Sértő Kálmán: Kosztolányi sírdombjánál…

A kerepesi rózsás temetőben
Most van a bús nap piros lemenőben,
Lehull a haja vérpiros fonatban,
Rózsákat csikland szellős alkonyatban.

Fedetlen fővel állok egy sír mellett,
Halott, ki nem rég oly sokat jelentett.
Különb csillag itt alig fénylett nála,
Most földterhet tart szíve és a válla.

Kosztolányi már lent hever a porban,
Fészket rakott, mint cinke a bokorban,
Úgy letakarták könnyek és virágok,
Hogy a bánattól halálomra várok.

Hát így lesz? Elmennek az ismerősök?
Porrá válnak a szegény szelíd hősök?
Eltávoznak a békés álmú költők?
Csak évek lesznek döcögősebb, zörgők?

Annyi virág van a holt költő szívén,
Mint verse a visszahagyottak szívén,
Haldokló rózsák hervadnak fölötte,
Csillog rajtuk egy özvegyasszony könnye.

Pihen a lantnak tiszta pengetője,
Néma lett a szép magyar szavak őre,
Megalkudott az altató halállal,
Kézfogót tart az örök éjszakával.

Bár lennék virág, lerogynék a sírra,
Halk hervadással sápadva és sírva,
Csak a szél tudna róla lesöpörni,
Tovább távozót – erővel gyötörni!

De nem vagyok virág az alkonyatban,
Csak apró féreg itt a létmoszatban,
Egy sírra nézek, csillagok most bújnak,
Lyukas szívemben őszi szelek fújnak…

szozattv


szozat a tiszta hang Edelsheim Gyimesi Laci könyvbem SajóPlakát 1 bevonulás szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf