nevem Kolumbusz Kristóf, ezek barátaim,
Hazánk ott messze, túl, e nagy víz határain.
Hajónk főárbocán a pajkos déli szél
Selyemből készült, drága zászlainkkal beszél.

Izabella királynénk képe a selymeken,
Lelkes spanyol leányok hímezték szívesen.
Ez győzelmi jelvényünk, ahol járunk-kelünk
S kitűzzük bércre, dombra, ha lábat vethetünk.

Uralkodunk e földön ezentúl rajtatok,
Viszont kezeskedem, hogy nem lesz bántalmatok.
Távozzatok békével, derék rézbőrűek,
A kultúra áldását megosztjuk véletek. –

– Köszönjük nagy kegyelmed, hogy nem folyt drága vér, –
Hálálkodott szívéből az indiánvezér.
El is iramlott menten népével, mint a füst,
Csak úgy csilingelt rajtuk a sok arany, ezüst.

– Ez ám a gazdag népség, – így szólt egy-két spanyol.
Grandok leszünk, ha majdan e kincs zsebünkbe foly:
Nagyot mulattak tüstént egy hordó bor körül,
Amit uruk dugott el oly észrevétlenül.

És lett fejükből súlyos, tétlen ólomgolyó.
Horkoltak már s vigyázott rájuk Cristoforo.
Közelgett már az este, a hallgató sötét.
Máglyát rakott Kolumbusz s amellett üldögélt.

Nem volt egy árva lélek körötte éberen,
A vadon és a mély víz mormoltak vészesen.
A zátonyok tövében sirály viaskodott,
Az éjfél bársonyáról nézték a csillagok.

Egyszercsak furcsa zajra szökött fel hirtelen
S ott babrált jobbja fürgén a hűvös fegyveren.
– Ne lőj dicső Kolumbusz villámoddal reám! –
Így szólalt meg előtte egy feltűnt indián.

– Mi szél hozott Barátom? – S Kristóf csodálkozott.
Indiánok főnökét láthatta újra most.
Ki – tollakkal a fején, mosollyal érkezék,
Lerakva a tűz köré kincsek nagy özönét.

– Eme szerény tárgyakat hoztam ajándokul,
Mint népem békevágyát, Néked Hatalmas Úr!
Szent városunkba vittem tündöklő híredet,
Hogy minket ily sokára, de fölfedeztetek.

Már régen várva várjuk az új nap hajnalát,
Hogy tőlünk nemesüljön egykor majd a világ.
S ha távoli hazátok romokká aljasul,
A hontalannak nálunk új élet lángja gyúl.

Szólni akart Kolumbusz, de tűnt az indián
S már bíborfény ragyogott az égbolt hajlatán.
A nagy jóslat elhangzott és fölvirradt a nap.
Talán csak egy álomkép volt az árnyék-alak?

A ragyogó aranykincs némultan hallgatott
Kolumbusznak sóhaját vitték szelek, habok.
Kialudt a máglyatűz, kélt a matrózsereg.
Kristóf aludt egyedül s hajón az egerek.

Pilis, 1954. VII. 27. kedd.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf