Erdélyi János: Népköltészet és kelmeiség

Irodalmunk életrevalóságát semmi nem tanúsítja inkább, mint az a készség, mellyel magába új elemeket bírt és bír fölvenni folytonosan, s nem marad egyéb óhajtani való, mint hogy legyen is ereje mindig saját éltével tartalmává tölemni1, átsajátítni bármely idegen adalékot.

    Amaz első pusztán külső gazdagodás, anyagi halmozódás; de az ép szervületre, belső életerőre emez utolsó mutat. Hol ez nincs, ott kiapadt az üdülei forrása, eleped a legszebb ifjúság, vége a nemesebbnek. Innen, ha találkozott is némi ellenszenvvel némely íróink ama törekvése, mely francia szüleményeket talántán vakon imádott, legalább előítéletes hajlandósággal elfogadott annyira, hogy majdnem franciául franciább lőn egy két jámbor: nem volt az oly rossz, mint akkorában véltük; hanem előlegesen okunk volt félteni az irodalmat oly elem- s módtól, minőkről jelenleg csak történelmi okból emlékezünk; de annál több lehet örömünk utólagosan, hogy ama befolyásokat szerencsésen bírta ki a szellem.

    Hasonlag volt idő, mikor dalíróink leborultak a német líra előtt; mikor egyenesen német mintákhoz utasított az ítészet, vagy délies lágyságot ajánlott minden áron az ízlés; nem is említve, hogy a múlt század végén dicséretül íratott egy derék irodalmi bajnokra: „,majd minden munkáit görögből fordítja.”

    Bárminő erősek valának a befolyások, a minthogy valának is, mert nagy példáink éppen nem hiányzanak, de mind gyöngébbek voltak a fölébredő hazaiságnál; s mai nap, úgy szólván, föl van emésztve, némi felsőbb alkotó erő által behelyezve irodalmunk szervületébe, hol egymás melletti hódolatos nyugalomban zsöngve át- és átszövik, hatják, szülemlik egymást s rajtok, mint uralkodó, eggyé borul össze a magyar nemzeti jellem és szellem.

    Az körülbelül szapora élet zsibongása mai nap, mi a figyelmes ügyelőnek, mint nagyvárosi zaj, kihallik az irodalomból. A különböző irányok többé nem oda tévedett vagy oda lopott jelenetek, hanem egyenes sugarak a középpontból; nyomai a szellemnek, melyek a vizsgálódó szemeit önként ragadják magok felé. Így azam irányok tulajdonképp mind kellettek, hogy tartalom sűrűdött legyen belőkök az organizmusban s gyakorlati tanulságot szerezzünk a tudalomban. Akármelyik nélkül hía volna irodalmunknak. Irodalmi eszmélkedéseink mozzanatai azok; az irodalom erőben fejlő élete az egész; a szellem él, a szellem el nem halhat.

    Avagy csak ennyiből is mondhatni, hogy nincs elem, nincs irány, melynek szabályszerűleg ki kelletnék záratni az irodalomból; s ezt ma emlegethetjük bátran és joggal, midőn saját organizmusunkat eléggé izmosodottnak érezzük már; jól megjegyezvén, hogy minden kísérletet tudalomnak, bírálatnak kell bevezetni; s ha eddig megjárták is a rend és szer nélküli kikanyarodások egyik vagy másik elem és irány felé: azok az ifjúság próbatétei voltak; mai nap inkább tetszik a tudatos eljárás, mi annál jobban reánk fér, mivel a mi népnemzeti tőkénk nem mindenkor adhat egy-egy nagy embert kamatul, ki a természet példájára, hogy úgy fejezzem ki magamat Schellinggel, öntudatlanul, is célosan munkálkodhassék.

    De úgy szokott történni, hogy másod rangú nép, minő mi is vagyunk, rendesen más nagyobbak védelme alá siet, mígnem igen könnyen lehető, hogy rabul esik ízlésben, véleményben. Igen szép tanulni az előre haladott irodalomtól, de belőle foglalni lehetlen; vagy ha lehet is, az inkább vesztesének mondható, miképp történt a régi római irodalommal oly mértékben, hogy éles ítéletű bírák előtt római költészet nem is létezik másképp, mint a görögnek eltanulása, ismétlése gyanánt.

    Nekünk, magyarokul, a mai fejlődési fokozat szerint oda kellene dolgoznunk, hogy a velünk egy sorban levő népszakadékok szellemirányait mind inkább szőnők be míveltségünkbe. Ez oly nemzetnek, mely ezer esztendő óta bír történetet csinálni mai helyén, nem lehetlen; sőt úgy hiszem, némileg teljesedve is van már a népi dallamban, mi ha vegyészileg felbontatnék, úgy fogna mutatkozni, mint a körültünk zengő s velünk egy állapotú népek dalainak hatványozott összessége; innen benne az a tartalom és kelet, mely maholnap a Duna völgyén új erőteljes harmóniának veti meg hangalapját.

    Mint teendőt hagyva fel e munkálódást választottainknak, jelenleg arról teszek némi említést, a mi tény, s irodalmunknak, véve a szót korlátoltabb értelmében, legnevezetesb foglalása, mutatván egyúttal új elemek és irányok felé.

    A mi irodalmi foglalásunk a legújabb időkre esik, s nem egyéb, mint a népi elemnek fölvétele. Igaz ugyan, hogy ezelőtt sok idővel már pengette néhány költő a népi hangot, mert úgy kimutatható ez Zrínyiben, mint Csokonai- vagy Petőfiben. A múlt század vége derekasan forgott e körül, de az egész működés, akkor és utóbb, nagyon szanaszét folyt, esetlegesen nyilatkozott; azt, mi belőle még mindig hiányzék, a legújabb idő hozta meg a nép és népi elem körül alakult eszméletben, a hazai dolgoknak lelkévé lett tudalomban, elannyira hogy mai napság minden hűségesb olvasónak van már némi rövid elmélete a költészet fajai körül, s nevezetesen tisztába kezd előtte jőni, mi az a népi és mégis szép, mi az a nemnépi és mégis azon módon szép, holott csak nem igen rég még a népdalnak becsületes neve sem volt az irodalomban.

    Mi azelőtt csak tünetkezett, csak hellyel közzel látszott, mailag egész valódiságában jelent meg előttünk. A népi elem már nem úgy jött, mint akármelyik irány annak előtte: egyes szakadozottságban, hanem elmélet és gyakorlat együtt, egymás karjain léptek föl, s a népi elv képviselői, költői seregestül jöttek mint a darvak; csak azon vettük észre, hogy az idő melegszik körültünk, s a hazaiság illatos levegője mind jobban frissíti vérünket, hevíti érzelmeinket.

    És az irodalom kettőt nyert, úgymint frissességet a költészetben, nagyobb szám olvasót a közönségben, mi által nyerni fogjuk a harmadikat: a költészet szükségképi emelkedésében. Ezek után természet szerint az történt, a minek lehetlen kimaradni, hogy költőink legnagyobb része a népiesnek esék. Divatot csináltak belőle. Néhány évvel ezelőtt elégszer volt alkalmunk olvasni bírálatot költemények felől eme két szóban: sajátságos, népies. Ez volt a kenet, a felhatalmazás minden nagyobb igényekre. A szó, mint valami ködfátyolkép ment el az olvasó lelki szemei előtt, anélkül hogy igazi értelmét kivehette volna.

    Most, miután az említett elem irodalmunkban jó és rossz oldalra egyiránt kifejlődött, könnyebben fogjuk egymást felvilágosítani, sok olyan állván előttünk, a mi nem népi, hanem olyan gyanánt árultatik. Némelyek ugyanis oly hitben vannak, hogy népköltészet mind az, mi a népnél mint izlési dolog megjárja s országos kelettel bír. Azonban igen sok forog a nép száján, mi nem tartozik a költészetbe, habár „ezer év óta melegíti is milliók leheletét.” Azon elvek, melyek után szerkesztik gyűjteményeiket a népi kutatók, nem pusztán költészeti elvek. Történet, nyelv, népisme, szokás, élet stb. mind oly adalékok, melyeket nem szabad figyelemből szalasztani; a krónikás, élet- és jellemfestő (például lakodalmi, vőfél-) versek csak is mint olyanok lelik helyöket a gyűjteményekben; rajtok és bennök nem a költészetet fogja tanulni és becsülni értelmes olvasó, hanem az anyagot, a feldolgozni valót. Az ilynemű népi versezet már úgy nézetik, mint pusztán kelmeszerű adalék, melyből lehet valami, de magában még koránsem oly nagy dolog, mi úgy a mint közvetlenül a néptől kapjuk, előállíthatná követeléseinket. Kölcsey szavai a magyar népdalokról, hogy „legközönségesb karakterök nem egyéb, mint üres, ízetlen rímjáték,” csak általánosságban tartva helytelennek, de egyes esetekre igen is alkalmazhatók minden népeknél.

    Óvatosoknak kell tehát lennünk mindent népköltészetül venni, mi a népnél található; mert a reá tapadt gyakorlat, régi szokás, vele való élés igen könnyen megjátszódtatja ítéletünket, ízlésünket. E részben az ítészet nálunk mind eddig keveset tőn. A Kisfaludy Társaság által eszközlött gyűjtemény nem akart egyéb lenni, mint gyűjtemény, s mindaz, mi benne ily szempontból kiadatott, egyáltalában nem akar költészeti mintául nézetni. Külföldi válogatott gyűjteményt nem bír még irodalmunk az egy „szerb dalokon” kívül (fordítá Székács J.), elméleti tanulmányok még ritkábbak, mint a hogy a tárgy megérdemelné.

    Én úgy tartom: ha költészet, legyen az költészet szükségképp, s azáltal, mert valamely költemény népi, ne vonassék ki a költészet általános elve alól. És bizonyosan népköltészet alatt, józanon, csak olyan költészet érthető, mely, mind a mellett hogy iskolátlan tömegből támadott, megüti a műbecsi mértéket; szerintem az úgynevezett mű- és népköltészet között nem is esik más különbség, mint hogy emez kezdői gyöngéden, tartózkodva, természeti őszinteségben hangzik, amazon előkelőbb, bölcsészetibb a nyelv; emez egyszerű, amaz több idomát hordja időnek, míveltségnek.

    Helytelen felfogás volna tehát egymásnak oly ellentétül tekinteni a költészetnek mondott két tartományát, melyek egymást kölcsönösen kizárnák; mintha egyikben nem kellene meglenni annak, mi a másikban szükségképileg megvagyon; sőt inkább a költészet elvében, eszméjében kell mindkettőnek egyesülni, a mostoha testvérség átka alól édes testvériségben olvadni fel. Azaz költészet a népből, annak legbensőbb életéből, legünnepiesb szívalkalmaiból, melynek semmi haátrozott célja, hanem természete kivillanni mint a sugárnak töretlen tisztaságban: ez a népköltészet valódi fogalma; képviseltetvén általa ama régi igazság, hogy költészetre születni kell, míg a műköltészet a tanulmány szükséges voltát teszi ajánlatossá; más szóval, ah e kettőt egymásból kizárjuk, a legnevetségesb valami fog előállani, mire talán az angol non-sens kifejezést ajánlhatnók nemeszme vagy neszme fordított alakában.

    Bizton mondhatni tehát, hogy pusztán falusi minták, szokásos szavak, hejehuják nem elég, nem is teljesen szükséges alapok népi költészethez; hiszen akkor a műköltészet hasonlóképp megeléglené városi szokásokkal, nemhejehujákkal, azaz olyannak, mi ezeknek ellentéte, hanem bírálat kell oda is, hová némely író ingyen sem gondolná: a népnek elfogadásához. Szerintem azért fölületes gondolkodásmódnak teszik azon elmélet, melyet egyik népdalköltőn felállít, s leginkább a nyelvi elemre fektet, mondván: „általánosítanunk kell a jól gondolt tájszavakat, életet adnunk a nép jellemző kifejezéseinek, hangot örömeinek, nyomatékot, jelentőséget gondolatainak a népköltészet által. S pedig nem azért, mert a népköltészet napjainkban divat, hanem: mert a nép eredeti jelleme, kedélye, lelkülete, nyelvének sajátságos szépsége, kifejezéseinek tájszerűsége leginkább dalaiban s legtöbbször jó vagy legalább a lélek oly hangulata által mutatkoznak, midőn a cselekvés körül a szív érzelmeinek is kijut a maguk szerepe, s ez az oka, hogy e szavak, e kifejezések visszaadására is legalkalmasb a népköltészet: hű és népszerű leírása azon jeleneteknek, melyekben az érintettem szavak vagy a táj szokásaival kapcsolatban levő kifejezések leginkább használtatni szoktak.”2

    Kiírám az előttem feltűnt helyet a maga egész mivoltában, mint tudtommal elsőt, melyben a népköltészet fogalma akar felmutattatni. Figyelmes olvasó már észre fogja venni, hogy az egész előadás leginkább a körül forog, mi fölebb mint kelmeszerű adalék volt megemlítve.

    Igaz ugyan, hogy szokás, élet, tájszavak, jellem, kedély mind feltalálhatók és sehol inkább mint a népköltészetben; de kérdés: lehet e oly népdal, melyben az előszámláltak közül egyetlen egy sincs meg? Ha valaki úgy felel, mint a népnél más a szerelem, öröm, stb. mint talán ezt a lélektelen magyarázza, akkor igen is lehet; de ha megnyugszunk azon állításban, hogy a szerelem és öröm, stb. utoljára is egy természetű bennünk, akár nép akár nemnép legyünk; ha elhisszük, hogy a költői gondolat nem lehet más a népi, mint a műköltészetben: akkor a benne felszólaló élet, jellem, kedély éppen az leszen, mi a műköltészetnél is megjárja, s így nem leszen különböző a kettő; a mi pedig a szokásokat, tájszerűséget, kifejezéseket illeti, ezek nem költői elem; vagy amazok nem adnak választó különbségi jegyeket a népköltészetre, ezek nem adhatnak fogalmi határozmányokat; mert amazokban mind a két költői, eddig egymástól igen messzire elszakasztott tartomány megegyez; emezek pedig külsőség s a fogalomhoz tapadt mellékes, idő- és alkalomszerű határozmányok.

    Mi hát az a kelmeszerű? Felelet: halmaza mindazon tulajdonoknak, melyek a dologhoz tartoznak ugyan, de mintegy külsőséget alkotnak rajta, és pedig úgy, hogy a dolog eme tulajdonok nélkül és elmúlása után is marad az, a mi; például a fa leszen fa, mikor virágát levelét elhullatta is, adal népdal habár szokás, tájszavak, élet távolról sincsenek is benne megénekelve. És van-e ilyen dal? A magyar (és mindenféle) népdalok között akármennyi. Az igen isméretes népdalban: „Nem anyától lettél,” senki sem mutathat ki más népit, mint eredetét, a mennyiben szerzője nem tudatik. Azon általános jellemvonás felől és mellett pedig, a mely benne mindenkinek felötlik a színek ragyogó föstésében, legfölebb keleti és nem pusztán magyar dalnak fog tetszeni. Abban nem is a nép mint iskolátlan tömeg gondolata lel kifejezését, hanem egy szép költői gondolat a kedvesről, mi édes mindnyájunk gondolata egyformán, mind a mellett közönségesen népdallal ismértetik.

    Hogy tehát a népköltészetnek némileg divatba jött űzése megrovásokat vont magára, nem esett ok nélkül; mert felületes, kézműi gyakorlattá kezde fajulni, s az újabb költői nemzedék a helyett hogy, mint magyar ember mondani szokta, a közepe körül forgódnék, a héját, a borítékot érinti, a könnyebb végit fogja, a gyönge oldalt míveli.

    Az irodalom ismerője előtt már élénken lebeg azon költői divat, mely nálunk főleg Berzsenyivel kacérkodott a matthissoni leírásokban. Mindenki szemét elfogá a fény; s meg volt szentelve a természet utánzásának elve. Azonban fejlődvén a bölcsészeti tanulmányok, ama leíró költészet elveszté varázsát; a természet burka, héja kezdett átlágyulni a benne felfedezett melegítő eszme előtt, s a leírások háttérbe szoríttatván, előlépett a dolgok szelleme, fogalma; s jelenleg nem sokat adunk a természeti poézisra más különben, csak ha kép- és tájban, árny- és ragyogásban egy-egy gondolatot képvisel. Mai nap már a költészet, elméletileg is, egész joggal tartozik gondolkozási világunk lényegéhez; vele s általa éppen úgy szólhatunk isteni, emberi dolgok felől, mint a vallás vagy bölcsészet által.

    Miképp a műköltészetben más valamit keresünk mai nap, mint azelőtt kerestek: úgy a népiben is többet akarunk feltalálni, mint az úgy nevezett kelmeszerű adalékokat. Amott sokak érzelme, gondolata, sőt egész korszak és nép öröme és fajdalma szólal meg például egy Berangerben, mely tüneményre a népi eszmélkedés maga is elmésen játszik vissza afféle szólásformákban: úgy énekel mint sok sat.: a népköltészetben ez tömeg érzelemvilága mutatkozik, mintha egyetlen személy volna;amaz kijelentés egy által; emez egy nagy nyilatkozás a sokaságban.

    Minden tarcs nélküli tehát azon elmélet, mely a népi költést mintegy a költészet fogalmán kívüli, és különösen az úgynevezett műköltészet irányában átellenes birodalommá szakasztja el. Egy fának ága mindkettő, ha tetszik, egy úr szolgái: az eszmeé; Hébe és Ganyméd, mindketten csészehordozók az istenek lakomáin.

    Mi a szokásokat illeti, a népköltészet általok nyer ugyan színezetet, de a színezet még nem lényeg. Ide írok egy grönlandi halotti népdalt, s kérem az olvasót: ügyeljen rá mondataim szerint, és szépen kivehetőleg el fognak válni egymástól előtte a költői és népszokási elemek s módjában lesz ítélni elfogulatlanul. A dal töredékesen így hangzik:3

„Sohasem jöttél üresen a tengerről; kajakod (csónakod) mindig meg volt rakva tengeri kutyákkal, madarakkal.
„Anyád tüzet rakott és főzött. Elhoztad a tengeri kutyákat, anyád leszedte rólok a szalonnát. Ezért volt inged és nyilvasad.
„De most ennek mind vége.
„Óh ha én sírni tudnék, mint mások; legalább enyhülne fájdalmam.
„Mit kívánjak most? A halál is kedves immár én előttem.
„Hanem akarok még élni; de legyen örömem a visszatartózkodás mindentől, mi egyébiránt embernek gyönyörűséges.”

    Teljesen közönyös levén ránk nézve az egész grönlandi népélet és szokás, elfogulatlanabbul ítélhetünk népköltészetéből a fentebb felállított elméleti tanítmányok igazvolta iránt, mint a magunkéból. A grönlandi gyászdal teljesen kivilágítja tárgyunkat s tisztába teszi a fentebb mondottak igazságát. A szokás, élet igen is magafelé színt adnak a népköltészetnek, de oly népköltészet, mely a szív mélyiben soha nem búvárkodva pusztán oly an elemekkel rakodnék meg, vagy bennök vélvé a túlsúlyt, csak mint nép- s tájismei adalék bírhatná figyelmünket.

    A kelmeszerű költészetnek már ismérvei a következőkben foglalhatók össze: sok figyelem van benne a körülményes adatok összehozására; továbbá jelleme, hogy a tárgynak, melyet zeng, egymásra nézve közönyös tulajdonait szereti összefűzni, például mikor mindent, a mit lehet, elmond a tavaszról, azt pedig, a mi fő, a mi összessége a tavasz minden jegyeinek, azaz egy nagy gondolat, egy költői eszme, elhallgatja; vagy az egészet középpont nélkül hagyja. Az ilyen költészet már igen igyekszik teljesen kimagyarázni a titkost, a vonzót, fölemelvén a leplet, mely alatt aztán semmi szent alak; a költői erőt mint egy apró pénzre fölváltva teszi forgalomba; az igaz pengésű ércet felolvasztja, bensőgégéből kiveszi, hogy folyjon mint a víz, de súly- vagy nehézkedési pontja ne legyen stb.

    És ezennel oda jutottunk, honnan biztos átmentünk van a fentebb említett s költészetünkbe fölveendő új elem és irány fejtegetésére.

    Mióta irodalmunk a népi elemet fölvette, csak ösztönszerűségét kapta vissza, mely által biztos alap van vetve további fejlődésének. Mit hozand a jövő, minő irányt veszen a költészet, attól függ, nimő szellemekkel áld meg bennünk et hazánk nemtője; de függ magunk igyekezetétől is, mi szerintem oda irányulhatna legcélszerűbben, ha mennél több idegen népiséggel megismerkedvén kikeresnők: melyik nép költészetéből vehetne a miénk elméleti és egyúttal gyakorlati gazdagodást, idomot; mert valamiről gondolkodni, annyi mint azt teremteni.

    A féltékenység, mely jó magamban is megvolt és nem egyszer szólalt fel, kivált a francia elem és modor utánzói ellen évek előtt, mai nap az előszámlált okok miatt nincs többé lelkemben. Látom, tapasztalom mindenkép, hogy más irányt vőn az ízlés, s az egész afféle befolyás tökéletlennek van bevallva ítészetben s közönségben mindinkább. Szükség volt reá, hogy magából ismérjük meg. Notis est derisui; delevit dies.

    Azonban én, sok évi tanulmány és válogatás után, mint jámbor igyekezetű napszámosa népnemzeti kincsünk kiállításának, mindamellet ajánlom a kölcsönzést. Ajánlatom talán igen is vakmerőnek fog tetszeni, ha mondom, hogy reánk nézve éppen azon népek költészetének tanulmányozása volna legsükeresebb, melyek velünk, némi szempontból, egészen átellenesek.

    Előbbi tanulmányaim között a népköltészetről több és több helyen említtetik egy két vonás a magyar dalok jelleméből. Ilyen vonások a festőiség, a képalakítás, a színek pompája, a kültermészetnek igen gyakori beszövése, elég bőven és szabadon választván jelveket annak mind a három országábul. Ezen állítások azóta úgy vesztek további vita nélküli merev ingatlanságban; s nincs egyéb tenni valóm, mint velök újra szülemleni, tovább gazdálkodni.

    Megjegyezve, hogy népdalainkban nem éppen otthoniatlanok a legmélyebb bensőség nyomai, de mégis fő ismérvök az említett adalékokban áll; és mi, hagyományos előszeretettel örülvén keleti fajul tartani, az elsorolt jellemvonásokat így fejezzük ki: az a keletiség.

    A szín általában növényen, állaton külsővé lett melegség, fölületre olvadott hang, fénnyé lett érc azaz fém. Az egész színvilágot pedig a virág- és madársereg képviseli, azt is a meleg égaljakon mindkettő. A forró égöv madarai tarkábbak; de a szép dalú fülemile és a pacsirta, „kopott fakó ruhában és egyszerű igen,” az éjszaki ég alá tartoznak. Színben pompásabban teremvék a délszaki madarak, de az éjszakiaké az ének; s utazók nem győznek eléggé csudálkozni, ha például Brazíliában rigóféle madárhang üti füleiket, de annál több a szem gyönyöre.

    És mivel a természet erősen hű magához, úgy látszik, az égalji befolyást az emberi lélekbe is átjátszá, nyomván reá különböző jegyeket az eszmélkedés belső műfolyamában, a gondolkodás kifejezésének módjaiban. Kinek-kinek van képzete a költők s utazók által annyira elhirhedt kelet és dél természeti szépségeiről; s a keleti költészetről pedig már hagyomány és vallás után is van némi fogalmunk. De halljuk például a skandináv költészet néhány jellemvonását. „Az éjszaki dalokban”, így ír Geijer, a svéd népdalok egyik gyűjtője, „az éjszaki dalokban érzés, képzelődés visszalépnek a mélységbe, mindamellett eléggé hatnak, s ez az oka, hogy másokkal összevetve elsőben szigor és keménység látszik rajtok. Az ez, mi a híres olasz költő Alfierinek ama fenséges borzalom felőli nyilatkozatára emlékeztet, mely Skandinávia ege alatt lepte őt, észlelvén a szörnyű csendet az éjszaki természetben. A régi éjszaki ősköltészet idomában megjegyzendő a természethezi viszony. Úgy látszik, hogy az embernek nem jó itt gyermeki bizalommal gyönyörrel dőlni az ő keblére, mintegy anyai ölbe. Azért szemközt áll ember és természet egymással, mint hatalmasság ellen hatalmasság, helyesebben mint szellem ellen szellem; mert az egész természetet, mely néma szigorban lép föl ellene, megszellemíti ráfogván, hogy szándékszik vele mint bizonyos tekintetben hasonmásával megküzdeni. Így aztán a nagy erdőket, folyókat, tengereket, a hegyek magasait s a föld bányamélységeit saját hatalmakkal népesíti be; mivel éjszakon ezek inkább érezhetők mint más akárhol. Innen a bűerő, mely az éjszaki költészeten átmegy, nem más, hanemha jelvi kifejezése az ember szellemi uralkodásának és a természet hatalmaival vívott csatájának. Innen az a sajátság is, hogy az éjszaki költészet nem sokat vesztegel a természeti leírásoknál. És amaz erő és mélység egyszerű formába foglalva annál inkább hatnak, mivel erejök öntudatlanságában hasonlók egy pár gyermeki szemhez, melyből a vele született mélység őszintén tűnik elő.”

    Így igen természetes, hogy az éjszaki költészetben nagy ellentéteknek kell kifejlődni azon téren, mely az ember és természet közé vettetik; s ezen nagy ellentét uralkodó vonássá lesz az egészen. Tehát kicsi eszközzel nagy dolgokat lehet mívelni, melyeken jobban megrendül a lélek, mint például a külső körülmények vagy színek változatosságán, ellentételén, s mi több, a viszony, mely így előáll, teljesen benső, bűvös, láthatlan, például mikor a manókirály visszaviszi nejét barlangi lakába, nyújt neki sert és bort, s a mint egyszer ivott, elfelejté a földet és eget, másodszorra a napot és holdat, harmadszorra szüléit. Vagy ilyen ellentétes erős és gyöngéd a következő hely, hol a szerelem hatalma és kímélő finomsága így adatik elő: megköték őt a legerősebb kötelekkel, a kötelek újak valának, mégis az ifjú Hábor elszaggatá. De vőnek egy szálat a kedvesnek hajábul, s inkább meghalt ő, mint hogy a szálat eltépte volna.

    Hogy a körülményes leírások itt csak rontanák a költői nagyszerűséget, első szemre belátszik. Azért az éjszaki költészet azzal nem sokat bajlódik. Mégis a lélektisztaságnak, mond Talvj, lehetlen jobban leíratni, mint a haldokló Dagmár királyné bűnbánó szavaiban, mikor így eseng:

„Bocsásd meg Isten én bűneimet,
Nincs más bánni, megsiratni valóm,
Mint hogy egyszer én egy vasárnapon
Keményítém selyem galléromat.”

    Ugyanefféle vonásokból telik ki az is, mit főnebb a népköltészet egyik határozmányaul tüntettem ki, s ez a kezdői egyszerűség a műköltészet dúsabb, tömörebb volta ellenében.

    Nem levén azonban célom az éjszaki népköltészetet magyarázgatni, oda megyek vissza, honnan e mezőre kiindultam, hogy irodalmunkba talán legsükeresebb volna egészen átellenes művészeti világból kölcsönözni új elemet s irányt; s ez az éjszaki vagy skandináv népköltészet tanulmányozása volna. Ezért valóban, nem fejezhetem ki másképp, igazán irodalmi örömem telt benne, midőn Hunfalvy a finn Kalevalát nyújtá olvasóinak a dolog velejébe ható magyarázatokkal; nem különben jó jelnek mutatkozott előttem, midőn néhány közzé tett éjszaki népköltészeti gyöngyök fogadtatásárul értesültem. Ha egyéb nem, az előadási hang, a balladai menet már megérdemli, hogy a mi gyakran szétfolyó módjaink mellé elsajátíttassék.

    Azonban időelőttinek tartom efféle okoskodási ajánlgatásokkal hízelegni be tárgyamat költőink figyelmébe; hanem annál inkább remélem, hogy akad egy két jóhiszemű irodalombarát, ki megnyugodván ügyekezetemben elismérendi, hogy ezt nem csak odavetve mondom, s elfogadja emlékeztetésimet. Maga nyelvünk végetlen rugényosssága, formai bősége már előlegesen úgy nézendő, mint a legmagasb, legtöbb eszmék befogadására készült paloták. Bizony e formai bőség magában rajhagyta köpühöz leszen hasonló, ha bensőleg fel nem gazdagíttatik. Azért léptessük jogaiba a gondolkodást, fordítsuk egész figyelő tehetségünket belső világunkra, hogy legyen erős kívül és belül a szellem élete, mely mai fölzsendült állapotában mint a lábra kapott beteg, talán semmi által se ösztönöztetik annyira, mint a táplálkozás, erősödés ingere által.                              

/1/ Emik, emni, szopni; fölemni, aufheben.

/2/ Kemenesi cimbalom. Előszó, VII–VIII. lap.

/3/ Talvj. Volkslieder, Leipzig, 1840. 118–119. lap.

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf