Morvay Péter: Az Ecsedi-láp vidékének egykori állattartása és pásztorélete

    Az állattartás jelentősége a Rétoldal gazdálkodásában1

    A legutóbbi századfordulón végbevitt vízlecsapoló munkálatok eltüntették Szatmár vármegye földjének azt az ősi foltját, melyet a köznyelt Ecsedi-láp néven nevez. Ma már csak ebben az elnevezésben, az öreg emberek emlékezetében s néhány hagyományban, tárgyban műveletben él ez az egykori, óriási kiterjedésű mocsár, mely fennállása idején meghatározta a kö9rülötte fekvő települések életformáját.

    Az odavaló nép nyelvéből a kiszárított mocsár köznyelvi elnevezése is hiányzik. A mocsár maga, a köznyelv Ecsedi-lápja, az ottani népnyelvben csak Rét s az egykori Ecsedi-lápot körülölelő táj neve is Rétoldal2.

    A Rét, mely a rétoldali községek határának nagyrészét felfoglalva tartotta, sással, gyékénnyel, náddal borított mocsár volt. Csak itt-ott szakította meg felületét egy-egy magasabb fekvésű goronc3, mocsári erdő vagy a víz színén lebegő láp4. A határ többi részét is víz borította a tavaszi áradások idején. Csak májusban takarodott le a víz a hátasabb földekről. Néhány domb volt mindössze a falvak határában, mely állandóan az áradás szintje fölé emelkedett. Ezen természetesen nem lehetett annyit termelni, amennyi a lakosság szükségletét kielégítette volna. A kevés művelésre alkalmas terület megmunkálása egyébként is küzdelmes és bizonytalan sikerű munka volt. Érthető tehát, hogy a rétoldali nép gazdálkodásában a földművelés nem volt döntő jelentőségű.

    Gazdálkodásuk alapja, a réti műveletek mellett (gyűjtögetés, csíkászás, halászat, vadászat, nádtörés, gyékénymunka), elsősorban az állattartás volt.

    „A népnek foglalatossága áll marha nevelésben”, olvassuk Szirmay 1809-ben megjelent munkájában5, Szatmár vármegye lakosainak életmódjáról.

    Ezt a megállapítást elsősorban a rétoldali lakosságra kell vonatkoztatnunk. Kitűnik ez Szirmay leírásának folytatásából, melyben rámutat az Ecsedi-láp környéki sokadalmak állatvásár jellegére, valamint arra is, hogy a Rétoldalon nevelt jószágnak az ország távolabbi részén is volt piaca. „A Szalkai, Csengeri, Megyesi, Gyarmathi, Erdődi, Bélteki, Nagymajtényi és Jánki sokadalmakban – írja Szirmay – többnyire csak szarvasmarhák, lovak és sertések árutatnak.” Majd így folytatja: A juhoknak számos seregeit vásáron kívül is minden tavasszal jó áron a fel-földi Tótok elhajtják.”5

    Hasonlóképpen ír ezekről a vásároktól Fényes Elek is. Munkájából arról is értesülünk, hogy a rétoldali marhát a tasnádi (Közép Szolnok megye) híres vásárokra is kihajtották. Ugyanott nyerészkedés céljából is vásároltak marhát6.

    Ugyancsak Fényes írja le, hogy „a szarvasmarha tenyésztés után mindjárt a sertéstartás az, mely a megye lakosainak tetemesebb jövedelemmel szolgál”7. Ennek a nagyméretű sertéstartásnak is a Rétoldal volt egyik legalkalmasabb területe a megyében.

    Bövely lakosainak fejlett lótenyésztéséről is van írásbeli adatunk.8

    Ezeket az adatokat megerősítik a még élő egykori réti pásztorok vallomásai. Ők is arról tanúskodnak, hogy a rétoldali községek maguk tartottak annyi jószágot, mint a megye többi községe.

    A legszegényebb embernek is volt marhája. Egy cseléd is tarthatott 5–6 jószágot. A gazdáknak pedig kinek 8–10, kinek 25, kinek 40–50–60 marhája volt. A földesuraknak természetesen ennél sokkal nagyobb állományú gulyáik voltak. Csengerújfaluban, a hercegi uradalom láp-ján a falusiaknak 500 szarvasmarhája legelt. A porcsalmi goroncokon vagy 1500 szarvasmarha meg sertés tanyázott.

    A rétoldali lakosság állattenyésztésének azonban nemcsak az állatállomány tömege adott nagy jelentőséget, hanem jelentőssé tette azt állatainak erőállapota is. „Az ecsedi láp környékén – írja Fényes – még a jobbágyoknál is szép, tömött testállású, kövér ökröket láthatni.9 Nyáron már csak a Rétoldalban volt kövér a marha. Mikor másutt a kiégett legelőkön már leromlott a jószág, vagy a rossz telelés után még nem tudott helyrejönni a legelőn, innen olyanokat hajtottak be a vásárba, mintha ki lettek vón tapasztva. „Áldozó csütörtöki vásárra nagyon szép marhákat hajtottunk, – mondotta az egyik szárazrakerült réti pásztor –, úrnapira meg gyönyörűeket.”

    A fentiek érthetővé teszik, hogy miért volt szüksége Csengernek egy esztendőben 12 nagyvásárra.

    Legelőterületek a Rétoldalon

    A rétoldali jószágnak az ugar, a nyomás, a tilalmasból felszabadított, illetve kiszakított területek és a Rét szolgáltatta a legelőt.

    Az ugaron egyes rétoldali községekben csak a sertések és a juhok falkái, nyájai jártak. Másutt minden bejáró jószág itt legelt addig, míg a víz le nem apadt annyira, hogy a jószágot a nyomásra lehetett hajtani.

    (Bejáró jószág a csordában vagy csürhében járó tehén, illetve disznó, melyet minden éjszakára behajtanak a faluba10. Urában a ménest is minden este hazahajtották. Ha kinn maradt a ménes s éjszaka megriadtak a csikók, Csengerben, Ököritóben, Kismajtényban szedhették össze őket.)

    Nagyon vizes esztendőkben ménes, gulya is járt az ugaron.

    Jellemző, hogy a Rétoldalon, nem az ugart nevezték nyomásnak, ha legelő jószággal tapostatták, azaz nyomásolták, hanem a rétajjban elterülő laposokkal, erekkel megszakított legelőt, mely minden második esztendőben kaszálóul szolgált. A legöregebb emberek vallomása szerint ugyanis a nyomás, több rétoldali községben, az abban az évben tilalomba nem tett kaszáló-területeket is magában foglalta. A Csengerújfalu úrbéri tabellájához csatolt, 1772-ből származó jegyzőkönyv11 is erről tanúskodik: „Amennyi marhájuk vagyon a lakosoknak, mind fejős tehenek, mind tinó-binó jármos ökrök, ahoz képest be is érik magokat a marha járó földdel, amennyiben az egyik forduló ugarban esvén, azon az oldalon levő kaszálójuk is nyomásban lévén, azt nem kaszálják.”

    Itt a nyomáson legelt a jószág, mihelyt egy kicsit lehúzódott a víz a határról.

    A legmagasabb fekvésű, goroncos terület jutott a ménesnek. Azonban csak gázlóba juthatott oda, az ereken, laposokon keresztül. A ménesben nemcsak a heverő lovak legeltek, hanem ide voltak kicsapva a hámos lovak is. Ahol a legelő-terület fekvése ezt megengedte, ott hajnalban közelebb hajtották a ménest a faluhoz. Aki aznap dolgozni akart a lovával, ott felfoghatta. Ugyancsak ide hajtották vissza a lovakat munka után. Ahol azonban erre nem volt alkalmas terület, ott a gazda kiment lovaiért a goroncosra. Nehéz volt hazahozni őket az ereken. A lovak őrzése különösen éjjel adott sok gondot. Szóllott a csikós ostorja egész éccaka. Kocsordon minden éjszakára két-két soros ment ki a ménes mellé, hogy segítségére legyen a csikósnak a ménes őrzésében.

    Ugyancsak a nyomás dombosabb területeire hajtották be, ha kellett uszóba is a juhokat. A magyar juhot tartották. Annak a gyapjából készült a jó károlyi guba s tej is több volt benne, mint a birkában. Az Ecsédi-láp nyíri oldalára eső Pályiban, – a 88 esztendős Pákh Miklós emlékezete szerint – már több volt a birka, mint a magyar juh.12

    A nyomás mélyebben fekvő területeit a szarvasmarhák uralták. Itt legelt a jármos ökrökből álló ökörgulya és a csorda. A hátasabb helyek körül egyik ergéből kijött a jószág, a másikba belement. Volt úgy, hogy hasig vízben járt, azonban szívesen tette. Bejárt a Rétbe is, ameddig be t udott látni, mert ott talált legkorábban dús táplálékot.

    A csordában az állatállomány nagyságához viszonyítva, aránylag kevés tehén járt. Leginkább csak az ellő jószágot tartották otthon, a többi a heverő marha között legelt.

    A heverő marha közül a növendék üsző s a növendék tinó járt a nyomáson, a tinógulyában.

    A sőremarhát József naptól Szent György napig a Rétben legeltették. Azután, mikor már kint is megnőtt a fű, a nyomáson járt az is, egészen a Szent Mihály napi szatmári vásárig, ahol a jól kihízott ökröket eladták.

    A nyomáson legelő jószág egy-egy partosabb helyen delelt. Ilyen delelő hely emlékét őrzi a nagymajtényi Ökörhalom, a domahidi Gulyáshalom és a Győrteleki Déllőpataka helynév.13

    A legelő, illetve a tilalomba tett kaszáló egyrésze a járójószágnak volt felfogva. Ezt ökörtilalmasnak nevezték.14 Ide jártak a jármos ökrök meg a hámos lovak ugaroláskor. Csengerújfaluban a fordulók érintkezésénél volt az ökörtilalmas. Porcsalmán mindegyik fordulóban volt egy-egy. Pályiban régebben nem volt ökörtilalmas. Estétől hajnalig enélkül is jól tudták tartani az ökröket.

    A bornyuk legelője is el volt különítve. Ezt bornyutilalmasnak, bornyupáskomnak nevezték. Ezen a területen másféle jószágot nem legeltettek. Itt aztán úgy kihízott a bornyu, hogy a gazdája ősszel nem ismerte meg. A bornyutilalmason az éves bornyuk legeltek.

    Börvelyben az erdő szolgáltatta a borjúlegelőt. A Börvely úrbéri tabellájához csatolt 1772-ből való jegyzőkönyvben15 olvashatjuk az alábbiakat: „A nevendékeny marháknak, borjuknak legelőjük nincs, hanem cserét szabadítanak fel s ott jártattyák és legeltetik, a fának a levelével élnek, azon tengődnek nyárban a legelőnek szűk volta miatt. Azért a cseréseket kénytelenek legelőre fordítani”.

    A lovak számára is voltak ilyen tilalom alatt hagyott területek. Ezeket éjjeli legelőnek használták. Ilyen volt a börvelyi, fényi és kálmándi Lókert nevű határrész is.16 Mindegyik jóminőségű fűvel termett. Amint nevük is mutatja, ezeket a legelőket, a lovak könnyebb őrzése végett körülkerítették. A csalánosi Éjjeli legelő is bekerített, felárkolt terület volt.17 Kinnháló lovak tanyája volt az ópályi Lovashegy nevű határrész is. Ilyen lehetett a mérki Hámoshegy is.18

    A helyneveket tanúsága szerint a bikák részére is elkülönítettek legelőterületeket. Ilyen volt a kaplonyi és domahidai Bikarét s a tunyogi Bikazugja is.19

    Kaszálás és tallószabadulás után a kaszálókra és tallókra is ráhajtották a jószágot. Amint a Porcsalmán felvett XVIII. sz. végi jegyzőkönyv is írja:20 „mihelyt a szénacsinálást elvégzik, mindjárt a marhákat a kaszállóra és szántóföldre a tallóra kénteleníttetik bocsátani, nem lévén már olykor elégséges legeltető helyek a nyomás mezőn.”

    Legeltetés és pásztorélet a Rét belsejében.

    A Rétoldal jószágainak legkiterjedtebb és legjelentősebb legelőterülete maga a Rét volt. A rétajj csekély vizében tenyésző sásos növényzetű területhez, a víz mélyülésével a gyékény és a káka övezete csatlakozott. Ezután következett a nád birodalma.21 Irdatlan erdő ölet meghaldó nádszálakból, melyet csak itt-ott szakított meg egy-egy füves goronc, libegő láp vagy kimagasló mocsári erdő.

    A Rét belsejében csak a csikász, pákász vagy a réti pásztor tudott eligazodni. Avatatlan embernek semmi sem mutatta az utat, csak az eget láthatta a feje felett. Három-négy napig is odamaradhatott a nád között, míg valamelyik ficfáról vagy égerfáról megláthatta faluja tornyát, vagy míg kiabálását meghallották valamelyik réti tanyán s érte mentek.

    Általában csak a szarvasmarhát meg a disznót hajtották be a Rétbe. Van azonban adatunk arról is, hogy ménes is legelt odabent. Nyáron bivaly is legelt a rétben.21a  

    A disznót már kora tavasszal behajtották uszóba, gázlóba a rétaljjba, valamint a goroncra. Ott maradt, míg le nem ment a víz. A disznók tanyázó helyének emlékét őrzi a domahidai Disznóréh és a tunyogi Disznótanya helynév.22 Behajtották a disznókat a lápokra is. A réti disznó olyan van volt, hogy széttépte volna azt, aki közéjük került. A fődbűl élt. Kitúrta a gyékényt, a feketesás és a csattogató tövét; kereste a lápon a gilisztát, meg a csigát; felkutatta a nagy szárazság idején a Rét sarába visszahúzódott csíkot; pusztította a gödrökben megrekedt halakat. Bekalandozta az egész Rétet. A XVIII. század nyolcvanas éveiben, Károlyi Antal gróf sikerrel kecsegtető lecsapolási kísérlete idején, az ökörirtői és győrteleki sertések az ecsedi vár bástyáira is belátogattak. A puszta vár körül levő répa és petrezselyemföldeket mind feltúrták s az ecsedieknek jelentékeny kárt okoztak.23

    A ménes a goroncoson jó legelőt talált. A Rétbe csak ott hajtották be, ahol alkalmas füvet termő és jó fekvésű területek voltak. A porcsalmai rétben volt egy lápi tanya, mely másik három láppal volt körülvéve. Csak ezekre a lápokra járhatott legelni a ménes. Itt ismeretlen veszedelem nem leselkedett a lovakra. Erre szükség is volt, mert a ló nem járt olyan otthonosan a Rétben, mint a szarvasmarha. Kocsordon pl. megtörtént, hogy a ménes egyharmada beledült a lápba s az egész falunka ki kellet menni a Rétbe, kihúzogni a lovakat.

    A gulyát József nap (április 7.) után csapták ki, az időjárásnak megfelelően későbben vagy korábban. Gyakran megesett, hogy a tavaszi áradások s a zord időjárás miatt Szent György nap (április 24.) előtt nem lehetett kihajtani.

    A tanya, melyen a jószág éjszakára elheveredett s melyre déllőre kijárt, leginkább a Rét valamelyik goroncán volt, de tanyázott a jószág a libegő lápon is.

    Porcsalma határában a Kanyó goronca, Májvás goronca, Balla goronca, Vékony goronca, Háporjás goronca, Urában a Kétér meg a Zohogó nevű határrész egy-egy goronca. Csengerújfaluban a Sziget meg a Csíkverem volt réti tanya. (E két utóbbi erekkel megszakított dombsor volt. Némely eren láp terült el.) Ecsedben a Táblás nevű határrészben a Srvár dombján, meg a Ficfás-dombon hált a gulya. A Szárcsa dombon meg a Mónár Ferenc dombján is apró csapat.

    Valószínűleg erre a célra használták a kapolonyi határban levő Fürgőhalom vagy Fergemalom és Ohajmalom nevű goroncokat is, melyeket Lovassy24 az Ecsedi-láp fennállásának vége felé legelőterületnek ír le.

    A tanyára, gázlóba, úsztatóba hajtották be a gulyát. Ugyancsak kifáradta a jószág, míg valamelyik beljebb eső goroncra, – mint pl. az ecsedi rétben levő Fickás-domb – beúszott.

    A tanyán semmiféle mesterséges építmény nem gátolta a jószágot szabad mozgásában. A gulyás a karámja a szabad jószágnak a szabad tanyán – vélte a réti pásztor. Másféle karámra nem is volt szükség. A jóllakott vagy kifáradt jószágnak nem igen volt kedve elhagyni a goroncot vagy libegőt, mert területen a rét egyetlen szilárd pontja volt.

    Reggel behajtották a gulyát a rétbe, étkelődni. A tanyáról méternyi szélességű csapások, az ú. n. rónák vezettek be a rétbe. Ezeket a rónákat a jószág taposta magának a nád között vagy a tanya körül elterülő vékony vagy kevésbé szilárd szövetű lápokon, a láp szövetét az anyagig letaposva. A rónákon sokszor csak a szarva látszott ki a marhának a vízből. Tolta maga előtt a duzzogót.24a Úszott-gázolt mindaddig, míg olyan helyre nem ért, ahol terülhetett.

    Szentgyörgynapkor már nagy volt a vadsás meg a nádfiók a rétben. Volt mit legelni a gulyának. A nádfiók, a nád fiatal hajtása, a sűrűmáléval vetekedett. Amit letört a jószág, azon később három-négy sarjú nőtt. Később ezt legelte.

    Déllőre kijött a gulya a rétből pihenni. Azután megint bement s ott legelt estig.

    Az egésznapos vízben tartózkodástól veres nadrágot kapott a marha. A lápi víz ódalfélig megfestette a szőrét. A jóltápláltság mellett ez is olyan bélyege volt a rétoldali marhának, melyről a vásárban mindjárt megismerték.

    Az itatás nem okozott sok gondot a réti pásztornak. A jószág legelés közben oltotta szomját.

    Csak akkor kellett itatni, ha a gulya valamely terjedelmesebb ingó lápon legelt. De ez is könnyen ment. A tyukodi rétben fekvő Károlyi kaszállónak nevezett lápon pl. ahol megpihent a gulya, rövid idő múlva felszivárgott a víz. Az ilyen helyeken csak összehajtották a marhát s mindjárt olthatta a szomját a térdigérő vízben. Herman Ottó kéziratos útinaplójában olvashatjuk, hogy „a gulya ezt hamar megtanulta s valahányszor csak megszomjazott, magától tömörült, hogy ihasson.”25

    Az egyik porcsalmi lápon, melynek szövedéke valamivel vastagabb volt, kis kutat vágtak. Akkorát csak, hogy egy veder átfért volna rajta. Eköré hajtották össze a pásztorok a gulyát s az ilyenkor időszaki forrásként felfakadó vízből itattak.26

    A vastagabb ingó lápok szélén lápkutakat vágtak a lápmeccővel, melléje égerfaderékból válut csináltak s abból itatták a jószágot.

    A goroncokon is ástak kutat nagy szárazság idején, mikor kivételesen hosszú ideig nem látogatta meg az áradás a Rétet s leapadt a víz a nád között. Nem kellett csak méteres mélységű kutat ásniok s már volt elég vizük az itatáshoz.

    Mikor a gulyát reggel behajtották a rétbe, a pásztor is felkerekedett a vízen-sáron követte a jószágot, gyalogosan, vagy ha jobbmúdú volt, egy személyre való kis futó hajóján, mely a bakaraszni csekély vízen is elment s melyet az ágas végül csákjafával, csákrúddal toszított a vízen. Estére úgy elázott rajta a cicunadrág meg a bocskor, hogy szárazat kellett váltania.

    Ahol zsombokos volt a rét, ott a jószág a zsombokok között párhuzamosan haladó csapásokon legelt, a pásztorok meg a zsombokok tetején jártak utána.

    Attól nem félt a pásztor, hogy a jószág nem talál vissza a goroncra. Inkább arra kellett vigyáznia, hogy más gulyabeli marhával össze ne keveredjék. Az is baj volt, ha elmaradt, mert ilyenkor úgy elkeveredett, hogy hetekig, sőt hónapokig nem került elő. Az egyik porcsalmi réti gulyásnak úgy elkódorgott két bornyuja, hogy egész nyáron nem találta meg őket. Már lemondott róluk, mikor végre rájuk bukkant egy rekettyésben. Annyira elvadultak már, hogy terelni egyáltalán nem lehetett őket. Oda kellett hajtani a gulyát s avval együtt a bornyukat is visszahajthatta a tanyára.

    Baleset is érhette a jószágot. Megsántult vagy beledült a lápba. Rendesen csak a négy lába süppedt bele a vékonyabb takarójú libegő lápba. A hasa fenntartotta a láp szélén, de megmozdulni nem tudott. Ilyenkor úgy segített rajta a pásztor, hogy először az egyik oldalára dűtötte s mikor a jószág a két lábát maga alá szedte, átfordította a másik oldalára. Ezután már fel tudott állni a jószág. Ha egészen belesüllyedt az épelybe, a szarvára kötött hordókötéllel húzta ki belőle a pásztor.

    A Rétben sok farkas tanyázott. Ezektől a pásztorok kutyáinak kellett megoltalmazniok a jószágot. A kutyák nyakába szúrós kalárist, örüt csatoltak, hogy a farkas meg ne fojthassa őket.

    Az is baj volt, ha a marha közészorult a zsomboknak, mert ilyenkor úgy kiszítta a nadály a vérit, hogy két hónapig sem jött magához.

    Még nagyobb baj volt, ha beleesett a jószág a csíkgödörbe, lápkútva vagy meccésbe. Ha hamarosan ki nem szabadították, ott pusztult. Ha bele nem fulladt is, a láp vize egy éjszaka úgy lemarta a bőrét, hogy a pásztor csak hosszú idő alatt tudta meggyógyítani. Először mosogatni kellett az ilyen jószág bőrét, azután bekenni a csudafa levivel.

    Voltak azonban olyan pásztorok is, akiknek olyan szerencsés helyen feküdt a tanyájuk, hogy nem kellett egész nap vízben-sárban követniök a jószágot. Magától is visszajött az a goroncra. Ha a gulyás reggel behajtotta a jószágot a rétbe, nem akadt tovább dolga. Nem kellett térítenie. Egész nap süthette a húst vagy nézhette az eget.

    Mikor a gulya jött vissza a rétből a tanyára, az ilyen helyen tanyázó gulyás megszámolta őket. Vagy csak szemelte. Ismerte minden jószágát. Tudta melyik szokott elől járni, melyik középen, melyik a gulya végén. Ha hibázott valamelyik, akkor utána indult a rétbe, hogy megkeresse. Ilyenkor kutyája vezette nyomra a pásztort, a jószág szaga után. Ha a jószág beleesett a csíkgödörbe s olyan későn talált rá, hogy szárazon belepusztult az ott szerzett bajba, még nem kellett megfizetni a pásztornak. A jószág bűrivel is számolhatott a gazdájának. Sőt, ha nagy szárazság idején megtalálta a csontjait az elhullott jószágnak, avval is számolhatott. Csak ha nem találta meg a jószág maradványait, az volt az ő kára.

    A pásztor, amíg lehetett, titokban tartotta a jószág eltűnését, abban reménykedve, hogy csak odamaradt valahol s majd csak előkerül. Mikor az egyik porcsalmi gazda kilátogatott a Rétbe, a tanyára s sehol sem látta a goroncon egyik sodrószarvú tehenét, avval nyugtatta meg a pásztor, hogy az a tehén nagyon bejár a rétbe, azért nem került még elő. S csakugyan elő is került a sodrószarvú tehén – öt hét múlva, amikor az egyik ecsedi ember meglátta egy égerfáról a Rét belsejében, hat másik elkódorgott marha között.

    Ha valaki haza akarta vinni a jószágát a rétből, kijött érte, vagy kiküldött érte valakit. Aki kijött, annak le kellett vetnie a ruháját s többször is meg kellett fürödnie útközben az erek vizében. A gyerekeket is kiküldték a rétbe a jószágért. Ha déllőn volt a jószág, a gulyás könnyen kiválasztotta, de ha bent járt a rétben, bakján áthúzott, hosszú rúdra kötött kötéllel fogta ki s úgy húzta elő.26a Ez nem volt könnyű dolog. Próbára tette az ökör a gulyás erejét. A gulyás azután maga terelte kutyáival hazafelé a jószágot, mindaddig, míg látszott a gulya. Onnan már a gyerek is haza tudta hajtani.

    Ez a szabad tartás alaposan próbára tette a jószág ellenállóképességét. Az itt termett jószág azonban kár nélkül elviselte a réti életmód viszontagságait. Jó sorba vót, meghízott jobban, mint amék most a füvön jár.

    A más vidékről a Rétoldalra került jószágot nem volt tanácsos behajtani a réti tanyára. Az ilyen marha nem bírta az egésznapi vízbenjárást; a nap lesütötte, a hasáról meg a hátáról lehámlott a bőr; ott élvezett a goroncon. Leromlott, megaszalódott.

    A tinót sem igen hajtották a rétbe. Csak a kétéves erős marha bírta el a réti életet. Az ellő jószágot is leginkább otthon tartották, de azért voltak olyan gulyák a Rétben, melyek csupa nevelő marhából állottak, melyeket azért tartottak, hogy bornyut neveljen. Persze a kis bornyuk nem mentek be a rétbe a gulyával. Ott nézték a vizet a goroncon, míg az anyjuk elő nem került; meg a zöld nádat eszegették, amit a pásztor a hajóból, garzsával vágott számukra.

    A tanyán pihenő gulya sokat szenvedett a töméntelen szúnyog miatt. Ez ellen füstölgőket rakott a pásztor. Alkalmas helyen kivágott vagy harminc zsombokot s a tanyára szállította. Meggyújtott egyszerre ötöt is. Nem égett lánggal, de elfüstölgött egy hétig is. A terjengő füst alatt nyugalmat talált a jószág és az ember.

    Ősszel ganéból csinált tüzet a pásztor. Ilyenkor estére már megszáradt a gané a tanyahelyen. Ezt összekaparta egy darab deszkával s meggyújtotta. Három négy napig elégett, füstölgött az is.

    A tanya legmagasabb helyén állott a pásztor kunyhója. Ez vagy kerek volt,27 vagy négysarkos.

    A kerek kunyhónak árkot ástak köralakban. Ebben nyugodott a hatalmas nádkévék töve. Az összedűtött nádkévék a három égerfa cövekből készített szilárd vázra támaszkodtak. Ajtó is volt néha a kunyhón gyékényből. Ajtófélfául két cövek szolgált.

    A négysarkos kunyhó háztető formájú volt. Nádból készült, égerfa ágasokra. Hátul függőleges nádfal határolta. Elől ajtó volt rajta.

    A házalakú kunyhó fala négy-négy égerfa ágas közé korcolt nádkévéből készült. Ugyancsak nád volt a kunyhó teteje is.

    Volt olyan kunyhó is, melynek bogárhátú teteje volt.

    A kunyhó egyetlen berendezési tárgya a gulyás ágya volt. Egypár nádkéve, lefektetve s egy kiszáradt zsombék párnának. A gyalogszéket is zsombék helyettesítette a szalonnasütésnél.

    Ha nagyon nyirkos volt a talaj, ami tavasszal, vagy vékonyabb szövedékű lápon később is gyakran megesett, a pásztor, hogy úgy ne járjon mint a jószág, melyről reggeli felálláson csepegett a víz, földbevert ágasokra emelte ágyát.

    A kunyhó mellé elveven fűzfaágat szúrtak, mely a pár nyáron úgy megerősödött, hogy árnyékolta a kunyhót.

    Ha a tanya a lápon volt, nádcsű kutat is csinált magának a pásztor a kunyhó mellett vagy bent a kunyhóban, s megszomjazott, abból ivott.

    Némely goroncon is lehetett nádcsű kutat csinálni.28

    A jószág, mely a pásztorok kezére volt adva vagy a falusi gazdáké volt, vagy valamelyik birtokosé.

    A réti pásztor vagy egymagában őrizte a gulyát vagy bojtárjaival. (Kocsordon sorosok is jártak ki a faluból a rétbe – egy-egy napra és éjszakára – a pásztornak segíteni.) Megesett az is, hogy csak a bojtárok laktak kint a Rétben. A számadó bent lakott a faluban.

    A pásztorok fizetése egy bizonyos mennyiségű terményből, kenyérből, szalonnából és az u. n. bocskorpénzből állott. Ezt a járandóságot a tulajdonosok minden jószág után megfizették. Ezen felül járt még a pásztoroknak megfelelő számú tehéntartás.

    A terményjárandóság mennyisége általában fél véka volt. Ez lehetett tisztán búza vagy vegyesen búza és tengeri. A kenyérjárandóság általában egy fél vagy egy egész kenyér volt, minden marha után. Szalonnából félkilát, később fertáj kilát kaptak. A bocskorpénz 5–10 krajcár volt. Az egyik öreg pásztor még két garas bocskorpénzt kapott.

    A bejárójószág pásztorainak járandósága némileg más volt. A csordás nem kapott szalonnát, hanem helyette egy napi fejés volt az övé. A kondás egy napi tartást kapott s 25 krajcárt.

    Külön elbánásban részesült a csikós is, aki háromnegyed véka terményt kapott s két ember minden éjszaka kiment hozzá, segíteni őrizni a ménest.

    Az urasági gulyások járandóságukat szerződés szerint kapták. Az egyik urai gulyás kapott pl.: „120 pengőt, 2 köblös tengeri fődet, 4 véka főzeléket, 30 kila sót, 8 marha telelést-nyaralást, fát, 24 köböl kenyérnekvalót, szabad szalmát, házat.”

    Egy másik urasági gulyás az alábbiakat kapta: „60 pengőt, évibeli kenyénekvalót, 18 köböl életet (annak fele gabona vót, fele búza), 4 vagy 5 darab marha telelést-nyaralást, 6 vékás kommenciós födet (tengerinek használta az ember), 10–12 kila sót, szabad tüzelést, nádat, télbe-nyárba.”29

    A bojtárok fizetésüket a számadótól kapták. Ez rendesen a terményjárandóság egy bizonyos hányadából (Porcsalmán 7–8 köböl élet jutott a bojtárnak) s egy-két tehéntartásból állott, a koszton kívül.

    Az urasági gulyások bojtárjai pénzt (20–40 Ft.) két őtő fehérneműt, ruhatisztítást, esetleg egy darab marha telelést-nyaralást kaptak az élelmen kívül.

    A fizetés tehát, különösen a bojtároké, nem volt valami sok, azonban a réti pásztorok értettek hozzá, hogy némi mellékjövedelemre tegyenek szert.

    Ha egy koca megfiadzott a tanyán, behajtották a rétbe s az csak akkor jött onnan elő, mikor már négyhetesek voltak a malacai. Ezeket aztán tejen tartották, míg pénzt láttak belőlük. A malacokkal cserekereskedést is folytattak. Ha egy ecsedi ember behozott a rétbe egy félliter pájinkát meg egy vászonnadrágot, a procsalmi réti gulyás két malacot is adott érte neki.

    Az urasági gulyások a parasztok marháiból is felfogadtak vagy tízet, tizenkettőt s ezek után is hozzájutottak egy-két forint mellékkeresethez. Nyugodtan tehették ezt, mert az urak nem igen jöttek ki a Rétbe, marháikat megszámolni.

    Az élelmiszert részint a faluból vitték ki maguknak a pásztorok, részint a Rétben találták vagy szerezték meg.

    Elsősorban kenyérért, és szalonnáért mentek be a faluba kéthetenkint, de ilyenkor hoztak ki száraztésztát, kását s egyebet is.

    A kenyeret, sokszor meggázolva útközben az ereket, a tarisznyában vitték ki, mégpedig úgy, hogy egyik kezükkel a fejükön tartották a tarisznyát, a másikkal meg a csákrúdra támaszkodtak. Odakint kitették a kenyeret a kunyhó tetejére, hogy süsse a nap. Ha egy napig süttették a nappal, elállt két hétig is. Nem penyészedett meg a tarisznáyban.

    A húsnak bőviben voltak a rétben. A disznók szaporulatára a tulajdonosok nem tartottak igényt. „Verjétek tűbe, oszt hajíccsátok el!” mondták az urak a malacról a pásztoroknak. A kényszeredett jószágot is levágták a rétben s elfogyasztották. „Dög” mindig volt, mert hiszen – tartja a pásztor – nem eszi azt meg az ember elevenen.

    Libát is tartott a tanya körül a réti pásztor. Kiskorukban összeszedte a rétben a vadlibákat. Szárnyukat elvágta, hogy el ne repülhessenek. Kacsát nem volt jó tartani a rétben, mert azt könnyen elkapta a róka, mikor messze elúszkál. Kizavarta a szárazra s ott nyomta le.

    A réti pásztorok kutyáinak egyik fő kötelessége volt, hogy megvédjék a tanyán levő kismalacokat és libákat a rétben tanyázó sok rókától.

    A vízimadarak húsát is ették a pásztorok. Különösen jónak tartották a szárcsa húsát. Rengeteg szárcsa volt a Rétben. Hozzáférkőztek a gazban s bottal közéhajítottak. Ilyenkor öt-hat is ottmaradt belőlük.

    Tavasszal madártojást is szedtek. A vad madarak tojását hamuban sütötték meg, vagy ráttottát készítettek belőle.

    A halhoz is könnyen hozzájutottak. A gyakori áradások felzavarták a vizet. Ilyenkor a halak a vízszínén kapkodtak levegő után. Csak beálltak a vízbe s szedték őket a kosárba.

    Az árvizek visszavonulásával a csíkgödrökben és lefolyás nélküli ererkben megrekedtek a Szamosból a Rétbe került nagyobb halak. Az ilyen halra a jó kutya is rávezette a pásztort.

    A disznót is felhasználták halfogásra. Kiválasztottak egy falka disznót és nekihajtották az égésnek. A disznók felzavarták a vizet s a megszédült halalkat könnyű volt összeszedni.

    A disznók egyébként a réti pásztor csikászatában is közreműködtek. A csíkos helyet úgy ismerték fel, hogy megtelepedett rajta a disznó, mert az is nagyon szerette a csíkot. Mikor a pásztor ezt észrevette. elkergette a disznókat s maga látott hozzá a csík kiásásához.

    A lápi tanyák szélein itatás céljából vágott lápkutakba bejárókat vágtak a cser29a felől. Mikor leapadt a víz a rétben, a sok csík mind felhúzódott a lápkkutakba. A csíkot csikkassal fogták.

    Táplálkozásukban nagy szerep jutott a tejnek. Tej volt bőven. Fejtek, amennyit kellett; a többit kiszopta a bornyu, A húshoz is forral tejet ittak. Beállították a bográcsot a vájuba, hogy meghűljön benne a tej. Aludttejet is ettek. Tejbe-résztát is főztek, meg tejbe-puliszkát is.

    Ették még a nyujtott tésztát, a pergelt tésztát, meg a rizskását is, ha hozzájutottak. Szerették a következőképpen készített ételt: Szalonnát bocsrácsba, mikor kisült, vizet ár, bele a kását s mikor megfőtt, a tésztát is. Ha volt, a tésztára apróra vágott kolompért.

    A szalonnát nyárson sütötték. Pirinyó kenyérre csepegtették a zsírját.

    A húst úgy sütötték, mint a lacipecsenyét, vagy pedig mikor kisült, kifacsarták, a zsírját leöntötték, a húst pedig tarisznyában eltették.

    A főzéshez való vizet a goroncon az erre a célra ásott méteres, másfélméteres mélységű kis kútból nyerték. Olyan kis kút volt ez, hogy csak a szilke fért bele. Betakarták, hogy a nap bele ne süssön. Használatkor ötször-hatszor kimerték. Volt benne mindig friss víz.

    Evőeszközük is a rétből került elő. Az ételek fogyasztásánál nádkést, nádvillát és nádnyélbe erősített kagylókanalat is használtak.

    A viszonylagos kényelemmel berendezett tanyát, melyre minden nap hazatért a gulya, ősszel ott kellett hagyni. Mikor a nád felnőtt magosra, megérett, kiberkézett, már nem kellett a jószágnak. A vadsást is kiette már a gulya a nád közül, a tanya körül elterülő, egy nap alatt bejárható területen. Ilyenkor beljebb vadultak a rétbe őszelni. Most kapott csak jelentőséget a fentebb már idézett pásztormondás, hogy a szabad jószágnak a szabad tanyán a gulyás a karámja. A pásztor most már nem maradhatott el a gulyától. Még éjszaka is mellette kellett állania, ha rossz volt az idő. A tanyát változtatni kellett. Ahol egy éjszaka tanyázott a marha, a vékonyabb szövetű lápon, másnap már feljött a víz. Tovább kellett menni. Máshol a házmagasságú kákába hajtották bele a gulyát éjszakára. Itt nem érte a szél semerről sem.

    Ilyenkor nem építettek kunyhót. A fekete színű jó károlyi guba egyik oldalát maguk alá tették, a másikkal takaróztak. Nem ázott az át akkor sem, ha reggelig esett az eső.

    Ha nagyon hideg volt, felzavarták fektéből valamelyik marhát s annak a felmelegített helyére feküdtek. Ezt egy éjszaka többször is megismételték.

    Ha valamelyik égerben tanyáztak, csak a törzsök mellé feküdtek. Ha esett az eső, vágtak pár kéve nádat s rátámasztották az égerfa ágára, fekvőhelyük felé.

    A jószág teleltetése.

    Az őszelés addig tartott, míg el nem jött az ideje, hogy hazahajtsák a gulyát telelőre. Ez akkor következett be, mikor már a hátán hozhatta haza a jószág a havat. De még a hó leesése után is kinnmaradhatott a gulya, ha a hó nem volt nagyon mély, s az idő száraz volt. Ilyenkor véres volt a jószág szája, ahogy a lom közül ette a vadsást, de azért jóllakott.

    Ha nedves idő járta, korábban haza kellett hajtani a jószágot. Ilyenkor sebesen hajtották a gulyát a falu felé, hogy a meggémberedett jószág kimelegedjék. Ha látta a gulyás, hogy a marha kiengedett, párázni kezd, már tudta, hogy nem lesz baja a jószágnak.

    Néha azért szorult be a jószág korábban, mert jött a víz. Nyár közepén is megtörtént, hogy az áradás miatt a juhokat és a sertéseket nem tudták kihajtani.30 „Az árvíz miatt, olykor nyári időben is, annyira megszorult a legeltető hely, hogy a marha csak a falu körül s a kertek közt alig maradhatott meg.”31

    A hazahajtás időpontját nem a pásztorok határozták meg. Meg kellett várniok, míg a tulajdonosok kiküldtek valakit a rétbe, hogy hívja haza a gulyát. Vagy a pásztorok maguk voltak híradással. Megtörtént, hogy a csikós éjszaka vágtatott be a faluba a csődörön a hírrel, hogy megöli az idő a ménest. Ilyenkor aztán engedélyt adtak a hazahajtásra.

    Hazahajtás után a gulyás elszámolt a rábízott jószágról. A teleltetésről már minden tulajdonos maga gondoskodott.

    A jószág egy része a faluban maradt, más részét visszahajtották a lápokra. Ezt különösen akkor tették, mikor a gyenge tél miatt a lápokon kaszált szénát nem tudták kihordani a Rétből, mert a jég nem volt elég erős ahhoz, hogy a szénával megrakott szekeret vagy szánt elbírja.

    Hacsak valamennyire is fagyott, a gazdák letaposták a lomot, nádat, hogy fagyjon meg. Így tapostak utat a marhának be a rétbe.

    Egészen lágy idő esetén be kellett szállítani a jószágot a távolabb eső lápokra. Összekötötték a jószág lábát, beletették a hajóba s vitték be őket egyenkint a rétbe. Mások hidason vagy égerfából, vagy fenyőfa gerendákra fektetett deszkákból készített lábbón szállították be a jószágot. Ezekbe már 10–12 szarvasmarha is belefért.

    Odakint ólat építettek a jószágnak, hogy a szél meg a hó ne érje, de ha arravaló idő volt, kint legeltettek. Mindenki maga őrizte a jószágát, vagy fiával vagy cselédjével őriztette. Többen összeállva, nádkunyhót építettek maguknak. Ebben laktak. Körülrakták genéval, hogy melegebb legyen s egész éjszaka égették benne a tüzet.

    A tél végén, mielőtt a lágy idő bekövetkezett volna, kihajtották a jószágot a jégen a Rétből. Vigyázniok kellett, hogy az olvadás ott ne érje őket, mert akkor ott ragadhattak a következő tél beálltáig.

    Takarmány-gazdálkodás.

    A hatalmas állatállomány eltartásához nagymennyiségű takarmányra is szükség volt. A bejáró jószág s a Rétből hazahajtott gulyáknak a faluban teleltetett állatai sok takarmányt kívántak. Szigorú tél idején a Rétben telelő jószágot is takarmányozni kellett.

    A Rétoldal mindehhez megtermette a megfelelő mennyiséget. Pra sunt bona – olvashatjuk az 1715 évi összeírásban, csaknem valamennyi rétoldali község kaszálójáról.32 Fényes is megírja, hogy az Ecsedi-láp környékén bőviben voltak a szénának33. Az alkalmas időjárás esetén az összegyűjtött takarmány mennyisége jóval meghaladta a szükségletet.

    Az egykori takarmánybőségről tanúskodnak az egyházi belső személyek javadalmazásáról szóló feljegyzések is.

    1765-ben a tyukodi prédikátornak minden marhás embertől egy szekér széna járt.34 1818-ban: „Minden gazda, akinek járó marjája vagyon, akár négy lovas, akár két lovas legyen, erejéhez képest tartozik fizetni egy szekér szénát. Ez a mostani idő szerént megyen 80–90 szekérre.”34 A porcsalmi prédikátor illetőségében 1812-ben többek között 50 szekér széna is szerepel. A tanító ennek a mennyiségnek a felét kapja.35 1867-ben az egész erejű gazda szénatartozásának folyó ára 10 forint. Hasonlóképpen egy-egy szekérrevaló a szénatartozás 1778-ban Ököritón.36 1810-ben Korcsordon37 és Győrteleken is.38

    Egy 1852. évi összeírás szerint39 a porcsalmi határban az évi szénatermés 700 boglya tiszta széna s 300 boglya sás – minden boglya négy marha erővel elvihető terhű.

    A fentiekkel teljesen összhangban vannak a legöregebb rétoldali emberek egybehangzó vallomásai. Jellemző erre az egyik kocsordi öregember kijelentése: Azt mondtuk, hogy nincs szénánk, mikor húsz szekérrel vót.

    A rétoldali falvak határában a tilalmas néven nevezett terület – néhány szerencsésebb fekvésű községet nem számítva – nagyobb részében kaszáló volt, megszakítva kisebb-nagyobb, szántás-vetésre alkalmas területekkel.

    A kaszáló ősi soron közös volt. Csak a legjobb szénát termő területeket osztották fel néhol, állandó használatra, a gazdák között. Ennek emlékét őrzi a tyukodi Mérő nyilas helynév.

    A tilalomba vett kaszáló terület évről-évre „nyíl szerént” újból felosztották egymás között afalu gazdái,40 illetve évről-évre kiosztották a jobbágyaiknak a földesurak.

    Csenger, Csengerújfalu, Domahida, Kaplyon jobbágyainak a XVIII. század végén még „esztendőnkint ki szokták a földes uraságok mind a szántó, mind a kaszáló földet osztani.”41

    Porcsalma egyik földesura, Szaploncai Kristóf, jobbágyai panaszkodásától és kérésétől indíttatva, 1772-ben kiadott „uj rendelés”-ében ezt írja: „A földeket magam állandóul ki fogom osztani telek után, úgy a rétet is és azután sem a földek sem a rétek nem fognak osztatni, hanem állandóul megmaradnak, hogy ki-ki tudván magáét, annak jó gondját viselje.”42

    A börvelyi jobbágyoknak 1772-ben már állandó használatra kiosztott kaszálóik vannak.43

    Az egyházi vagyonjegyzékekből megállapítható, hogy – amint ezt a legelőterületek ismertetésénél már fentebb is megjegyeztük – egyes rétoldali községek kaszálóin kétnyomásos kaszáló-legelő gazdálkodás folyt. A Kocsordi Ecclésia 1810-es vagyonjegyzékében feljegyzés olvasható egy bizonyos a Jegenye közin fekvő egyházi birtokról melynek „végiben, mikor tilalmas, terem egy boglya széna.”44 Ugyanott olvashatunk egy másik kaszálóról, mely „csak második esztendőbe kaszálható”. Erre a gazdálkodási módra utalnak azok a feljegyzések is, melyekben a nemes Ekklésia részére mért nyilaktól és az Ekklésia részére fogott darab fűről van szó.45 A porcsalmai református egyházi javak 1848. évi felsorolásában is találunk erre vonatkozó adatot: „a rápolti fordulón négynyilas kaszáló, (az egyház birtoka) mely a közös részből minden második évben kíméretik”.46

    A víz tetején elterülő locsogó füvet térdig, kötésig vízben állva kaszálták. Felvette a víz, mikor a víz alatt levágták. Azután villára emelve lecsurgatták róla a vizet, megrakták vele a hajót s vitték haza a jószágnak, amely szerette s hízott tőle.

    (Mikor a jószág váratlanul hazaszorult a rétből, a hirtelenjött árvíz miatt, a dombokról, árokpartról ejcselték a gazt s ugyancsak hajóval hordták haza.)

    Később, ahogy a víz kezdett visszahúzódni, a semlyékes helyeken csatakra vágták le a sást, füvet, harmatkását a vízben. Jó nagy torzsot hagytak, hogy azon száradjon. A csatakon megszáradt s háton vagy hajóval ki lehetett hordani.

    Az ecsedieknek volt körülbelül öt köblös kaszálójuk, melyhez tavasszal hozzáférhettek, általában azonban csak június–augusztusban lehetett szárazon kaszálni.47 Ez attól függött, hogy az időjárás milyen vizes volt és hogy hol feküdt a kaszáló.

    A kaszálók nem voltak összefüggő száraz területek, hanem nagy folyó erekkel körülvett emelkedések, melyekre menve le kellett sokszor rúgni a gatyát. Egy 1777. augusztus 27-én Szamosszegen felvett tanúkihallgatási jegyzőkönyvben olvassuk,48 hogy „a pályi határon levő semlyékes és vizes kaszálók… munkálkodására… pallón, gáton kellett járni bé a rétbe.” A domahidai Borsóhely nevű kszálóra is a Palló ér vizének pallóján jártak hajdan. Az ugyancsak domahidai Kaposy fok is onnan kapta nevét, hogy egy Kaposy nevű ember lova szénaszállítás közben beledült.49 A Töltvénydombi Kaszálóról (Ópályi)50 is azt olvassuk Pesty helynévgyűjteményében, hogy „hajdan kézimunkával igazíttatott.”

    A széna betakarításával sietni kellett, mert bármikor beköszönthetett hívatlanul az árvíz. Nem egyszer megtörtént, hogy alá jött a víz a rendeknek s elúsztatta, megrothasztotta a lekaszált szénát.51 Megesett az is, hogy olyankor jött az áradás, amikor már boglyákba volt rakva a széna. Ilyenkor lóháton közelítették meg a boglyákat, körülkötötték hordókötéllel, megmozgatták – mire a víz felvetette – s a kötelet félkezükben tartva, behúzatták a kertek alá. Ha nem voltak résen, csak a gombját hordhatták be a boglyáknak.

    A tavaszi áradások – s a jobbágyoknál a kaszálóterületek késedelmes kiosztása52 – következtében későre maradó kaszálás miatt csak egyszer kaszálhattak egy évben. „Mikor sarjút kellene vagy lehetne kaszálni, akkor kaszálnak elsőben”. – panaszolták 1772-ben a börvelyi jobbágyok is.53 Sarjút azért sem kaszálhattak, mert – mint már fentebb is említettük – szénacsinálás után a kaszálókat is nyomásolták.

    Voltak azonban olyan kaszálóterületek is, melyek nem voltak kitéve az időjárás viszontagságainak. Ezek a Rétből kiemelkedő dombok, az u. n. goroncok, és a libegő lápok voltak.54 A goroncok állandóan az áradás szintje fölé emelkedtek, a lápok pedig együtt süllyedtek vagy emelkedtek a Rét vizének szintjével.

    Ilyen kaszálónak használt goroncok voltak – még az Ecsedi-láp fennállásának utolsó évtizedében is – a kaplonyi határban elterülő Nagykerület, Miklihalom és Téskeshalom,55 de voltak régebben ilyen kaszálók minden rétoldali község határában. Ilyen volt a bölvelyi rétben fekvő tizenhat holdas Vársziget, s ugyanott a Kásásfő vagy Telek, valamint a Garáb és Tótfalu nevű goronc.56 Ilyen volt Ópályiban a Nagygorond, Macskás és Galyó nevű terület. Goronc vagy láp volt az a százboglyás hely is, melyről egy 1798-ból való feljegyzés tesz említést a tyukodi református egyházi iratai között.

    Az Ecsedi-láp életének vége táján kaszálónak használt lápok voltak a börvelyi határban a Csákó-láp, a Komi-láp, a mérki határ szentmártoni dűlőjében a Csicsó láp, a tyukodi határban a Vicu-láp, a Bondér-láp, a Debreceni-láp, az urai határban a Düngér-láp. A kaplonyi határbanaz 1863-i nagyon száraz esztendő előtt, mintegy 11 kisebb kaszálónak használt libegő lápot ismertek (közöttük 3–4 boglyásokat is).57 Ezek azonban a nevezett évben leragadtak.58 A tyukodi határban elterülő Nagykaszálló, a Nyáros-zúgja, a Kisnyáros, a Nagynyáros, a Károlyi kaszálló, at Árokhát, valamint az urai határba eső Nyirfás, az Ecsedi-láp fennállásának utolsó éveiben már szilárd (tehát nem libegő) lápi kaszáló terület volt, nagyon száraz esztendőkben leragadt lápok maradványa képpen.57

    A lápok nagyságát a rajtok termett szénaboglyák számával mérték. A Rét életének utolsó évtizedében a 30 boglyás Csicsó-láp volt a legnagyobb lápi kaszáló. Régi feljegyzések és öreg emberek tanúsága szerint azonban az, 1863. évi nagy szárazság előtt sokszorosan nagyobbak is voltak s számuk is nagyobb volt. Pl. A Csicsó-láp is 50–60 boglyás volt.

    A Rét belsejében használt szénát télen, a fagy beálltával hordták ki a Rétből.58a

    A takarmánytermő területek nagy gazdasági jelentősége érthetővé tette, hogy a kaszálók terjedelmét növelni igyekeztek. A marha által letaposott rétszéli területek utóbb alkalmassá váltak a kaszálásra. Az így nyert területeket telek szerint felosztották a falu lakosai között. Ilyen úton keletkezett kaszálók voltak Porcsalma határában az Ócska nyilas, Új nyilas, Hosszúrét és Ménes kuttya. Az ilyen módszerű kaszáló-nevelés emlékét őrzi a tunyogi Marhatörés nevű határrész is.59 Valószínű, hogy a csanálosi Sertés bokor nevű határrész60 is úgy lett kaszálóvá, hogy a disznók a rajta tenyésző bokrokat kiturkálták.

    Az Ópályi határában elterülő egykori nagykiterjedésű égres erdőket a jószág taposta ki s tette legelővé, illetve kaszálóvá. Valószínű, hogy azok a másnemű erők is, melyeknek egykori fennállásáról számtalan rétoldali helynév tanúskodik,61 részben szintén a bennük való legeltetésnek köszönhetik pusztulsáukat.

    A Rétben, a nádas alkalmas területén, évenkint többször is lekaszálták a nádat. Ezt több éven át megismételték. Száraz időben legelő szarvasmarhábal tipratták a nádtallót, mindaddig míg a nád teljesen ki nem pusztult s a terület természetes úton sással, majd vízi pázsitfűvel települt be. Hasonlóképpen a nád sűrű kikaszálásával tartották meg kaszáló állapotban a nagyon száraz esztendőkben leragadt vastag libegő lápok maradványait is.57

    A lápi kaszálók minőségét égetéssel is javították. Kaszálás után, mikor leszáradt, meggyújtották. Az égés helyén jobb széna termett.

    A takarmány minősége nem volt egyforma. A tippan, muhar, bükköny, harmatkása meglehetősen jó fűszénát adott. Az 1772. évi urbariaslis jegyzőkönyvek is egyöntetűen vallják, hogy a rétoldali kaszálókon, „kivált a hátas helyeken, igen jó és marhahizlaló széna terem.”62 A réti kaszáló-területek egyrészén csak marhának való szénát termett. Némelyik fennálló lápon azonban olyan széna termett, mint a selyem. A börvelyiek a Csicsó-lápon kitűnő pipaszurkáló füvet kaszáltak. A réti széna, lápszéna főképpen vadsásból állott, mely nádfiókkal s vízi pázsitfüvekkel (Lovassy) volt keverve. Kiette a marha a javát, az izékjével meg tüzeltek.

    A nádhoz hasonló nagy sásfélét, a sivót (vagy fodorsást?) csak nagy szárazság idején kaszálták. 1863-ban szekérszámra hordták a szatmári piacra. Hasonlóképpen ínséges idők takarmánya volt a lekaszált nádfiók is. A 60-as évek derekán, mikor egy szál gaz sem termett a határban, mind learatták a Rétben a nádfiókot. Az lett a téli takarmány.

    Takarmányhiány valójában még a legnagyobb szárazság idején sem volt, hiszen, mint fentebb láttuk, még ilyenkor is volt eladnivaló felesleges takarmányuk.

    Vándorlegeltetés.

    Legfényesebb bizonyítéka ennek, hogy az 1863-i nagy szárazság idején nem csak a közelebbi környék minden jószága volt elbérelve a Rétbe, hanem a Nyírből (Nyirek-ből), az Erdőhátról s a Hajduságból is rengeteg marha, nyáj disznó és ménes volt idebérezve.

    Ennek az időnek emlékét több helynév őrzi a rétoldali községek határában. Ilyenek a Gulyakut nevű határrész a porcsalmi rét belsejében; a Debreceni láp, a Nádudvari-gulyakut és a Mészáros tanyája a tyukodi határban. Az utóbbi helyen egy debreceni mészárosnak volt nagy gulyája a 63-as nagy szárazság idején. Ugyancsak ekkor kapta nevét a Kutaseri nevű határrész is Csengerújfalu határában.

    A közeli községekből állandóan fogadtak a rétbe marhát és disznót.

    Egyébként se m voltak régen a közeli községek legelőterületei szigorúan elkülönítve. A szájhagyomány szerint a 70-es években a tyukodi ménes a csengeri meg az angyalosi határban járt. A csengeri, angyalosi ménes pedig a tyukodi határban. Aki fel akarta fogni a lovát, már előtte való nap útnak indult, keresni a ménest.

    Távolabbi vidékek pásztorai elvándoroltak néha juhaikkal, méneseikkel, marháikkal a Rétoldalra telelni. Főleg az ecsedi legelőt keresték fel. A makányok lovai a hó alól kaparták a füvet az ecsedi legelőn. Olyan hosszú szőrül volt, mint a bunda. Több ember összeállt s közösen béreltek helyiséget meg egy kis takarmányt a juhaiknak. A juh kijárt a hóra is legelni. Itt is ellettek meg a juhok. Erdélyből, Szeliszterbőr (Szelistye) is jöttek ide teleltetni.

    Egy „Az uraság vállaji tisztjánek hatalmaskodása” ellen tiltakozó 1809-ben kelt levélben63 olvassuk az alábbiakat: „Erdély országi juhászok juhaik teleltetésére itt Ecsedbe szénát vásárlottak, kiknek (minthogy egyszerre a szénát meg nem étethették) keresztyéni kötelességünk szerint nyomás mezőkön való nappali megfordulásokat megengedtük.”

    „…följebb való esztendőkben az ilyetén Juhászok itt Eched városában szénát vásárolván, mindenkor békességben voltak.”

    Viszont a rétoldali községek állatait is legeltették időnkint más községek legelőin. A győrtelekiek, a koranyári apadás beálltáig, a szomszédos Ököritő határában legeltették marháikat.64

    Igen vizes esztendőkben, mikor az áradás egymás után többször is beköszöntött, több rétoldali község jobbágy lakói voltak kénytelenek állatállományuk egy részét más, távolabb fekvő községek határába hajtani, legeltetés végett.65

    Rendszeres vándorlegeltetésre azonban csak a disznóknál került sor a Rétoldalon. Mivel a rétoldali határokon alig volt erdő s így a helybeli makkoltatásra kevés lehetőség adódott,66 a rétoldali disznót elhajtották a makkra a Szatmárhegyre, az Avasba, Lippó, Krassó határába (Szatmári járás), a Bikre, Fehérszékre (Nagysomkúti járás) s Mármarosba, az uradalmak erdeibe.

    Néhány értelmes gazda elment megnézni a területet s kivette a falu falkája számára. Volt úgy, hogy két falu is összecsatlakozott a makkoltatáshoz. Az uraiak szerint kb. július utóján hajtották fel a disznót s karácsony előtt már jött haza jó kövéren. A csengerújfalusiak emlékezete szerint májusban hajtották el a disznót s november utóján hajtották vissza. A tyukodiak Szentmihálynapkor hajtották fel s január elsőjére hajtották haza. Mikor hazajöttek, kettőt-hármat levágtak a disznók közül. Ami megmaradt, az könnyen kitelelt, mert jó erőben volt. Nem került sokba. Négy-öt disznóért kellett 4 forintot fizetni. Porcsalmáról sorosok – minden héten öt-hat – mentek a kondás mellé segíteni. Tyukodon a község két kondása mellé még fogadtak két embert, azok hajtották el a disznót a makkra. A gazdák csak megnézni mentek el hozzájuk. A kondások kenyeret, szalonnát, kását, paszulyt, száraz tésztát vittek magukkal. Azon éltek. Odafent aklot készítettek. Abban hált a disznó. Ha valamelyik disznó elpusztult, csak a filével kellett számolniok.

*

    Az állattartás a Rétoldal gazdálkodásában központi jelentőségű volt.

    Az állattartásnak ez a vezérszerepe a Rétoldalon nem újabb történeti képződmény, mint a törökhódítás idején elpusztult alföldi területeken fellendült nagyméretű szilajpásztorkodás, hanem a földrajzi tényezők által meghatározott hagyományos gazdálkodási forma.

    A végigpusztított Alföldön a munkaerő-hiány s biztonsági szempontok késztették a lakosságot egy régebbi gazdálkodási forma felújítására. A Rétoldalon a termőföld hiánya s a bőségesen rendelkezésre álló réti legelőterület kényszerítette a népet a hagyományos gazdálkodási forma fenntartására, még akkor is, amikor az Alföldön, a XVIII. század folyamán, a földmívelés fokozatosan visszahódította az állattenyésztés által elfoglalt területeket.

    Hogy ez a hagyományos állattenyésztési forma a múltban milyen messzire terjedt, arra határozott választ majd csak akkor lehet adni, ha a földrajztudomány részletesen feltárja az Ecsedi-láp keletkezésének körülményeit s a Láp életében végbement változásokat.

    A Rétoldal állattartása a félszilaj állattartásnak egy sajátos változatát fejlesztette ki. Az itteni szabad-tartásban a heverőjószág nagy részét a legelőterületen (a Rétben) teleltették a család férfitagjai, azonban – a rendelkezésünkre álló adatok szerint – fedél alatt s a felhalmozott takarmány felhasználásával.

    Láttuk, hogy a Rétoldalon az erdőket is felhasználták legeltetésre. Valószínűnek látszik, hogy korábban, mikor még a Rétoldalon is nagyobb kiterjedésű erdőterületek voltak, az erdőben való lomblegeltetés is nagyobb méretű lehetett. Éppen ez volt egyik fő oka a rétoldali erdők kipusztulásának.

    Az állattartáshoz hasonló párhuzamba állítható a rétoldali legelő és kaszáló birtoklás, illetve használat is, az alföldi töldhasználattal.

    A Rétoldalon ugyanis a földközösség elve csak a jobbágyfelszabadítások megindulásával kezdett bomladozni s csak a múlt század végi határrendezések során szűnt meg.

    Evvel szemben az alföldi területeken a földközösség elve is csak a törökpusztítás hatására elevenedett fel.

    A réti pásztor életmódjában a zsákmányoló gazdálkodás több elemét figyelhettük meg.

    Ezek az elemek a rétoldali lakosság életére sokkal szélesebb körbe is jellemzőek voltak.                                                       

/1/ A rétoldali gazdálkodás többi ágával másutt foglalkozom.

/2/ Morvay Péter: Az Ecsedi-láp egykori élete a mai népnyelv tükrében. Ethnographia. XLVII. (1936.) 315. l. – Egyetlen egy rétoldali öregemberrel beszéltem, aki a láp szót a köznyelvi értelmezésben használta. Egyik legértelmesebb adatszolgáltatóm maga is megállapította: „A régi időbe csak Rét vót, mostmán Láp. Én pulya koromba nem is hallottam, hogy Láp, csak Rét”. – A rét nevet – amint a közölt példákból is láthatjuk – nemcsak tulajdonnévként, hanem köznévként is használja a rétoldali tájnyelv.

/3/ Vízből kiemelkedő domb

/4/ Változó szilárdságú és vastagságú tőzegképződmény, mely alatt víz terül el. Egy tyukodi öreg ember meghatározása szerint: „Szövevénybül, gyökérbül vót a láp, nem vót abba főd”.

/5/ Szirmay Antal: Szatmár vármegye fekvése, történeti és polgári esmérete. I. rész. Budán 1809. 29. l.

/6/ Fényes Elek: Magyarországnak s a hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. IV. kötet, Pesten 1839. 268. l.

/7/ Fényes Elek: ld. m. 261. l.

/8/ Fényes Elek: ld. m. 288. l.

/9/ Fényes Elek: ld. m. 261. l.

/10/ A XVIII. században németekkel betelepített Kálmándon és Kaplyonban egy időben kecskét is tartottak. Azt olvassuk ugyanis e községek úrbéri tabellájához csatolt jegyzőkönyvben, hogy ott a jobbágyok gekókból is adtak kilencedet. (Szatmár vm. úrbéri tabellái az Országos Levéltárban.)

/11/ Szatmár vm. úrbéri tabellái az Országos Levéltárban. (Az alábbiakban csak Urb. Tab.) Ugyanígy Porcsalmán is.

/12/ Az egykori rétoldali juhtartásnak ma már emléke is alig-alig él. A kaplonyi Kosárhely nevű kaszáló a rajta felállított juhkarámok emlékét őrzi. Az ópályi Turóshegy nevű határrész onnan kapta nevét, hogy a juhokat hajdan ott fejették. (Pesty Frigyes: Magyarország helységnévtára, 39. kötet, Szatmr cm. I. rész. Az országos Széchenyi Könyvtár kézirattárában. 280. és 164. l.

/13/ Pesty Frigyes: ld. m. 92. 141–143. és 232. l.: „Déllő pataka. A láp ingoványosabb helyein legelő jószág egy ennek partján levő dombon delelt rendesen.”

/14/ Az ökörtilalmas név több község határában helynévként is szerepel. L. erre s a többi helynévre vonatkozóan: Morvay Péter: Helynevek az Ecsedi-láp környékéről. Magyar Nyelv, XXXIII. (1937.) 7–8 sz. 258–260. l.

/15/ Urb. Tab.

/16/ V. ö. Pesty Frigyes: ld. m. 74–76. l. 197–198. l. és 284. l.

/17/ Pesty Frigyes: ld. m. 91. l.

/18/ U. o. 161. és 52. l.

/19/ U. o. 280., 141–143., 174. és 395. l. A kaplonyi Bikarétet Pesty helynévgyűjtése idején a községi bikák legeltetésére használták.

/20/ Urb. Tab.

/21/ Lovassy Sándor: Az Ecsedi-láp és madárvilága fennállásának utolsó évtizedeiben. M. Tud. Akadémia kiadása, Bp. 1931. 26. l.

/21a/ Bivalyt inkább csak az uradalmak tartottak a Rétoldalon. Herman Ottó A magyar halászat könyvében (I. kötet. 484- l.) megkapó képet rajzol a réti bivalyfalkáról, mely egész napi réti csatangolás után a Kraszna-parton gyülekezik s a pásztor egyetlen kiáltására átgázol a Kraszna medrén, hogy beálljon a karámba.

/22/ Pesty Frigyes: ld. m. 141–143.és 395. l.

/23/ Takáts Sándor: Az Ecsedi-láp eresztése a múlt században. Magyar Gazdaságtörténelmi szemle. VI. (1899.) 33. l.

/24/ Lovassy Sándor: ld. m. 25. l.

/24a/ Járhatatlan sártömeg. Voltak lápok, melyek csupa épelyből, duzzogóból álltak. Az ilyenekbe beledült az ember.

/25/ Herman Ottó: Útinapló. III. Ősfoglalkozások. 1898–1899. 37. l.

/26/ Hasonló módon történik a jószág itatása a baskírok tőzeges legelőin. A ménesbeli ló a patája mellett felszivárgó vizet issza. A vastagabb lápon kaszával vagy ásóval vágnak nyílást, hogy a jószágot vízhez juttassák. Az erősen leszállt lápon négyszögletes kutat ásnak a jószág itatására. (Tagán Galimdsán dr. szíves közlése.)

/26a/ Ugyanígy a szlavóniai magyar pásztoroknál (L. Garay Ákos: Tinófogás rudas pányvakötéllel. A Néprajzi Múzeum Értesítője 1935. 114. l.) és a Kiskunságon (V. ö. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása. Bp. 1936. Néprajzi Füzetek 6. 198. l.)

/27/ Kerek kunyhók voltak azok is, melyeket Lovassy (l. id. m. 24. és 25. l.) látott az Ecsedi-láp fennállásának utolsó évtizedében a Nagy Tábláshalmon, Kis Tábláshalmon és Téskeshalmon. (Lovassy Sándor szíves közlése.)

/28/ Ez csak olyan goroncon volt lehetséges, mely eredetileg szintén libegő láp volt, azonban valamely nagy szárazság idején leragadt. Az ilyen láp oly vastag szövetű volt, hogy felületén a láp jelleget már nem lehetett érzékelni. Alatta még mindig víz volt. V. ö. Lovassy Sándor: ld. m. 33. l.

/29/ Itt említjük meg, hogy az egyik rétoldali községben a jobbágyok marhatartással, illetve pásztorszolgálattal adóztak földesuruknak. „Lukács József jobbágyai egyéb szolgálatot nem tészen, hanem egynéhány marháit kitartja.” – „Badár Tamásné jobbágyai egyéb szolgálatot nem tészen, hanem amidőn sertései a földesuraságnak a határukon jár, gondját viseli.” (Ökörítő. Urb. Tab.)

/29a/ A láptűben elterülő vízállást nevezték csernek. Olyanok voltak ezek, mint az erek (ergék, erjék) a Réten kívül. A cser sohasem fagyott be. Valószínű, hogy a láp nyomása és a korhadó mocsári növényzet bomlása tartotta mozgásban és melegítette a cser vízét. Minden csernek megvolt a maga neve. Pl. Gyékényes cser.

/30/ Csenger. Urb. Tab.

/31/ Csengerújfalu. Urb. Tab.

/32/ Az 1715. évi összeírás szatmármegyei kötete. Országos levéltár. Archívum Regnicolare, Conacripliones Lad. G. G.

/33/ Fényes Elek: Id. m. 261. l.

/34/ A tyukodi református egyház iratai között.

/35/ A porcsalmai református egyház iratai között.

/36/ Az ököritói református egyház anyakönyvében.

/37/ A Kocsordi Ecclésia 1810-es vagyonjegyzékében. – Hogy ezek a szénásszekerek nem dűltek fel a túlságos megtetézés következtében, bizonyítja ma is a kocsordi ember nyelve, melyben a kevéssé megrakott szénásszekér ma is papszekér.

/38/ A Győrtelki Református Ecclésia Matrikulája.

/39/ Porcsalma egyház és helység históriája, statisztikája. A porcsalmai református egyház iratai között.

/40/ Így Tyukodon is: „Vagyon ugyan a hellységnek mind szántóföldje, mind kaszállója, melyeket maguk közt esztendőnként felosztanak nyíl szerént a lakosok, mindhogy egyéb telek után való földgyök, s kaszállójok nincsen.” (Urb. Tab.)

/41/ Domahida stb. Urb. Tab.

/42/-/43/ Urb. Tab.

/44/ A kocsordi református egyház iratai között.

/45/ A Csenger Újfalusi Ref. Szent Ekklésiának jegyző könyvetskéje 1798-tól. A csengerújfalusi református egyház iratai között.

/46/ A Porcsalamai helvét hitvallású Egyház leírása. Kiss Áron kézirata 1848-ból, a porcsalmai református egyház iratai között.

/47/ „Többnyire vízben kaszállnak a lakosok”. – olvassuk az 1772. évi bőrvelyi úrbéri jegyzőkönyvben. – A győrtelki tanúk azt vallják, hogy csak aratás tájban s aratás után tudnak kaszálni, amidőn a víz elapad. (Urb. Tab.)

/48/ Országos Levéltár. Oeconomica. Lásd. D. Fasc. 8. Nr. 47.

/49/ Pesty Frigyes: Id. m. 141–143. l. l. Domahidy Pál mintaszerű gyűjtése.

/50/ U. o. 164. l.

/51/ Ebből az 1772. évi tunyogi úrbéri jegyzőkönyv is panaszkodik: „Sokszor a nagy árvizek egészben elborítván, a víz a kaszállókat iszappal vesztegeti, a füvet és szénát elhorgya.” – Ehhez hasonló Kaplyonban is. (Urb. Tab.)

/52/ Csenger, Csengerújfalu, Porcsalma. Urb. Tab.

/53/ Urb. Tab. – A kálmándi jobbágyok vallják, hogy halárukban minden harmadik-negyedik esztendőben sarjut is lehet kaszálni. „Mikor tudniillik jó zsengés idő jár és a határt az árvíz nem járja.” (Urb. Tab.) – Hasonlóképpen Kaplyonban is.

/54/ Szatmár megye úrbéri tabelláinak iratai között Ecsed, Kálmánd, Kaplyon, Kocsord és Tyukod 1772. évi urbáriális jegyzőkönyve tesz említést réti kaszálóterületről.

/55/ Lovassy Sándor: ld. m. 25. l.

/56/ Pesty Frigyes: ld. m. 74–76. l.

/57/ Lovassy Sándor: ld. m. 33. l.

/58/ Az a „kis utt Lábján egy hegyes föld, kaszálló”, melyről az örökitői Ekklésia földjei közt 1663-ban említés tétetik, esetleg szintén láp lehetett. (Az ököritói református egyház iratai között.)

/58a/ „Harmadrészit széjánuknak haza sem horhadtják a Lápnak miatta, hacsak meg nem fagy.” – „Amit pedig a Lápon kaszállnak, … aztat csak mikor kemény tél vagyon, haza hordhatják”, – olvassuk Kálmánd és Tyukod 1772. évi úrbéri jegyzőkönyvében is. (Urb. Tab.)

/59/ Pesty Frigyes: ld. m. 395. l. „Marhatörés. Lapály kaszálló. Ezelőtt a tér nádas lévén, a szarvasmarha csordák és gulyák törték ki.”

/60/ U. o. 91. l.

/61/ Pl. Nyáras Kálmándon, Csonkás Kismajtényban, Fehértő égri és Nagy eger Kocsordon, Csere és Erdőhely Börvelyben, Kiserdő Csengerbagoson, Homoki erdő Fényen, Fekete erdő, Makócsa és Tölgyes Ópályiban, Kiserdő árka Urában stb. (Pesty Frigyes: ld. m.) Ezek a helyek mind, már abban az időben is, csak nevükben őrzik erdő jellegüket.

/62/ Urb. Tab. Börvely, Csenger, Győrtelek, Kálmánd, Ököritó, Porcsalma, Tuynog.

/63/ Ecsed város levéltárában.

/64/ Urb. Tab.

/65/ Urb. Tab. Domahida, Ecsed, Győrtelek, Kálmánd, Ököritó, Porcsalma, Tunyog.

/66/ „A helység erdeje fiatalos, azért makkoltatásban még kevés hasznok vagyon.” – Mikor erdejek makkot terem, abban szabad makkoltatások vagyon a földes uraság engedelmével” olvassuk erre vonatkozólag Kálmánd és Kocsord urbariális jegyzőkönyvében. (Urb. Tab.)  

ETHNOGRAPHIA-NÉPÉLET, a Magyar Néprajzi Társaság Folyóirata; LI. évf. 1940. 2. szám.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf