Sajó Sándor: A faluban most virágzik az akác…, A vers halála, Háború van, Magasság, Szent gyász

Sajó Sándor:

A faluban most virágzik az akác…

A faluban most virágzik az akác,
Bolyongok az utcátokon,
Rám se nézel, meg se látsz;
Akácvirág illatával
A lelkem is feléd szárnyal,
Hívlak, várlak – hiába…
Neked mintha nem is nyílna
Az akácfa virága.

Hervad is még, virul is még az akác,
Lesz még idő, barna kislány,
Sírva fakadsz, hogyha látsz;
Akácvirág illatával
Szerelmed is felém szárnyal,
Úgy hívsz, úgy vársz – hiába…
Énnekem csak egyszer nyílik
Az akácfa virága.

Sajó Sándor:

Háború van

Igen, fiacskám, háború van,
Egész világra lángoló;
Pályáján megriadva perdül
E vértől ázott földgolyó;
Csatákban hány szív omlik össze!
És otthon mennyi gyász zokog!
Megsokasodnak most az árvák
S az özvegyasszonyok…

Igen, fiacskám, háború van,
Nagy vérhullásos zivatar;
S a küzdő népek bús sorában
Az első most is a magyar!
Mohácsnál nem volt több a kockán
És sose folyt még ennyi vér, –
A lélek iszonyatra dermed
És gondolkodni fél…

Igen, fiacskám, háború van,
Győzünk-e?… Istent hinni kell!
Magyarságunknak színe-lángja
Csak nem hiába vérzik el?…
Óh, ha van Isten fönt az égben –
És, úgy-e, kell, hogy ő legyen?
– Nézd, nyitva áll a templomajtó –
Menjük be, gyermekem…

Sajó Sándor:

Magasság

Most nem figyellek, erdőrengeteg;
Most lelkem szárnyán magasságba szállok
És nézem az eget.

A szépség, jóság s igazság, mit ember
Elmélkedőn így együtt emleget,
Egyetlen szó most: Magasság…

Mert ő a Szépség:
Ha tiszta mély taván
Felhők hattyúi némán úszdogálnak,
Ha kéklő mezején
Fehér báránykák békén legelésznek,
S ha pompás paplanán
Selyempihével omló vánkosok közt
Angyalkák ingben hancúznak vidáman.

És ő a Jóság:
Ha szivárványos napsugarat ontva
Mosolygón néz és kalászérlelőn,
Vagy barna felhők áldott harmatával
Itatja át a szomjas hantokat.

S ő az Igazság:
Ha megcikázó villámostorával
Feketesörényű, csattogva patázó
Felhőparipáit hajszolja viharba
S szilajon zengő zivatarral
Veri, mossa, riasztja
E bűnös, szennyes, rothadó világot…

Ó égi Magasság!
Te vagy a szépség, jóság és igazság;
Mosolygó kéken hajolsz most fölém:
Szívemben édes áhítat fogan,
S kék sátrad alján, zöld erdő ölén
Úgy pihenek most, olyan boldogan,
Mint alvó gyermek anyja kebelén…

1929

Sajó Sándor:

A vers halála

Én virág voltam termő hantokon,
Mosolygó, színes, könnytől harmatos
Zengő virágkehely,
Álmot lehellő mákonyfuvalom
A boldogok s a boldog búsulók
Elandalgó szívén.
Ibolya voltam márciusban,
Májusban lilafürtös orgona,
Pompázó rózsák illata voltam,
Minden szépségek rokona;
Ibolya voltam, - eltapostak,
Orgona voltam, - elvirultam,
S ha rózsa voltam, szirmaimmal
Megunt teherként porba hulltam.

E koldusföldön nem kell már virág,
E koldusszagban megfúl minden illat,
És ami szépség volt e tájon,
Halk sóhajtásként száll a sivatagban
És belevész a gondok viharába.
Zúgó viharban, sivatagban
Fejük-lehajtva némán vánszorognak
Lerongyolódott árva magyarok, -
Itt bolygok én is tétován,
Rím nélkül, fésületlenül:
Ó, nincs itt már nincs mit s nincs kinek dalolni, -
Meghalt a Szépség, - én is meghalok…

1932

Sajó Sándor: