Ha álmodva járunk a temetőben
S gyászoló bánattól terhes a szívünk,
Zizegő szirmokkal, virágokkal telten
Horpadó sírokra omlunk, s könnyezünk:
Gondoljunk a messze-messze idegenbe,
Katona-sírokra, apró keresztekre.
Az árva hantokon csendül-e fel ének?
Megcsuklik-e a térd, a hűlt porok felett?
S nyugalmáért esdve a sok holt vitéznek
Immár kulcsolva vannak-é kezek?
Van-e, ki virágot szórva-hintve rájuk,
Széppé varázsolja csendes síri álmuk?
Levelet írt az édes kis öcsém:
„Jól vagyok Bátyám, nincs semmi bajom,
Itt szép az élet, tündérek táncolnak
Esténként az Isonzó habokon.
Ma én állok őrt, - fönt a csillagok
Olyan szépen vigyáznak majd reám…
Hazagondolva száll-száll a lelkem,
Ti köztetek van most is az imám.
Mert bár oly szép, gyönyörű itt az élet,
Fehér havon mégis piros a vér,
S olyan sápadt, borús lesz annak arca,
Akit itten a halál csókja ér.
És ti otthon estenként csöndben ülve
Gondoltok-e néha még énreám,
Imába szőve mondja-e nevem
Könnyezve, sírva az Édesanyám?
Szürke láthatárnak
Végtelen a vége,
Jutunk-e még egyszer
Házunk közelébe?
Kiskapunk küszöbén
Leomolni vágyunk,
Kedves feleségünk,
Kicsi fiunk, lányunk.
Füstölgő kéményű,
Meleg ölű fészkünk,
Mint a gerezd-dió,
Benned úgy megférünk.
Sótlan a kenyerünk,
Éjjel fölvet ágyunk…
Kedves feleségünk,
Kicsi fiunk, lányunk.
Bús lány imádkozik.
Megnyílt a fényes tiszta menny
Szellő, ne suttogj most, pihenj.
Virágos zöld lombok alól
Madárka most te ne dalolj.
Méhecske, víg utadra kelvén,
Ne zümmögj ott a rózsa kelyhén.
Borítson mindent néma csend:
Menyasszonynak imája cseng.
Bús lány imádkozik.
Bús lány imádkozik.
Csak halkan itt – bánat van ott:
A sok fogoly, a sok halott!
Jajunk, keservünk oda sír,
Akikhez oly közel a sír,
Ahol a hősök reggeltől estig
A tért vérrel pirosra festik…
Ki hont szeret: Istent imád,
Menyasszony zeng buzgó imát.
Bús lány imádkozik.
1917
Állok és leeresztem fáradt lantom,
Sok vékony gyermekhang: szférák dala
Oly messziről, olyan nem földi hangon
Énekel… Ez itt egy iskola.
Zárt ablakok… Meszelt fehér falak,
Állok és egész valóm remeg,
Nem hallgattam e dalt ily álmatag,
Ha énekelték zúgó tömegek.
E dalra port hintett a hétköznap
És ünneplőjét sár fecskendte végig,
Hozzá nyúlt minden hamis hitű pap,
De lelke szűz maradt, s most száll az égig.
Mennék. A szívem úgy vibrál, remeg –
És mégis, mint egy kőszent állok itten,
Belülről zeng a dal: »Isten álld meg!«
S én gondolom: Ó, hogy megvert az Isten!
1918. dec. 18.
[részlet]
Szülőföldem bús határa, hajh,
elér-e még a bánat és sóhaj?
Mert hozzád többé nem visz a vonat,
csak így emelhetem rád arcomat.
Gyermekkorom, áldott gyermekkorom,
te hontalan, hozzád kiáltozom.
Bölcsők, koporsók, temetői por
és templomok ormán az estbíbor.
Kis iskolánk, amelybe a harang
oly édesen beszélt, akár a lant.
Lombok, virágok és színes kavics
a sínek mellett. Hullámos Palics.
Oh, hányszor álmodott a Nép
dicsőt, nagyot, szegény.
Oh, hányszor lakta bús szívét
a csalfa, vak remény.
Oh, hányszor húzta pap s király
terhét igás nyaka,
hogy végre annyi éj után
feljő majd hajnala.
S ha volt is egy-egy villanás
koromsetét egén,
nem gyulladt tűzbe senki más,
csak pár szegénylegény.
És így lelet játékszerül
szabadságot, jogot,
Egy fekete rabó száguldott az utcán.
Utána a halál kaszása robogott.
Két ifjúnak lelkét elrabolni készült,
Kiknek testük még élt, de lelkük már halott.
Alig lépték még át a húsz év küszöbét,
A csúf halál már is meg zsarolta őket.
Ott ült a bírák közt, és fülükbe súgta,
Követelőzően, hogy övé a két élet.
Vigasztaltuk őket, utolsó reménnyel.
Láttuk ott a halál kéjenc vigyorgását.
Tudtuk, hogy őket már meghívta a hóhér,
Hogy járják el véle, a haláluk táncát.
Száguldott a rabó, a bitófa felé.
Mi voltunk a gyásznép és búsan hallgattunk.
Az egyik bajtársunk búcsúdalt énekelt.
Csendben szólt az ének, amerre haladtunk.
Húszéves múlt csak Ötvenhatban,
anyjának egyetlen fia.
Legenda őrzi, halhatatlan.
Miért kellett meghalnia?
A Csillagbörtönben kínozták
s kivégezték egy hajnalon.
Titokban tömegsírba dobták
be maradjon utána nyom.
Anyja azóta eszét vesztve
– így mondják – egész Szegeden
keresi fiát nappal, este,
utcákon át és tereken.
Könyörtelen, élő kísértet
kiált, torkából kín fakad.
– Hová tettétek? Megöltétek?
Adjátok vissza a fiamat! –
1.
Fáradt volt és öreg. Járt kalandokban, követségben, háborúban.
Most már csak otthon ült, a múltakon tűnődött s rekedt lantját pengette néha szomorúan.
Egy almafája volt, alatta kerek asztal, ott könyökölt napestig, tenyerében álla.
Fehér galamb suhant az égen, leszállt az asztalára.
Csőrében levelet hozott, s ő s ezt olvasta benne: „Ne feledd el,
mióta meghallottam dobogását, mindennap együtt hálok a szíveddel.”
Akkor fölállt, megropogtatta derekát és elindult a messzi várba.
A várúrnő fönt állt a bástyán és mosolyogva várta.
Édes szárnyas lovam! Jerünk hosszú útra.
Bontsd ki aranyszárnyad’, vigyj engem a múltba.
Ahol csillag ragyog, ahol nincsen felhő,
Körösleg zöldellik csupa cserfaerdő.
A cserfaerdőnek bólint minden ága,
Koszorúba fűzzük hősök homlokára.
Sorra a nevüket ki győzné beszélni?
Ország követei, főrendi, vezéri,
Egyszerű nemesek, fényesnevű urak:
Ott a haza bölcse, a nagy törvénytevő,
Ott Erdély nagyura, a vasgyúró lovag,
Agyában eszme forr, karjában az erő.
Ott van a próféta, a legnagyobb magyar,
Tar homloka ezer gondolatot takar.
Ott van Kossuth Lajos köztük, hogyne volna!
Beh szeret az Isten! Ki szedné ezt sorba?
`Kodály Zoltán mesternek`
Oly árvák ők mind, az öregek.
Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé --
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban --
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóízüen --
nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állnak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.
És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
"Jónapot, bácsi."
Az agg férfi szerelemre gyulladt a majdnem gyermeklány iránt. Ennek az igazán „romantikus” vonzalomnak lehetünk tanúi a költői hangulatú levelet olvasva.
1885. május 2.
Ápril 23-kai leveledben van egy szívélyes szó, – a szeretet szava, melyet megilletődött szívvel köszönök neked édes angyalom. Mennyi jóságnak kell lenni a Te fiatal szívedben, hogy engem szegény örömtelen öreget életem borús végalkonyán ily derítő napsugárra méltatol. Légy meggyőződve kedvesem, hogy jóindulatodat – engedd, hogy szeretetnek nevezzem – mély érzéssel viszonzom s fogom viszonozni utolsó percéig azon maroknyi napoknak, melyeknek terhe még a földön reám méretett.
Leveledet olvasva újra elgondolkoztam – mint már sokszor tevém – afelett, hogy tulajdonképp minek is nevezhetném azt a vonzalmat, mellyel irántad viseltetem.
- Részlet -
A néprajzi értékű Felföld magyarsága földrajzilag három csoportot alkot: a pozsonyi, a Nyitra vidéki és a keleti csoportot. A kétnyelvű községek magyar szórványai nagyjában ezek körül csoportosulnak, és csak kevés fekszik ezeken kívül.
A pozsonyi csoporthoz Püspöki, Szunyogdi, Vereknye tartozik, továbbá a főrévi, a dénesdi és a torcsi magyar kisebbség. E csoport falvai nem a szó szoros értelemében vett falvak. Pozsony közelsége s a jó összeköttetés miatt inkább polgáriasodott, nyugati jellegű települések ezek, amelyek a város mezőgazdasági szükségletének ellátására rendezkedtek be. Gazdaságai belterjes gazdálkodásra berendezkedett, korszerűen vezetett mezőgazdasági üzemek. Bizonyos paraszti jelleget azért még megtartottak. Tárgyi művelődésben, építkezésben, ruházatban, gazdálkodásban teljesen polgáriasultak. Egyetlen megmaradt szabad tűzhely őrzi csak a régi építkezés emléklét, egy-két kulcsra járó falakat a régi mesterkedést. A legöregebb férfiak felöltik néha a testhez álló, fekete zsinóros, magyaros nadrágot és kis fekete kabátot. Kitartóan viselik a „kosút-kalapot”. Elég magas, szélesebb, szegett karimájú kalap ez, amelyet Érsekújvárott szereztek be. Most már ezt is elhagyják, mert nehezen szerezhetik be. A nők öltözete a megszokott, félig városi, félig falusi öltözet, széles szoknyából és bő blúzból áll. Régebben is a városi divat leszállt darabjait viselték. Blúz helyett az ún. „majkát”, a sonkaujjú blúzt viselték. Minden 30-60 éves asszony azonban hű ragaszkodással őrzi régi főkötőjét, hogy abban temessék el. A fiatalok öltözete teljesen városias. A hagyományos gazdálkodás nyomait, csökevényeit a hátsó udvarban találhatjuk még meg. Ilyen az aprított fa elraktározásának régi módja, a „csökbagla”. Ilyen még a fonott sövény és a fonott sövény mezőkapuja, a burgonyaverem, a gyér nádfedés stb.
Az egy darab fából faragott és tarisznyára fölcsatolható vízmerítő csészét, amelyet a szakirodalom csanak vagy kapinya néven tart nyilván, a keleti palócság fakanál-nak nevezi. Ez a palóc fakanál, szerkezetét nézve, semmiben sem különbözik azoktól a vízmerítő facsészéktől, amelyeket Bátky összefoglaló művében1 Gömör, Hont, Nógrád és Heves megyékből, tehát a palóc-felföld területéről közölt. Legföljebb alak és díszítés tekintetében találunk az egyéni vagy helyi ízlésnek megfelelő apró eltéréseket. Hogy ezekkel a fakanalakkal, amelyeknek néhány jellemző darabját alább bemutatom, mégis foglalkozni kívánok, annak oka az, hogy a vízmerítő facsészék faragásának kielégítő magyarázatát a szakirodalomban nem találjuk. Az, amit pl. Malonyay erre vonatkozólag itt-ott elmond, egyáltalában nem alkalmas a kérdés tisztázására2.
S borsodi Bükk-hegység nyugati, erdős, ligetes nyúlványain és az Eger-, Szilvás-, Bán-patakok völgyeiben lakó palócságnak – sőt már barkóságnak – tarisznyájáról ma sem hiányozhat a több-kevésbé díszes fakanál. Ezeket a fakanalakat csaknem kivétel nélkül pásztorok faragják, akik egyéb holmik faragásában is jeleskednek. (Mikófalva környékén, Herman Miklós mikófalvi közgazdász fáradozásainak eredményeképpen, a fakanálfaragás valóságos reneszánszát éli!) A magyar népi faragás emlékeinek kutatása közben két ízben is, 1930-ban és 1931-ben, látogattam meg őket, akik közül különösen a mikófalvi Dobogó-tanyán legeltető öreg juhász, a 76 esztendős Víg András, az egercsehii Csónakkút-majorban lakó „bacsu” (juhászszámadó!), Berze István, fiával: Berze Jani juhászbojtárral és a szilvásváradi községi kondás, Német Varga Ferenc, tudtak értékes felvilágosításokat adni.
A polgármester beteg volt, és ennek a híre kiment a tanyák közé is, az emberek sajnálkoztak az eset fölött. Széll Sándor, idekint a Felsőtanyán, verset szerkesztett róla, mert Sándor öreg barátunk költészettel is foglalkozik. Mikor megunja magát, előveszi a tintát meg a tolltokot, és verseket szerkeszt. Különféle verseket, mert hiszen az állapotok is különfélék. Sándor költőtárs olykor csak leírja a verseket a papirosra, de olykor ki is nyomtatja és terjeszti.
Sándort azonban nem szabad összetéveszteni az egykori Hazafi Veray Jánossal, vagy világosi Páger Pállal. Nem efféle kóbor hegedős, hanem rendes gazdálkodó ember, aki a maga földjét munkálja, csak olykor az ekeszarvát fölcseréli a tollal.
De mikor verset szerkesztett a polgármester betegségéről, nem érte be ennyivel, mert ez ilyen esetekben nem is elegendő. Mert ez, mint mindenki tudhatja a katekizmusból, csak az irgalmasság lelki cselekedetei közé tartozik. Ellenben az irgalmasságnak vannak hét testi cselekedetei is. Némelyek ezek közül ma már időszerűtlenek, mint például a rabságba esettek kiváltása. De még járó kötelesség ma is: utasnak szállást adni, éhezőnek ételt, szomjúhozónak italt adni, továbbá betegeket látogatni.
A városokon ugyan manapság már ételt, italt, szállást nemigen adnak ingyen, de a beteget ott is szokás látogatni. A tanyai ember is szokta ezt tenni, de mint sok más dolog, nála ez is másforma, s lelkében szélesebb alapjai vannak az irgalmasság testi cselekedeteinek. Ha beteget látogat, ételt is visz. Könnyű, betegnek való ennivalót. Beteg asszonynak leginkább tyúkhúslevest szoktak vinni a Boldogasszony nevében. De ez csak úgy, odakint történik, egymás közt, s tanyákon.
a a) Sorba állnak, keresztfognak és a vezető táncos „S” alakban kígyózva előre sétáltatja a sort. Lábujjon lépnek – csak így szép! A szoknyát szépen riszálják („szoknya-rengető”). Nem gyors az ütem! Tetszés szerint történő kígyózás után ostort csinálnak és a sereg „rétes”-hez hasonlóan rácsavarodik a vezetőre. A vezető azután kibújik a „rétes” közepéből s középről kivezeti a sort. Amíg mindezet játsszák, az alábbi dalt dalolják.
a b) Körbeállnak, kezetfognak. Páratlan számban kell lenniök. Középre egy leány áll. A többiek körüljárják, s éneklik a 1-3. verset. A 4. versnél a középen álló leány csalogatóan int a körbenállók felé és magához csal valakit. Véle a középen frissen táncol és forog. Erre a körbeliek kétszer gyorsabban éneklik a dalt s ki-ki párjával frissen táncol. Az 5. verset is kétszer gyorsabban éneklik vagy csak a zenész játssza. Néhány fordulat jobbra, néhány fordulat balra. Természetesen egy nem találja a párját és ez – az egész „friss” alatt – elhagyatottan bujkál a táncolók között. A friss végén ő áll a középre csalogatónak, és az előbbi lassú menetben indul körülötte az ének és a karikázás.
1. Az árgyilus kismadár,
Nem száll minden ágra,
Én sem fekszem mindenkor
A paplanos ágyba’.
Szánj meg! Várj meg!
Gyöngyöm, gyöngyvirágom!
Legényesen nem járok már,
Csüggedt, esett a nyakam
S a füttyömnek – tudja Isten –
Veszett furcsa baja van.
Rátartiság nem birizgál,
Csendes szürkék a napok
Tört kopjájú kuruc legény
Labancékhoz baktatok.
Jó paripám patkó pora
Veri múltam szép egét.
Bujdosásból, szenvedésből
Örök-harcból épp elég!
Csorbás kardom, szürke voltom
Immár én meguntalak
…Fényes, ezüst labanctálból
Jobban esik a falat.
Tört kopjájú kuruc legény
Labancékhoz baktatok…
– Hej Tyukodi, nektek is majd
Meghajlik a nyakatok!
Нанково
Máramaros vármegyében, a főleg rutének lakta Husztközön [Kárpátalja, ma Нанково, Ukrajna] született, hol édesatyja igen vagyonos görögkatolikus lelkész volt. Középiskoláit Kassán végezte. Már fiatal korában mily nagy szeretettel viseltetett a katonaság, különösen a szép huszárság iránt, mutatja azon vakmerőséggel határos tette, hogy 1842-ben 17 éves korában szüleinek tudta és beleegyezése nélkül a 9-ik számú híres Miklós huszárezredbe lépett. E huszárezred állomási helye akkor a csehországi Pardubitce volt.— A Miklós huszárezred — azelőtt Nádasdyk — szemefénye volt a monarchia haderejének ; melyben mágnások szerettek pompázni ; csupa hercegek, grófok, bárók, németek, lengyelek s itt-ott franciák ezreket érő, aranyos ruháikban szerettek és szoktak ragyogni, tündökölni. Hol a legtanultabb ember is — ha nem volt pénzes mágnás — 20— 30 évi szolgálat után sem emelkedhetett az altiszti rangnál magasabbra, mivel a hadnagyi rang csak született bárót illetett meg.
Mikor én ezt a levelet megírtam,
Tavasz volt… Május.
Orgona nyílt… A rét füve
Ragyogó zöld volt, lágy, dús;
Rigófütty, gerlekacagás
Örült a rét felett…
Mikor megírtam ezt a levelet.
Ma visszajött ez a levél…
Mert nincs már, aki várta…
Régen halott az orgona,
A rét kiégett, sárga;
Fáradtan búcsúzik a nyár,
Rigó s rét nem mesél…
Ma visszajött Tőled ez a levél.
1917
Przemyslből jött. Repült. Lelőtték.
Gomolygó felhő meg nem óvta.
Az összezúzott gép fölött
Szinte úr most is a halott pilóta.
S ahogy elterült a havon,
Bíborhajnalra vált az éj.
S széthullt, mint a rózsaszirom
A sok, teleírt, rózsaszín levél.
„Édes Anyám!” „Egyetlenem!”
„Kicsi fiam.” „Drága szerelmem.”
Mind azt írja: Semmi bajom,
Mind azt kéri, hogy: „édes, ne felejtsen.”
És ott maradt a szűz havon
S fehér sírjába temette a tél,
Ott a sok vigasz, a sok fájdalom
Ezernyi szegény tábori levél…
1917
Kitüntetést kapott szegény
A vasmarkú szép kun legény.
És lázálmában félig halva
Babája nevét súgta ajka.
Ujjai csöndben simogatták
A vaskereszt selyem szalagját.
Minthogy ha szőke lányfejen
Melegen halk szerelmesen
Göndör fürtöket félretolva
Lágyan föl s alá jártak volna:
„Ékszernek küldöm néked eztet
Marcsám!”
És csókolta a vaskeresztet.
„Drágább mint koronáknak éke
Az életemet adtam érte.
E nélkül – édes mátkapárom
Az enyém lettél volna nyáron.
Hóval fedett, jeges, fagyos Szibéria,
Ha szíved vón’ meg kellene szakadnia.
Mennyi sóhaj száll belőled nyugat felé,
A sóhajba mennyi könnycsepp vegyül belé!
Ezren fetrengünk e teremben a priccsen,
Fekvő helyünkön egy szál szalma sincsen.
Minden reggel új remény kiül a szívünkbe,
Minden este reménységgel pihenünk le.
A piszoktól véresre vakarjuk testünk,
Moslék, mivel tengetjük fáradt éltünk.
Arcunkra fagy a víz, reggel mikor mosdunk,
Hideg ivóvíztől megfájdul a torkunk.
…Isten veled, hadapród ur,
Nehéz utad angyal áldja,
Bucsuztatlak, megáldalak,
Veled indul a szívem is
S ezer ember szíve vágya.
Eredj haza, küldenek a
Reménytelen reménykedők,
Bucsut intő szerelemmel
Itt mi küldünk, otthon hívnak
Csillag-néző szent szenvedők.
Vidd el haza köszöntésünk,
S mondd el otthon, hogy élünk még,
Buval, jajjal, könnyel, bajjal,
A bibliás Jób átkával
Vert meg minket a szörnyű ég.
Anyák, anyák, szomorú anyák:
Ti glóriásan szent, szent asszonyok!
Meddig hullnak e világra még
Az örök-szépnek hittből a romok?
Meddig omlik az ifjú vér;
Huny ki vágy, dal, álom, szerelem,
A hollók szállta piros temetőn:
A gyászba fúló csatatereken?...
Anyák, anyák, szomorú anyák:
Ti glóriásan szent, szent asszonyok!
A könnyetekből egyszer ki emel
A fájdalomnak gyémánt templomot?
1916.
– Honnan hova tartatsz hajlott hátú öreg anyóka?
– Fiam’ keresem, ki elveszett az őszön
avar-hátú rengeteg vérmezőkön.
Nincs nyugtom azóta.
– Hol a város, szegény öregasszony, mely falu határán
domborul a hant? Lesz’-e írás fejfa-kereszten,
mely alól álmodó fiad anyja után kiált holdas esten?
– Sose’ tudtam, de megkeresem – ha kell – életem árán.
– Öreg vagy szegény anyóka. Térded roskatag.
Sok a mocsár a vérmezőkön és omladó a homok,
és mérföldekben is ezernyi az út. Rengeteg romok
állják utadat és sorompóval visszatartanak
zord határok.
– Semmit se’ bánok.
Szakadatlan’ előre megyek,
állják bár utamat ormótlan nagy hegyek,
ágyúszótól reszkessen bár köröttem a levegő:
én sose’ leszek félős, remegő,
mert én anya vagyok.
A budapesti házak erdejére
most éj borul. Jön a homály s az álom
és Erdély egyedül van a világon.
Jer képzelet! Most fogd meg a kezem Te
Vezess vad bércre, széttépett hegyekre
s völgyekbe, hol a rab falu fehérlik.
Erdélyben legsötétebb most a némaság.
Gyászos bilincset hord a föltörő faág
s dermedt átok folyók csengő ezüstje!
De hősök földje Erdély! Él a székely
s ragyog most is száz rejtett fegyverével,
mely mindig egy: a győzelmes igazság.
1958. június 16. (Reggel ½ 6)
Vajon hányan kapták el Őt?
Felolvasták neki amit már tudott.
Mielőtt kivitték Ő is válaszolt.
Szólt az értelmetlenségnek.
Talán néhány szót üzen… talán
a jövőnek?
„Eljön majd a nap – jól tudom –
tíz körmötökkel kaparnátok elő.
Sosem gondolkoztok…
aztán meg már késő.
Az ítéletet visszautasítom!
– emelte fel hangját –
én vagyok a törvényes vezető…
Mi vagyunk minden, ami árt,
hordjuk az észnek dinamitját,
kik megszűrik a földi sárt,
s a szűrtet tovább finomítják.
És meggyújtjuk a csillagok
kiszáradt álmos ósdi rendjét,
aztán leszünk dicső halott,
ősködbe vésző jámbor emlék.
S kibékülünk az istenek
derék, jóságos szent hadával,
kik halkan elvegyítenek
bennünket lomha földi sárral.
Pilis, 1955. II. 8.
Este van, s mint annyiszor már, nyugovóra tért a nap,
csak az ezüst holdkorongja bujkál a felhők alatt.
Hallgatja az éji csendben, a némaság mit regél,
hogy két rab a cellájában suttogva miről beszél.
Utolsó már ez éjszaka, s együttlétük megszakad,
egyikre szabadság virul, másik tovább rab marad.
Jó bajtársak voltak ketten, lelkükben béke honolt,
majd egyszer csak az egyik rab a másiknak ily képp szólt:
Jó bajtársam, üzenetem elvinnéd-e, ha megkérlek,
látogasd meg szegény Anyám, ha az utad arra térhet.
Aranyos, jó, drága asszony, magányosan olyan árva,
Ó, szegény, mily sokat gondol a távol levő fiára.
