Kosztolányi Dezső: Ady Endre

I

Vér és arany!… A reneszánsz véres és aranyos kora ragyog szemembe, Benvenuto Cellinit, a kacagó, tőrön, véren és aranyon keresztül szeretkező és alkotó reneszánsz művészt látom, a túlfeszített, izmos élet diadalmas, dagadó teljességét. Arról van szó, hogy Ady Endre versekben ugyanezt az életet éli, a vér és arany életét. A mi izgatott sietségű modern korunkban ő valósággal fürdik, s tárt kebellel, nekiszegzett, dacos fővel megy neki mindennek, ami szép, ami új, ami élet. Ebben és nem holmi furcsa külsőségekben s bizarr eredetiségben van az új kötet súlya, s ez az út jelzi Ady Endre mindig följebb kanyarodó hegyi pályájának magas céljait és meg-megújuló fejlődését.

Az emberi gondolkozás őrszemei a világ minden pontján észrevették a modern kor fuvallatát, sőt már a filozófiát is meglegyintette. Az amerikai pragmatizmus, amely intuitíve nézi az életet, és csak az emberileg érdekes és értékes momentumokat keresi, egyszerre átcsapott Európába is, s az olaszoknál Giovanni Papini, a franciáknál Ravaisson, de főleg Bergson, a legújabb filozófia mestere, távol minden holt formától, már a véres, izgalmas életet formulázza, s a vécu-t az átéltet, a mozgalmas cselekvést ragadja meg. A líra ugyanezen az úton halad. Nem véletlen, hogy Ady Endre is új isteneknek gyűjt tömjént, és kegyetlen bálványukat, az aranyborjút őrjöngő tánccal keringi körül. Nem azt írja, amit megtud, hanem amit tud, érez és lát, mert agyán ragyogó sorozatban villannak el az élet kinematográfképei egy lírikus intuíció önkívületében. Ekkor aztán szavakat keres, csengő, különöse, sejtető szavakat, melyekkel mondani semmit sem akar, csupán a fantáziánkat izgatja, hogy mi is lássuk, amit ő látott a lelke mélyén. Éterinjekciót ad a képzeletnek. Sejtet és elhallgat. Az igazi érzés távol, sötétben nyíló virágként illatozik felénk.

De sokkal gyöngébb a lámpásom, semhogy be tudnék világítani abba az izzó konyhába, ahol ezek a keserű, lángoló, új versek születnek. Ki vállalkozik arra, hogy még egyszer papírra lehelje ezt a bíborpiros életet, ezt a szilaj, szent szerelmet, ezt a sok hideglelős, holdfényes látományt összes finomságával, kaján merészségével együtt? Írjuk le, hogy egy új arc néz ránk. Írjuk le, hogy míg a fiatal franciák és olaszok kétségbeesetten majomkodnak, hogy megríkassák a világot egypár Verlaine-utánzattal, addig a mi náboblelkű fajtánk egy erős, eredeti új költőt szült meg. Csak a mi földünkön történhetik csoda, ezen a túlzó, Pazar, keleti magyar földön, ahol még a mocsarakba is csillagok hullnak…

Mert Ady Endre fájdalmasan, sírnivalóan – ez a helyes szó – tragikusan magyar. Még sírása, még duhaj mulató kedve is magyar, még örök tiltakozása is a kevély Kálvin protestálására emlékeztet. Egy született lázadó, aki tettek hiányában verskatonákkal harcol, s formák bilincsét töri. Fejedelmi öntudata, gőgös hite a méltóságos magyar paraszté, aki érezve lelki nemességét, nyugodtan és bölcsen megveti a világot, és senki különbet nem ismer el maga fölött. Az asztaltrónuson ül ő, a mámorfejedelem, s az élet, a vágy, a gyönyör lakomáján száz szál gyertyát, száz icce bort tétet maga elé, és siratja magát és a népét. Petőfi óta poéta ily sokat és ily komolyan még nem foglalkozott a magyarság végzetével. Ámde Ady Endre a meghiggadt idők árjában már másként lát, másként kell látnia, és így nem kerülheti el a Byronok, Shelley-k és Browningok sorsát, hogy nemzetgyűlölőnek bélyegezzék, holott csak a kis népek általános tragikumát dalolja, s annak a kifordított, de nagyon igaz közmondásnak ad lelket, hogy az igaz költőnek mindenütt rossz, de otthon a legrosszabb.

Vajon merre halad útja a jövőben? Ez az új kötet egy egész embert és egész költőt mutat be, aki millió és millió szállal kapaszkodik be az élet kerékfogaiba, s mindig emberibb lesz. Egyre közelebbről látja a halált, az ősi, legnagyobb problémát, és egyre jobban szereti az Életet, amelyet titkos szimbólumává emelve, fogalmi szférákban mélyít el. Távolból egy asszony örök szerelme s a közeledő falu fehéres árnya kísért. Mintha egy ékes kürthang lenne a „leitmotiv”, mely később lassan-lassan könnyes zokogásba, fájdalmas és bölcs lemondásba fullad.

E gazdag gondolat- és érzésvilág mögött pedig egy diadalmas poéta áll, egy oroszlánszívű, nemes napember lép ki a könyvből.

A kritikus itt leteszi a pontot, mert érzi, hogy kezében megbotlik a toll, és akarata ellenére lírát ír.

Ady Endre annyi lírikus, hogy róla csak lírát tudok írni.

A Hét, 1907. december 29.

II

Hadd jellemezzem Ady Endrét a saját ajkával, hadd írjam le a szót, aminél hamarjában jobbat nem tudnék lelni az ő harcos költőegyéniségének megérzékeltetésére. „Pacsirta-álcás sirály”: ez Ady Endre. Mintha megismétlődnék a múltak játéka, ő sem lehet el a harc és kard nélkül, amint nálunk senki sem, aki valami újat akar, a poéta legkevésbé. Katonái vagyunk a gondolatunknak és érzésünknek, s nem térfa és olcsó szellemeskedés, hogy mi, lovas és szittya hősök utódai, még a szalonkabát alatt is kardot rejtegetünk, mert az álmaink jogáért is viaskodnunk kell. Félig-meddig talán a reneszánsz humanistáihoz vagyunk hasonlatosak ebben, akik egyik kezükben kardit, a másikban írótollat szorítgattak, csakhogy mi nem heroikus pózból, hanem keserű szükségből, a magunk és igazunk védelmére tesszük ezt, úgy, hogy sokszor a jobb kezünkbe kell vennünk a kardot, és – izgató harcok után, a béke treuga Dei-jén – csak a balunkkal írhatjuk meg azt, amit sietve el kell mondanunk.

Ady Endrének is így kellett írnia, az új költészet küzdelmében, s minden szépség és elnagyoltság, nagyszerűség és naivság, befejezettség ebből a harcból született. A fegyverek közt nála nem hallgatnak a múzsák. Sőt, éppen ez, a szimbolikus líráért való hosszú és szívós csatázás fejlesztette ki szinte betegesen nagy költői öntudatát, amellyel még a versírás pillanatában is látja magát, és azt az acélkemény hitet, amely a Vér és arany minden sorából felénk kiált. Ady Endre új poéta, szimbolista költő. Nem az elsődleges érzést teljesen fedő legelső kifejezést keresi, hanem valami távolabbat, igazabbat, az érzelmet a szavak perspektívájába helyezőt, s szavai, ezek az új veretű, nagyon benső, a csiklandó érzelmek szüksége szerint átmódolt szavak, tisztán arra szolgálnak, hogy – Tancrède de Visant idézzem – a legintimebb lelki folyamatokat betűkkel és hangokkal külsősítse. Valami van benne Verlaine könnyes, fátyolos, letompított, szentimentális realizmusából, a befejezetlenség befejezettségéből, a tökéletlenség tökéletességéből, amely sohasem mondja ki az utolsó szót. Néhány hangból, pár álmos koppanásból korhadt vén deszkák reccsenéséből boszorkányos finomsággal szűri össze az őszi lármát, és mindnyájan érezzük az őszt. Párizsban pedig búcsúzó, sápadt nyáron tréfás falevelek zörgése közt találkozik az ősszel. Igazi Rippl-Rónai-kép. Más talán jobban kisikálta volna a verssorokat, de mi érezzük, ha csak egy hangot tennénk is hozzá, vagy csak egy betűvel lenne csonkább, már nem lenne oly egész, mint így, vázlatos befejezettségében. Neuraszténiás álma a jó Csönd-hercegről, a vér és arany misztikus zenéje, s könnyel és vérrel átitatott legnagyobb verse, Az ős Kaján, mind erről az új művészetről beszélnek. Magyar versei, melyekkel újabban leginkább exponálta magát, visszaérzéseivel és merész előrenézésével új variációkat remegtetnek át a magyar lírán. Sok strófája oly ősi komolysággal, oly komor-búsan zúg fel, mint egy elnémult Rákóczi-kürt.

Ady Endrénél, aki igazán egész költő és egész ember, különösen veszedelmes ez, mert poézise nem ott kezdődik, ahol az írás mestersége, és nem ott végződik, ahol a nyomtatott szó hatása. Versei gyakran annyira hipnotikus hatásúak, hogy médiumai leszünk, s behunyt szemünkkel tapogatjuk ki költői alakját, és ha szeretjük, érezzük őt egészben. A kritikai spektrálanalízis ilyenkor csődöt mond. Az ultraviolett sugarak halkan, láthatatlanul elillannak az esztétika nagyítóüvege alól. Egy embert látunk, aki itt élt közöttünk a XX. század elején, és viharos, szenvedélyes, fájdalmas életével, új verseivel egész szeretetet és egész gyűlöletet kap a kortársaitól. Szeretetet és gyűlöletet kérek én is a számára. Egész sívet és egész kardot!

Új Idők, 1908. február 9.

III

Nézem a halott fejét, melyen – hirtelen és érthetetlenül – egyszerre megfagyott az élet.

A halál döbbenetes látványát sohase szokhatjuk meg. Minél több halottat nézek, annál idegenebb és különösebb. Mert mihelyt a szem másfelé tekint, az agy, mely mindig, még a koporsónál is az életet akarja, elfelejti a halált, és újra meg újra meg kell tanulnunk, mikor egy-egy halottat látunk. Ady feje a koporsó párnáján megszépült. „Megszépül szatír-arcom…” – írta egykor. Súlyosan és komolyan hever ez a fej dús és gyönyörű sörényétől övezetten, melyben nincs még ősz hajszál, a sárgás fehérségben is élően, dacosan, forradalmian egy el nem békülő magyar rebellis nyakasságával. Szinte még mindig villamosság szikrázik a hajból, mely a halál után is él. A két ajak pedig keményen harapózik össze – ami szeszély és ideges rángás játszott körülötte, mind elbékült –, és egy római imperátor fönségét idézi. Babonás költő, ki nemcsak a költészetével, de az érzéki és testi mivoltával, az egyéniségével is hódít, azzal, hogy ő volt ő.

Legenda keletkezett róla már életében is, s vidéken, mikor messze az isten háta mögött felolvasásokon jártam, sehol se akadt olyan szomorú városka, hol a hívei ne szőtték volna tovább – önkényesen is – ezt a legendát. Mindez belőle áradt és szikrázott és sugárzott. Ritka találkozás, egy volt a teste a verseivel. Ha valaki sohase látja őt, és csak a költeményei után képzeli el, akkor is szükségképpen csak ilyen lehetett, a fantáziában is, dióbarna szemű, hatalmas fürtű, barnás arcbőrű, egész mivoltán a szenvedély és szenvedés titkával. Halála előtt két hónappal szomorúan mutatta lábszárait, melyek vékonyak és finomak voltak, akár egy négyéves gyermekéi, de a feje akkor is hatalmasan trónolt a testén, a szeme akkor is valami barbár tűzzel lángolt. Majdnem külön életet élt ez a szép oroszlánfej, mely életében, de most halálában különösen hasonlított Beethoven fejéhez. Az Ady-maszkot össze lehet majd téveszteni a Beethoven-maszkkal.

A tudós meghal, és utána maradnak a művei. De a költőnek a halála, ki egy a természettel, az alkotó ösztönélettel, oly tragikus, mint egy gyönyörű nőnek az elmúlása. Valami titáni összeomlást érzek itt, ennek az alvónak a láttán. Utolszor, mikor beszéltem vele, az altatókat szidta, a Veronált, a Trionált, a Dionált, mert már régóta nem hatottak dúlt idegzetére, és csak a morfium említésére mosolyodott el hálásan és melegen. Ez volt az utolsó mosolya, melyet láttam. Az utolsó vágya az, hogy aludni tudjon. Most a halál, a vad és iszonyú altató hat rá.

Délután a Nemzeti Múzeum ravatalához megyek. Légmentesen elzárt érckoporsóját már leólmozták, és a kálvinista hagyományhoz megfelelően tölgyfa koporsóba tették. Még nem jöhet be a gyászoló közönség. Hangosan beszélnek, létrákat cepelnek, az ívlámpákat gyászfátyollal vonják be. Egyik gyászhuszár a sarokban cigarettázik. A koporsón ezüst betűkkel ez áll: Ady Endre, élt 41 évet. Ami itt befejeződött, az gyors és tragikus volt. De ami itt kezdődik, az hosszú, nagyon hosszú. Olyan hosszú, mint a legenda és a halhatatlanság.

Pesti Napló, 1919. január 29.