Mikszáth Kálmán: Világos

Még az igazságos Mátyás is csinált egy nagy igazságtalanságot, amikor heves, ingerlékeny természeténél fogva ide záratta anyai nagybátyját, Szilágyi Mihályt.

    Valószínű is, hogy megbánta mindjárt, de azt már még sem tehette meg, hogy a rendeletét, ha egyszer kimondta, visszavegye.

    Szilágyi Mihály uramnak pedig annál is rosszabbul eshetett ez a fogság, mert a saját gyámfia záratta el és éppen a saját várába, melyet sógorától, a nagy Hunyadi Jánostól kapott.

    Ahol mint úr járt-kelt azelőtt, most ott rabul kellett élnie. Mégis keserű sors!

    Ámbár igyekeztek azt megédesíteni, amennyire lehetett, a saját volt emberei. Lábatlan Gergely várnagy uram mindig levett kalappal beszélt a rabbal s bizony a szakács se csinált egyebet egész nap, mint hogy sütötte, főzte neki a jobbnál jobb ennivalót.

    Sőt szakács uramnak voltak magasabb tervei is (azelőtt a szakácsok voltak a nagy politikusok, nem a csizmjadiák).

    Egyszer odakünn járkálván, nagy lihegve és ijedt arccal rohan be a várudvarra:

    - Itt a török! Jaj, itt a török!

    - Nosza fegyverre gyorsan – kiáltja a vitéz Lábatlan Gergely s kirohan őrségével veszett fejjel, hogy ő a török ellen mégyen.

    Török azonban nem volt a környéken sehol, hiába nézték a világ mind a négy tájéka felől.

    A várban nem maradt más benne, csak a rab és a furfangos szakács.

    A szakács fogja magát, összecsattantja a nehéz várkapukat, becsukja belülről és viszi a kulcsokat Szilágyi Mihálynak.

    - Elfoglaltam a várat számodra. Ezennel úr vagy fölötte és szabad. Védeni fogjuk magunkat!

    S ezzel elbeszélte Szilágyinak az elmés fortélyt, ki felette nevetett azon.

    - Bolond dolog lesz belőle! Egy várőrség, amelynek a saját várát kell bevennie!

    E pillanatban kürt harsant meg a kapu előtt.

    - Micsoda, már itt vannak? mond a szakács élénken fölugorva;lemegyek, tudtukra adom, hogy nincs szándékunk kapitulálni.

    Kisvártatva fölszaladt ijedt képpel.

    - Nem ők vannak itt, hanem egy királyi csatlós. Beeresszem-e?

    - Minden esetre, hadd lássuk, mit akar. Hát ha éppen az én kivégeztetésemet rendeli el ismét «az a gyerek»? Hanem kösse le kegyelmed a fehér kötényét, mert nem tudom mit fog képzelni felőlünk.

    A királyi küldöncöt beeresztette szakács uram a néma, kihaltnak látszó várudvarba.

    - Lábatlan Gergelyhez hozok parancsot a királytól. Vezessen kegyelmed őhozzá.

    A szakács fölvezette Szilágyihoz.

    - Mit üzen a király? – kérdé mohón Szilágyi.

    - Azt üzené, hogy a nagybátyjára jól vigyázzon kegyelmed, nehogy valami baja essék; mert a királyszíve szeretettel hajlik az öreg úrhoz, szeretné már ölelni minél előbb, de végre is király a király, ő nem alázkodhat, óhajtaná hát kegyelmedtől, ha apródonkint szép szóval, beszéddel hajlítaná az öreg urat feléje…

    - No, no, no – dörmögé az öreg Szilágyi elfordulva, hogy a könnyeit letörülgesse, majd ismét a királyi szolgához fordult: «Mondd meg a királynak, megteszek amit tehetek, de bizony nehezen fog menni a dolog, mert makacs az öreg, nagyon haragszik, ámbár ő is nagyon szereti a királyt.»

    E pillanatban óriási zenebona keletkezett kívül: rengett, kongott a kapu a dárdaütésektől s egész felhallatszott a zsivajgás. Most jöttek meg Lábatlanék s képzelhetni, mennyire elcsodálkozának, mikor a kapukat zárva találták, «Bizonyosan elaludt az a gaz ételkotyvasztó».

    Végre megjelent a potrohos szakács a várfalakon:

    - Bolonddá tett kend bennünket – kiáltja rá szemrehányón Lábatlan Gergely – hát hol az ellenség, amiről beszélt?

    - Az az ellenség – mondá a szakács – ehol van ni. Én vagyok az az ellenség. Lábatlan uram, érti-e már?

    - Hogy-hogy?

    - Hát úgy, hogy ez a vár a Szilágyi Mihály uram vára, kegyelmednek pedig tágasabb odakünn.

    Káromkodott erre nagyokat Lábatlan, de bizony be sem is eresztette volna vér nélkül a szakács, ha maga Szilágyi nem jön le s nem parancsolja meg.

    Minek lett volna most már a kötekedés, ha úgy is biztos a kibékülés a királlyal, – mely csakugyan megtörtént nemsokára. Szilágyi Mihály holta napjáig bírta Világost s sokra becsülte a hű szakácsot.

    Nagybátyja halála után Mátyás a Báthoryaknak ajándékozta Világost és egész 1613-ig ezek kezében maradt. Akkor halt meg az utolsó Báthory.

    A mohácsi vész után Világos sorsa is mindig rajta volt a hadi kockán, hol a töröké lett, hol János királyé, hol Ferdinándé.

    Ma már csak rom. Hajdan erős lehetett. Meredek helyoldalon egy óra hosszat tartó úton juthatni fel. Erős falak s rengeteg erdőségek oltalmazták ott, hol a keletről befutó erdélyi Kárpátok az aradi rónákba vesznek.

    Mióta áll, nem tudjuk. A legrégibb forrás, mely említi, a római pápa egy levele 1190-ből s a legutolsó év, mely még bizonyos fokig épnek látta Világost, 1784.

    Ekkor romboltatta le az ország, nehogy a rozzant szobákban a Zaránd- és Hunyad megyében föllázadt parasztok üssék fel főtáborhelyüket.

    Világos szerepe azonban még mindig nem szűnt meg.

    A sors azt akarta, hogy nekünk is legyen egy «elátkozott várunk», aminő a mesékben van, ahol kővé változik a dicsőség, ahol a szégyen üljön rá a horpadozó romokra.

    A magyar sereg 1849-ben Világos alatt tette le dicstelenül a fegyvert orosz kézbe.

    Ott törték ketté kardjaikat a kétségbeesett hazafiak, ott szúrták el előbb lovaikat, azután önmagukat a huszárok, ott temették el a dicsőséget.

    A Báthoryak büszke várából csak néhány csonka düledékfal nézte már ezt a nagy gyalázatot.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf