Hiszünk Atyánk, hiszünk, egy nagy igazságban,
Nem lehet a hazánk örökké rabságban!
Megbűnhődte bűnét ez a nép örökre,
Igaztalan békét nem tűrhet jövője.
Jönni fog már a nagy feltámadás napja,
Revízió nélkül sohasem lesz nyugta.
Igazságot kérünk Nagy-Magyarországnak!
Azután majd boldog népe lesz hazánknak!
1939
Ha zárkám festeni kéne, a kép zord
lenne. A táj faláról, mint sötét
keretben kép, úgy lóg, de néha szép zöld
lángjaival füstös főt hajt feléd.
Az ajtó komor szimbólum. Úgy képzeld,
mint végtelennek véges küszöbét…
S a közepén, keresztbetett lábakkal
Kamil ül, mint szokott, szemben a nappal.
Remekmű, de mit csak úgy hevenyészett
az Isten lágy agyagból – gondolom –,
s most a fájdalommal lesz az enyészet
drágább a végtelennel oly rokon
arcon, mint évszázados repedések
ifjú mosolyú Buddha-szobrokon.
Ül, mint kit a Sátán el sohasem nyer.
Ha élni kell, ily halálos az ember.
Mint egy szerzetes, úgy élt a magányban.
Fanyar füsttel a kunyhók körbefogták,
sovány parasztok, poros, lomha csordák,
s ő elmerengett: ez-e amit vártam:
Koldus népek közt élet hogy derenghet?
Kátyúba jut a lélek, eszme, szépség,
s hogy nemes szívét halálra ne sértsék,
ájult szavakat szórt a gyöngy-egeknek.
Gyémánt-eszével látta sorsunk átkát,
hogy ősi erőnk rút fekélyek rágják:
szeme riadt lett, borongó és árva.
Aztán egy este felcsattant a dallam,
a Zrínyi-dal, hogy te is, én is halljam,
szörnyű szavát a századokba tárva!
1939
Egyszer a párizsi Panthéon halottjairól emlékezve, a széthúzó francia egységre utaltam. "Ahogy a francia keverék nép, a nemzeti egységet is egymást keresztező egyéni áldozatkészség és személyes kockázat tartotta meg, nem a tömegmozgalmak. Franciaország egyszerre csak egy-két fiára számíthat: néha az igazság démoni megszállottjára, máskor a hazaszeretet szinte földöntúli szentjére.
Különös gondolatkereszteződések emlékeztetnek e sorokra. Illyés Gyula áthevült vallomását olvasom a nehezen magyarázható, de mélyen érzett magyar-francia lélekrokonságról. Jó pár évi franciaországi tartózkodás után szülőföldjére térve, jellemző belső inverzióval úgy érezte, ha franciának született volna, akkor se lenne idegen ezen a földön, a magyaron. Az ellenpróba bizonyít legjobban. A magyar költő francia szemmel hazájára ismer Magyarhonban.
Az ösztönszerű helyeslés hatása alatt Illyés cikke tüstént a két nemzet egyformán civakodó és ingatag egységére emlékeztet. A francia szabadság nem megszentelt közügy, csak a végveszély szemeli ki a néha fehér, néha sötét angyalt, aki honfitársait elfordítja a gyalázattól. Johanna szűzi felajánlkozással, Danton sírokat repesztő oroszlánbőgéssel, Clémenceau vésztörvényekkel menti meg a francia szabadságot. Katolikus vagy jakobinus: a nemzetmentő majdnem mindig egyedül küzd. A többség alkuszik vagy cimborál az ellenféllel, a nemzeti lét egyként emberen fordul meg. Francia ablakon át a magyar történelem tanúi vagyunk.
Zöld partján éltem a Tiszának,
Hű keblen, hű fedél alatt,
Szelíd napok tisztán folyának,
Kertem hozott virágokat;
Körűltem lelkesűlt az élet,
Bánat s öröm lágy énekké lett,
Mégis, ki fejti meg, miért,
Ohajtásom más sorsot kért.
Elhagytam partját a Tiszának,
De visszavágyott kebelem,
Bennem borongva hajnallának
Vérző honvágy s bús szerelem;
Szemem minden felhőt kisére,
Irígy valék minden szellőre,
Mely rózsás illattal tele
Pályát kelet felé lele.
Sohajtozám: derülj ki bennem
Kinos homály, enyhűlj te szív,
Ott sem hagyott lángod pihennem,
Van itt is, ami kedvre hív!
De képzetim folyton vezettek,
Lengvén a honcsillag felettek,
A távolig s a múlt felé,
Búmat minden nap érlelé.
Eget s földet kérék, miattam
Nem indult meg sem föld, sem ég,
S ím bánatomban elhervadtam,
Majd hant alá borít a vég.
S dombján a csendes énekesnek
Keletről lágy szellők röpesnek,
De azt meg nem tudhatja más,
Zúg-e köztök egy sóhajtás?
Pest, 1826. november
Töredék
Vad homály kél nyúgot boltozatán
Éjjelében a nap elmerűl,
Barna felhő szikla tornyozatán
Szívborzasztó néma csendben űl,
Rejt villámot, rejt halált keblébe,
Vándor indul mégis ellenébe,
Nem remeg, bár búsan int az ég,
S nyílt előtte kétes messzeség.
1831
E bús imádságot dalolta ajkam,
Mikor nem is tudtam még, mit dalol,
Csak éreztem, hogy orgonás szavakban,
Ezer év búja búg a hant alól.
A Végeken, hol mély magányban éltem
S Rodostó gyásza szállt lelkem felett,
A néma dacban, büszke szenvedésben
Fajtám keserve, megértettelek!
E dalt dúdoltam ott fáradt ajakkal,
Az éghez oly közel járt e magyar dal,
Kárpátok ormán ültem egyedül
És gondolkoztam Kölcsey felül,
Ki félszemével a jövőbe látott,
Szent táltosunk, teljék be látomásod!
1907
Erdély fejedelme, „választott magyar király”, a Habsburgok elleni döntő jelentőségű érsekújvári csatát megelőzően írta levelét első feleségének, Károlyi Zsuzsannának.
1621. április 11.
Szerelmes édes szívem, a felséges Isten minden jókkal megáldjon.
Ezen órában hozzák a füleki vicekapitány levelét, én édes szívem, melyben írja, hogy tegnapelőtt délután ama hitetlen Herencséni, ki mellett te is sokat törekedvén dolgaiban, mennyi jóval voltam az árulónak. Füleknek a felső várát meglopta, és a bennevalókat Ferdinánd számára eskettette mindjárást. Azért a Szécsi dolgát, immár nyilvánvaló árultatását, akárki elhiheti. Annak okáért szerelmes szívem, szükség igen a vigyázás ott alatt, nem egyébből, hanem hogy valami árultatásból, lopásból való fortély valami várunkon ne essék, másikból ebből, hogy Kassán igen vigyáztass magadra édes szívem. A vármegyék lovasit, gyalogit éjjel-nappal siettessék Kassához gyülekezni. Mutassák meg Bornemisza János és Abafi igaz hűségeket hozzánk, kíméltessék meg a Szécsi lovasát, micsoda falukon vannak, és menjenek reájok, verjék fel őket.
Még az igazságos Mátyás is csinált egy nagy igazságtalanságot, amikor heves, ingerlékeny természeténél fogva ide záratta anyai nagybátyját, Szilágyi Mihályt.
Valószínű is, hogy megbánta mindjárt, de azt már még sem tehette meg, hogy a rendeletét, ha egyszer kimondta, visszavegye.
Szilágyi Mihály uramnak pedig annál is rosszabbul eshetett ez a fogság, mert a saját gyámfia záratta el és éppen a saját várába, melyet sógorától, a nagy Hunyadi Jánostól kapott.
Ahol mint úr járt-kelt azelőtt, most ott rabul kellett élnie. Mégis keserű sors!
Ámbár igyekeztek azt megédesíteni, amennyire lehetett, a saját volt emberei. Lábatlan Gergely várnagy uram mindig levett kalappal beszélt a rabbal s bizony a szakács se csinált egyebet egész nap, mint hogy sütötte, főzte neki a jobbnál jobb ennivalót.
Sőt szakács uramnak voltak magasabb tervei is (azelőtt a szakácsok voltak a nagy politikusok, nem a csizmjadiák).
Egyszer odakünn járkálván, nagy lihegve és ijedt arccal rohan be a várudvarra:
- Itt a török! Jaj, itt a török!
- Nosza fegyverre gyorsan – kiáltja a vitéz Lábatlan Gergely s kirohan őrségével veszett fejjel, hogy ő a török ellen mégyen.
Török azonban nem volt a környéken sehol, hiába nézték a világ mind a négy tájéka felől.
A várban nem maradt más benne, csak a rab és a furfangos szakács.
Rég elmúltak azok az idők, midőn a nép körében fennmaradt ősrégi szokásokat tűzzel-vassal irtották és pusztították, mert azóta, hogy a néprajz és vallástörténelem őket kutatásuk körébe vonták, egészen más szemmel nézzük és tudjuk, hogy a fitymáló lenézésnek vagy közömbösségnek nincs velök szemben semmi helye. Megtanultuk ugyanis egyfelől, hogy a népszokások legjobban fejezik ki a nép lelkét és így azok megőrzése, összegyűjtése valósággal nemzeti feladat, másfelől pedig megtanultuk, hogy e szokások közt van akárhány, mely mindenféle babonás hiedelemmel egybegyűlve népünk ősvallására képes némi fényt vetni. E szokások továbbá sokszor oly mélyen gyökereznek a nép lelkében, életében, magatartásában, hogy ezt meg nem érthetjük azok ismerete nélkül.
Hadd világítsa meg állításunkat egy, az életből vett példa. Néhány évvel ezelőtt a brassói törvényszék előtt Pap J. türkösi lakos bűnvádi panaszt emelt Dávid Jánosné, Kovács M. és Porr Mari ellen hamis tanúzás miatt. A tárgyalás folyamán kitűnt, hogy Porr Mari csakugyan kioktatta a társait a hamis esküre olyképp, hogy tegyenek sós kenyeret a ruhájuk alá a szívükre és mikor a bíróságnál esküt kell tenniök, tegyék kezüket a kenyérre és esküdjenek bátran, mert így nem követnek el vétket. Az eskü letétele után pedig adják a sós kenyeret lónak vagy kutyának. Ez eljárásban ezek az emberek nyilván oly hagyományt követtek, melyben a kenyérnek és a sónak ördögűző hatása érvényesül. (Binder J. tanár közlése szerint.) Íme, csak egy példa arra, hogy nemcsak a szaktudósokra, hanem a néppel sűrűn érintkező közigazgatási tisztviselőkre, tanítókra, papokra, bírákra is mily fontos a népszokásokban megnyilvánuló népies észjárás és gondolkozás ismerete!
Magyarok királynéja,
Boldogságos Szűzanya, Mária!
Neked áldoz magyar szív,
Mely hozzád örökre hív, Mária!
Óh Mária! Jézus anyja,
Könyörögj híveidért,
A te magyar népedért, Mária!
Ím hozzád folyamodunk,
Mert benned bizakodunk, Mária!
Segíts szenvedésinkben,
Bokros keserveinkben, Mária!
Óh Mária! Jézus anyja,
Könyörögj híveidért,
A te magyar népedért, Mária!
Tekints le országodra,
Te árva fiaidra, Mária!
Neked élünk és halunk,
Te híveid maradunk, Mária!
Óh Mária! Jézus anyja,
Könyörögj híveidért,
A te magyar népedért, Mária!
Magyarid szószólója,
Ügyeink pártfogója, Mária!
Hallgasd könyörgésünket,
Ínségben nyögésünket, Mária!
Óh Mária! Jézus anyja,
Könyörögj híveidért,
A te magyar népedért, Mária!
Áll elő végóránkban,
Mint megvédő a harcban, Mária!
Légy életünknek fogytán,
Velünk úgy mint azután, Mária!
Óh Mária! Jézus anyja,
Könyörögj híveidért,
A te magyar népedért, Mária!
coki hát trianonra!
látjátok-e
tejút ragyogása
micsuda rettegető
jóvátétel?…
.korcs időből
únosan rendre
kiszakadtak
tömegsírárusok és
tűzvészpattintók de
füveknek mindegy
miféle dög
.már megsokasodtak
jósigék és belterjzóna
pincekéjek sikolyai
.olyik bőrös mésztej
vakolókanálban
amint pikellyétörik
jusskövérje légyhaláltól
.már megmindenültek
bétemülö dögkutak
jósjelei
.tudjátok is hát
mifélét susognak
terítékfiókban kések
pokolcímeres
napszálltakor
látjátok-e
őstenugro
szurokcsóvája
micsudánpozsonyos
kovász
elrendelődés?…
.ránkhuhognak
ezer évek romtemplomai
ódon paráznaszaggal
de térhullám csillagrenddé
dagályul és sivatagrózsáll
galerie des cotelle-ben
milliombizonyos
jámborságunk
Mikor már Lipót császárnak nem maradt meg más Magyarországból, mint a körülzárt várak s egynéhány határszéli kulcsos város, akkor kezdte maga is belátni, hogy, nagy veszély fenyegeti trónját.
Fegyvereit lekötve tartá a külháború, a franciák és bajorok már Innsbruckot és Augsburgot is elfoglalták. A hadvezérei azt tanácsolták, hogy tegyen túl a gyűlölt kormányán, s békítse ki a magyarokat.
Lipót rászánta magát a kezdő lépésre. Meghatalmazta Széchenyi Pál érseket, kit az egész nemzet nagyrabecsült, hogy ajánljon békét Rákóczy Ferencnek, ígérjen adóleengedést, sérelmek megorvoslását.
Az ajánlatok elég szépen hangzottak, de Rákóczynak nem volt bizodalma az ajánlattevőhöz.
Hiszen I. Lipót csaknem félszázadig uralkodott már az országai felett; Magyarország trónjára koronázási eskü letétele mellett lépett; ennyi idő alatt mind a maga által, mind az őseitől kötött békeszövetséget szüntelen mellőzte, üres szónak vette, soha a leghívebb magyar tanácsosainak a szavát be nem vette; ha volt is jóakarata a magyar népe iránt, de olyan embereket rakott a kormányra, akik a magyart gyűlölték, üldözték, akik a szabadságot elnyomni, a felvilágosodást kioltogatni rendszerüknek fogadták; hogy a legnagyobb békehajlam mellett sem lehetett a felkelő nemzetnek abba belenyugodni, hogy mikor teljes győzelmében van, akkor a fegyvert letegye, s az annyiszor megszegett szóra építse jövendő sorsát.
Rodostói sírját unja már,
Rákóczi szelleme haza jár.
Néha éjfélkor jön, néha fényes nappal
S szívünkbe lopódzik tüzelő bánattal.
Jövel dicső szellem, óh jövel!
Ne is röppenj többé innen el;
Láthatatlanul is légy híveid vezére,
Vezesd be őket az ígéret földjére.
1903
A magyarnak Rákóczy volt
A legdicsőbb bajnoka,
Mégsem díszlik e hazába
Neki egy emlékszobra.
Úgy látszik a magyar nemzet
Nem gondol a szép múltra,
Rákóczy a szabadságért
Küzdött; s ki lett tagadva.
Ébredj fel hát szép nemzetem,
Gondolj azon bajnokra,
Aki mindent feláldozott,
A hazáért a múltban.
Lelkesülj hát magyar nemzet,
Ne légy fösvény se gyáva,
Rákóczynak e hazába’,
Legyen itt örök szobra.
Szégyen reád ősi nemzet,
Hogy eddig ezt nem tetted,
Itt az idő, most mutasd meg,
A hőst el nem feleded.
Nagy Lengyelországban de hangos az erdő,
Nagy lengyel pusztában be véres a mező;
Véres nagy pusztában magyarok nyargalnak.
Süvíti a vihar: jaj a muszka hadnak, jaj a muszka hadnak.
Őszi vihar szárnyán zúg: a „rajta-rajta”
Régi hős kurucok,
Győzelmes magyarok
Tárogató hangja
Tárogató hangja.
Nagy Lengyelországban de csendes az erdő,
Nagy lengyel pusztában be sok a temető…
Régi temetőbe új hősök feküsznek,
Új sírhantok felett, régi nóták kelnek, régi nóták kelnek.
Csendes őszi szellő altatóan zenél;
„Piros csizmám nyomát,
Zöld erdő harmatát,
Hóval födi be a tél,
Hóval födi be a tél.”
1915
A Rákóczi sírját
Messze Galatában
Ne zavarja senki,
Jobb neki ott békén
Hontalan pihenni,
Mint nyugovó álmát:
A magyar nemzetnek
Szomorú sorsával
Szomorúvá tenni.
Hadd álmodozzon ott,
Szabad föld porában,
Távoli honáról.
A magyar libertás
Kivirulásáról…
Hadd álmodja meg ott
Szegény magyaroknak
Felszabadulását
A nehéz rabságból!
1903
Ez a levegő, ez az áldott,
érett búzaföld illata
elkísér már, amerre járok
mindenhová: derűs világok,
szép faluk zengő dallama.
Játékos csönd bujkál a fákon,
s hallgatja a sarlók zizegő
szorgoskodását, meg a három
kakukk dalát az árnyas ágon,
s ha jön a déli pihenő,
úgy ragyog, szikrázik a kék ég,
mint álombeli nagy tavak;
sok dús kereszt a tiszta békét
énekli, földöntúli mérték
jóságát itt a nap alatt…
Kis fehér felhő száll az égen,
halk álom aratók szemén:
a búza közt fénylő fehérben
látogatóba siet éppen
a Boldogasszony könnyedén.
1955
Szép s ifjú volt, forró vér áldozatja;
De ifjúságát bűnbánón siratta.
S a porból, hova röpke gerjedelme
Tiporta, isten karja fölemelte.
Mert szíve tiszta volt, s bár elbukott,
Szeretni mint ő senki sem tudott.
Midőn Jézus, kinek selyem hajával
Lábát törölgeté, kereszthalállal
Kimúlt, a mint azt megjövendölék:
Ott sírt, ott tördelé fehér kezét.
Hirdetni a világnak ő ment
A Megváltó feltámadását;
Ő, a dicső, fényeskedő szent!...
Emléke illat, neve fény, imádság!...
De jaj, akkor volt az, midőn az Isten
Közöttünk járt, emberré válva itten!
De hol keressük most, mely égi jelbe',
Ki az igaz bűnbánót fölemelje?...
Buktatni, azt most is mindenki kész.
Emelni?... Erre nincsen férfi-kéz.
Csak vén szatír, ki pénzzel csalogat,
Kinek vérdíja gyöngy, selyem, fogat;
Legenda
Szóla Isten Gábor angyalához:
"Szép cselédem, fényes Gábor angyal!
Ölts piros két szárnyat vállaidra,
Szegd be nappal, a szép délvilággal,
Arcaidra vedd tavasz derűltét,
Végy mosolygóbb ifjúságot arra:
A kicsinyded földre fogsz leszállni,
S a szerelmes lányok bíbor ajkán
Csókot, áldó égi csókot hagyni;
Aki szép, hogy még szebb csókod által,
S aki boldog, boldogabb lehessen."
És felelt a fényes Gábor angyal:
"Boldog Isten; oh te véghetetlen!
Mely parancs ez! mily kemény ítélet!
Oly parányi bár a föld magában,
De szerelmes szívű lánya oly sok
Támadattól a komoly napestig,
S a fagy éjszakáig déli hőtől,
Hogy, ha ezret láttam, visszatérve
Új ezerrel lesz találkozásom;
Egy idegen plánta honosult meg édes magyar hazánkban; messze földről érkezett ide, a bájos Olaszhon földéről, s ez a Szent Ferenc-Rend, melynek jeles tagjai megismerve kedves nemzetünktől, e fenséges és magasztos névvel tiszteltettek meg: „Barát”. Ennél dicsőbb envet nem is adhatott volna nekik a magyar nemzet.
És hogyan feleltek meg a várakozásnak? Fennen hirdeti a magyar nemezt hű történelme és e könyv, – oh igen, ezen szerzet fiai mindig hű „barát”-jai voltak a nemzetnek, osztoztak vele jó és balsorsban hétszázadig; szegények voltak anyagilag, de annál gazdagabbak szellemileg; a katolikus szentegyháznak hű fiai és magyar hazánknak rendületlen bajnokai voltak.
Mi akkor is szeretünk Sándor,
ha Fehéregyházán nem lettél
hősi halott, az Ispán-kúti
kukoricásban a kozákok,
ha leszúrtak és megsebesülve,
fogolyként a Burjátföldre
elhúrcoltak. Eljöttek véres
napjaid, melyekről álmodtál
és az örök hó mezejére,
távol Barguzinba sodortak.
Lelkedben egy bántó gondolat,
az öklödből kihullt a terv
és időtlen időkre füstbe ment.
Hazudtak az álmok szívednek
s a remények is elárultak,
csak mi szerettünk meg örökre,
ha nem is lettél hősi halott,
szívünkbe zártuk verseidet
egy kietlen fagyos világban,
hol szomorú volt az életed.
(2014)
Fenn tündökölt az augusztusi napfény,
tombolt, szikrázott, gyújtott, égetett,
lenn enyhe zöldben hullámzott a tájék
s ringatott erdőt, falvat, réteket.
Mint búcsúra a hívők, jött a sok nép,
székely legények, leányok színesen,
tömör sorokban Medgyesről a dalkör,
énekük frissen szállt és szívesen.
A kis ligetben megbújva az oszlop
fák lombja közt barnán s kopottan állt,
román parasztok morcos félkaréja
– talán hullámtörőnek – összeállt.
Halk volt e búcsú, fájó volt az ének,
„Távolból”, amit anyjának üzent,
a kislakot el nem felejtő költő,
ez ünnepen a láthatatlan szent.
Őnéki szólt e népi búcsújárás,
ő tűnt el itt a titkos réteken,
nyolcvannyolc éve már, hogy itt, e földön
elhullott védtelen és véresen.
S míg szállt a dal, halkan és rendületlen,
magyar s román lassanként elvegyült,
az arcokon megenyhült a komorság,
mely szíjasan imént még ott feszült.
A kis ligetben megrendülten álltam,
mint kormos gyertyák, égtek a dalok,
s szemem kereste, hogy az elsodort föld
mely titkos mélyén alszik a halott.
S Krisztussal mondtam: nem halt meg, csak alszik!
Hiába ölte meg a szolgahad,
sorsában láthatod meg, Európa,
már elveszettnek látszó sorsodat.
Itt született a költő,
Kinek dalaitul
A fülmile dalolni,
S az ég zengni tanul.
Csak a magyar nem tudja,
Mily szent neki e hely,
Szívében a dalokra
Még visszhang sem felel.
Oly gazdagok vagyunk, hogy
Kincseket veszthetünk!
Áll-e a ház vagy pusztul,
Nem ad gondot nekünk!
A dicsőség nemtője
Leül küszöbire,
Emlékezés sem hozza
Az utódot ide.
Hálátlan nép! ne is menj
A bús lakhoz közel,
Találkoznál a költő
Haragos lelkivel.
Az ócska fal hullatja
A sárvakolatot,
Láthatlan kéz egyet majd
Arcodba vághat ott.
Este, ha lepihent a huszártábor
S az ég ezüst csillaggal volt teli
Egy régi rongyos könyv járt kézről-kézre,
Petőfi összes költeményei.
Lapozgatták és fennhangon olvasták
A piros fényű tábori tűz mellett
A szakadozott, ázott régi könyvet
És benn’ a sok Petőfi verset.
A huszároknak, akik vérben jártak,
Kemény, kegyetlen, vad szívét megfogta
Iluska bánatos, örök szerelme
És Kukorica Jancsi furcsa sorsa.
Alámerült a tűz-nap már az égen,
Fönt az ezüstsarlójú hold ragyog.
Petőfi költeményeit letészem,
Tűn’ a világ s már nem olvashatok.
…Csodás lánggal érzem lobogni vérem’,
Arcom tüzel, egész lázban vagyok.
De hogyne! hisz’ forgattam lapjait,
A napba néztem s fénye elvakít.
Előmbe képzelem csodás alakját:
Dacos volt, kit meg nem tört semmi vész,
Arany, mely még ki nem forrá salakját;
Szabadságszerető, lelkes vitéz;
Szilaj, ha szenvedélyi elragadják
S ki útját szegné, eltiporni kész;
Mint szikra, lobbanó s mint király, büszke –
Költészete valója tiszta tükre.
Nem akar ragyogni
A csillagos este.
Szívünk mély bánatát
Biztosan elleste.
Fátyolos szemével
Bánatunkat nézi,
Amit mi vesztettünk
Talán ő is érzi.
1920
Aratnak… aratnak Tisza-Duna tájon,
Gyűlnek a keresztek a nagy rónaságon.
Merre forró délben a levegő reszket,
Hosszú szép sorokban állnak keresztek…
Merre délibábok árnya rajzolódik,
Ott, ahol az ég a síksággal fonódik,
Picike hangyának látszik csak az ember,
De tele van ott is a vén föld kereszttel.
Ezek váltanak meg a pokloktól minket,
Miket gonosz sorsunk életünkbe hintett,
Ezektől kap hazánk újból erejére,
Népek asztalánál nem lökhetik félre.
Szép magyar keresztek, áhítattal nézlek,
Nem látom a sorsunk többé feketének.
Belőletek száll ki magyar erő, épség,
Ős magyar határok, ős magyar vitézség!
Szép magyar keresztek, minden reménységünk,
Tivéletek állunk, nélkületek végünk!
Ahogy gyülekeztek a napfényes rónán,
Mindegyitek lendít Magyarország sorsán!
Ti bizonyítjátok, mi segít mirajtunk,
Buzdítón ti szóltok, hogyha lelankadtunk;
Új életre kelnünk biztató a kezdet,
Mikor mosolyogtok szép magyar keresztek!
1920
/Meditáció./
Te vagy az éjben felkelő hajnal,
Akit köszöntött az angyal.
Te vagy a napfény, mely lelkünkre száll,
S szívünkbe új világot tár.
Az Élet tengere fölött ragyogsz,
Reményünk csillaga vagy ott!
Szemünk a földön, ha hullat könnyet,
Ó, nézd a siralom-völgyet!
Szegények vagyunk, búsak és árvák,
Tekintsd a nyomor világát!
Magyar jövőnk csillagtalan, sötét,
Ó, halld a sírók énekét!
Mert ha ajkunkon sok is a panasz,
Lelkünkben Te vagy a – tavasz.
1920
„Szegény Magyarország, Szegény édes honom,
Be sokféle bilincs volt már lábaidon.”
Petőfi.
Kezünkön, lábunkon nehéz, csörgő bilincs,
Síró rabok vagyunk, kiknek reménye nincs.
Csak az Isten tudja, csak az Isten látja,
Szegény magyaroknak nincs igaz barátja.
Országunk elvették, körülvettek minket,
Irigy szomszéd nézi árva földeinket.
Mint egy lecsorgó könny, melynek sós az íze,
Országunkon végig foly a Duna vize.
Hegyeinkről, melyek ormán felhőt látok,
Nem az áldó eső csordul, hanem átok.
Rónáinkon, melyek lánya a délibáb,
Eddig remény ringott ábrándkép legalább.
Most, a rengő kalász másnak nő és terem,
De megvertél minket én édes Istenem!
Nézünk keserűen, nézünk könnyes szemmel,
Imádkozunk fájó, vérző türelemmel.
És várunk, és várunk, míg a léget rója,
Utolsó reményünk, Illésnek hollója.
Falat kenyerünket, mely meghozza nékünk,
Ez a hit, mi hitünk, vigasz – békességünk.
Kezünkön, lábunkon nehéz, csörgő bilincs,
Síró rabok vagyunk, kiknek reménye nincs…
1920
