Ciklusrészlet
S most halld anyám e földi híreket,
amikről már nem értesültél,
Európa alkonyának tépett köntösét
magamra öltő krónikás,
hadd mondjam el ezer és ötszáz nap
történetét.
Puszták regélő csöndjén át,
arany nyomát hagyva az utókorra,
szökött valahová a Tisza-parti
óriás. Mi úgy sirattuk: Móra.
Árvább lett egy kihunyt, drága fénnyel
a gondolat-vetítő magyar televény,
becsületrenddel, szájában sebbel aludt el
Kosztolányi.
Fázott a lelkünk, mikor elment szegény.
Pincében hallgatom, ha odafönn az ágyúk
apró pörgése, vagy mély, lassú hangja szól,
pincében altatom a vad kíváncsiságot
mely bennem fölfigyel a vastag kő alól.
E nagy hangversenyek bősz ércfortisszimóját
kapualj rejtekén ha néha hallgatom,
látom, a hang után tünékeny tüzirózsák
a csillagok felé röpülnek szilajon.
A fényszórók ezüst tőre az égen átfut,
felülről lefelé egy nagy virág lebeg
s tündöklik rémesen, és bömbölnek az ágyúk,
mint felsült bestiák. De apró részletek
ezek, s nem látni, csak tetőről vagy toronyból
azt, ami összefügg: a gőgös, kék eget,
az acél vonulást, amely ragyogva rombol,
a felcsapó tüzet, a hulló gépeket.
Bajcsy-Zsilinszky Endrének
A gyermekeinkre
s asszonyink pillantásaira,
mesgyéink köveire
és arra,
amelyre minden szabad szem
büszkén tekint – ősi tornyainkra,
a mezők békéjén nyugvó
boglyáink csendjére
s ringó kalászaink
zizzenéseire
– mielőtt porba, vagy sírba hullnánk –
ígérd meg, hogy figyelsz, fejedelem.
1932
Modern korunk becsült haramiái
holtuk után is tudatunkban élnek.
Őket nem koptathatják el az évek;
hosszú sorokban szoktunk sorban állni
ravatalunk előtt, majd díszes sírba
temetjük őket, és virágot hordunk
márványlapukra. Arra is van gondunk:
nevünk aranybetűkkel legyen írva.
Mindenszentek napján ezernyi mécses-
lobogtatja emlékeztető fényét, s idézi fel
már halhatatlan lényét
régi, vérszomjas tömeggyilkosoknak.
Bár átkainktól gödrükben forognak,
sokak számára létük dicsőséges.
Bécs, 1715. március 27.
Édes Feleségem!
16. március kelt leveledet vettem, rendre megyek rajta a választétellel. Írod elől, hogy a Telekinek adott smaragdos öltözet helyett mást nem vettem. Békességben úr löttem volna a Telekiné lakodalmától fogva ez alatt a 12 esztendő alatt, akár 12 gyémántost vettem volna. A rubintossal megéri József. Istennel beszélj efféléről.
A fejedben magadtól ütött patkószeg dolgát csodálom, nevetném, de szánlak téged is, magamat is. Hogy hogy gondolsz már ennyi idődre olyan bolondságot az én rendes egyenes írásomból, megmagyarázom.
Az embernek az élelem megkeresésén kívül mindig nagy gondot okozott a víz megszerzése. A nomád, pásztorkodó nép főleg ott szeret tanyát, sátrat ütni, ahol a víz közel van.
Csak amikor a természet nyújtotta lehetőségek: folyóvizek, tavak a lecsapolással, szabályozással, megszűntek, vagy távol kerültek, akkor kényszerült rá az ember, hogy gödröket, kutakat ásson.
Most a Kis-Sárréten vesszük sorra az ősi vízszerzési módokat.
Ma már a régi özönvíznek nyoma sincs, még Gallacz János: Monográfiá-ban az 1715. évről szóló kimutatásával szinte elenyészően csekély szántóföldet, rétet, szőlőt említ a Sárréten, a határ legnagyobb része nádas-mocsaras, tele nagy kanyarulatú erekkel, fokokkal. A sárréti halász-pákász, rétész ember szomjúsága idején csak nekidűlt a víznek, nekihasalt; a „tenyerivel a giz-gazt ellegyezte, vagy elfútta és olyat húzhatott, amilyent akart.” Az öreg Víg János beszélte el Szeghalmon, hogy nádtutajjal, láppal csíkászva, sűrűn neki-nekidűlt a tutajra hasalva; kivált, ha csík- vagy halpaprikással lakott jól, mert „a hal odabent is kívánja a vizet.”
Volt, aki nekikucorgott a víz szélén, vagy csónakján, két tenyerét magokra tette, s a vízben telemerítette, ajkához emelte és úgy ivott belőle. Nem kellett neki kancsó és más efféle szerszám. Ezt mindig magával hordta, e nem hagyta és utána még a kezét is megmosta. Ma is él ez, nemcsak itt, máshol is. Így oltja ki szomját a kërëzs-játszó1 liba pásztora, juhásza, kondása. Vagy pedig leveszi zsíros kalapját a fejéről, betűri és úgy meríti bele a vizet. Utána a fején a vizes kalap jó hűvöset tart a nyári nap hevében.
A mezei magyarság képét hiába keressük a gesták ódon, nemes freskói között; az egykorú történeti források mégis sok mindent elárulnak róla. A keresztény monarchiával szemben csakhamar föltámadt az ómagyar szellemű visszahatás; első képviselője Aba Sámuel volt, aki kiűzte az országból a velencei Pétert, Szent István méltatlan utódját. Aba Sámuel története az első hiteles adat arra, hogy az ómagyar hagyomány menedéke a nép, a mezei magyarság lett. Aba Sámuelre nem lehet ráfogni, hogy a pogányságnak szított, a történeti tények inkább hívő kereszténységéről tanúskodnak, uralma alatt a pogány lélek nem jutott szóhoz. Az volt ellene a legfőbb vád, hogy a parasztokra támaszkodik, velük eszik, jár s lovagol. Parasztok alatt a mezei magyarságot kell értenünk, a szabad földmívesréteget, melynek életszínvonala a mai kisgazdák életszínvonalához mérhető. Aba Sámuel tehát társadalompolitikai mozgalom élére állott, s a kiváltságos udvari réteggel, a főnemesség csírájában és a kiváltságokat élvező idegenekkel szemben a széles magyar közösségben kereste támaszát.
Szent István úgy szerzett birodalmi támaszokat magának, hogy feltétlen híveit nagyarányú javakkal ruházta fel. A magyarság széles rétegei ekkor már földmívelésből és állattenyésztésből éltek; a megművelt földek mennyisége nem lehetett nagy, korlátlan legelők sem állottak rendelkezésükre, tehát bizonyos elszegényedés következett be, az életszínvonal süllyedt, az elégedetlenség egyre jobban terjedt. Nagyszámú magyar került szolgai sorba is, mert nem vette fel idejében a kereszténységet. A mezei magyarság a friss keresztény monarchia életében nem kapott közjogi szerepet, s a törzsi önállóság megszűnése után teljesen a központi hatalom jogara alá került. A szabad mezei magyaroknak és a szolgává süllyesztett rétegnek tehát éppen elegendő oka volt az elégedetlenségre, mely Aba Sámuelben találta meg a szövetségesét.
Gyakran megfordulok Máramarosszigeten. Kedves jó embereim vannak ottan. Kisebbik fiam az ottani jeles képzőben nyert tanítói oklevelet. Kisebbik leányom most is ott van az állami felsőbb leányiskola internátusában, az ország legkitűnőbb nőnevelő intézetében. Részt veszek a helyi kultúrmunkában, jól ismerem ott a lokális viszonyokat. Speciális szaktanulmányokat is végeztem ottan.
Volt alkalmam puhatolódni az ottani örménység viszonyai iránt. Itt most összeállítok néhány személyi adatot. Remélem, hogy közelebbről fontosabb történeti anyagot is közölhetek.
A hazában a XVIII. század vége felé Erdélyen kívül talán Máramarosszigeten volt a legjelentékenyebb örménység. A XIX. század első felében még nevezetes szerepük volt a város gazdasági és közéletében. A Hollósy (Korbuly) családnak több kiváló tagja volt. Híres ember volt a múlt század közepe táján Pászákász Kristóf, kiről több jellemző adoma maradt fenn. A megyegyűléseken bátor, szókimondó volt. Egyszer széksértésért megbírságolták 50 forintig. Kivett 100 forintot és kijelentette, hogy ismételni fogja a sértést. Megfenyegették, hogy akkor 200 forintot fog fizetni.
Erre az öreg eltett 50 forintot és így szólt: „Hát akkor nem mandam még egyszer, csak gandalam.” – A Poncz családnak terjedt birtoka volt. Az Iza-melléknek egy helyét most is Poncz-járónak nevezik.
A szabadságharc után, a gazdasági és közéleti viszonyok változtával fogyott és hanyatlott az örménység, mint másutt, úgy Szigeten is, és a helyét jórészt olyan elemek foglalták el, melyek úgy a magyarság, mint a kultúra és a közgazdaság tekintetében nagy visszaesést jelentenek.
Az egykor viruló, híres szigeti örménységet ma már úgyszólván csak a róm. kat. temetőben találjuk. A díszes síremlékek hosszú során örmény nevek olvashatók. Néhánya pedig már olvashatatlan. Előkelő, elterjedt nemzetségek neve tízszer-húszszor is előfordul. E nevek közül feljegyeztem a következőket: Augusztonovics, Bárány, Buzáth, Dondon, Ember, Fogolyán, Foith, Hollósy, Jakab, Jakobovics, Kapatán, Korbuly, Lukács, Máli, Markovics, Marosán, Novák, Páll, Petrovics, Teodorovics, Zachariás, Zeferovics. E családok közül többen egészen kihaltak. Néhánynak sarjai még élnek a városban és megyében.
A Máramarosszigeten és vidékén élő vagy innen származó örmények közül egyelőre a következőket sorolom fel: Ágoston Endre, takarékpénztári tiszt (Rahó); Gábor, aljegyző (Huszt); Gyula gyógyszerész (Técső); József, gyógyszerész (Técső); Lajos, kereskedő (Huszt); Ember János, tanfelügyelő (Udvarhely); József, vasúti tiszt; József, hadbíró-őrnagy (?); Hollósy Géza, újságíró (Budapest); Karácsony István, megyei tisztviselő; Marosán Béla, gyógyszerész; Márton, kereskedő; dr. Novák Károly, kincstári főorvos (az örmény múzeumegyesület választmányának tagja); Páll Manó, kereskedő; Petrovics Lajos, tábla bíró, járásbíró (Huszt); János, gyógyszerész; Miklós, magánzó; Tódor, kereskedő; Zoltán, ügyvéd; Zeferovics Dániel, takarékpénztári tiszt; Zeffer István, vasúti tiszt; Lajos (Huszt).
Tótul azt jelenti: «gyönyörű erdőcske», hanem ez a név nem illik rá, mert egy mészkősziklás hegyen áll, mely éppen nem tűri meg a fát, hanem kopáron fehérlik a messzevidéknek.
A vár keletkezését így mesélik kukoricahántás közben a Gömör megyei öregek:
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag juhász ezen a tájon, de olyan gazdag volt, hogy nem tudott az aranyaival mit csinálni.
A gazdagsága onnan lett, hogy mikor egyszer a nyáját legelteté a Somhegyen, nagy rakás aranyat talált és egy követ. Haza vitte az aranyakat, a követ pedig odaadta a gyermekeinek, hogy játszadozzanak vele.
Később észreveszi, hogy a kő világít éjjel.
- Hm, ez jó lesz – gondolá – legalább nem kell fáklyát égetni!
S elvette a követ a gyermekektől.
A követ azonban meglátta az izmaelita nála s meg akarta tőle venni.
Száz dénárt ígért érte.
- Nem adom a követ pénzért, mert pénzem van, hanem odaadom egy borjas tehénért.
Az izmaelita elhozta a tehenet, de a juhász gyermekei nagyon szerették a követ, hát így szólott:
- Nem adom oda a követ a tehénért sem.
- Hát tudod mit – mondá az izmaelita – egy egész gulyát adok érte.
Szeget ütött most a juhásznak a fejében ez az ígéret, s miután ezentúl minduntalan kérték, csalogatták tőle a követ a környéken lakó bérlők, és még messzeföldről is jöttek e végből hozzá ravasz kalandorok, belátta, hogy a követ nem tarthatja tovább magánál, mert megölik érte, hanem hát ha már így van, elviszi ajándékba a királynak.
Ült pedig a trónon IV. Béla.
Ehhez ment a juhász s átadta neki a követ, hogy jó lesz vele játszani a királyi gyerekeknek.
Béla király megörült a kőnek, mert gyémánt volt s olyan nagy darab, hogy ki sem lehetett mondani az értékét.
Nagy tisztességgel látta vala el a juhászt s tetszésére bízta, hogy kérjen tőle valamit.
- Csak azt engedd meg királyom, hogy hét juhaklot építhessek magamnak a földeidre.
No ugyan ezt a csekélységet miért tagadta volna meg a király a szegény juhásztól.
Hazament a juhász s hét várat épített a talált pénzen, Tornát, Cseszneket, Berzetet, Sólyomkőt, Pelsőcöt, Szádvárt és Krasznahorkát. Tudom megörült neki a király, mert bizony szükség volt rájok nemsokára.
A juhászt Bebeknek hítták s nevével sokszor sok századon át találkozunk a történelemben.
Negyedik Béla óta egész Ferdinándig mindég a Bebek családé volt Krasznahorka. Együtt támadt e család e várral s míg csak existált, mindig övé volt.
Pedig nehéz harcokat kellett itt vívni nem egyszer. Legnevezetesebb ezek közt, midőn Bebek Ferencet az 1556-iki országgyűlés Ferdinándtól való elpártolásáért számadásra hívta fel s ő meg nem jelenvén, száműzetésre ítélték s ellene Detrik és Pukheim vezéreket küldték teljes hadi felszereléssel s több mint ötezer katonával.
1556-ban kisasszony-napja előtti vasárnapon, a várbeliek kitörtek az ostromlókra s azokat szétverték s egész Rozsnyóig kergették, ágyúikat s hadi felszerelvényeiket elfoglalva.
XVII. zsoltár
Szeretlek, imádlak, Uram, segedelmem,
Kőszikla-lakom, nagy, erős, bevehetlen!
Én hogyha szeretve hívom föl az Istent,
Ő kész kisegítni, segélyi ki is ment.
Nem rég a halál s a pokol s a gonoszság
E létet a vészek ölébe sodorták,
S ahonnan imáim az Ő kegyit esdék,
Oltára előtt a nagy isteni Felség
Meghallgata engemet és megmozdult.
S megrendült a világ, a hegyeknek alapjai ingtak
Fújt s haragos, mord füstgomolyag tombolt a nagy űrbe,
Arca kigyúlt s dúlt, hullt a parázs, a zsarátnok, a villám,
Lépett s lépte alatt az egek nagy boltja legörnyedt,
Lábainál dünnyögött a homály, nyöszörögtek a rémek,
Szállt kerubok szárnyán, robogott viharok rohamával,
Felhő-torlaszodás sátort képzett körülötte,
Barna szemöldöke egy vonalára repedtek a felhők
S méhükből jég- és tűzeső szakadt le a földre.
Szól az egekből az Úr, hah a Felséges szava zengett.
S zengzete fényes volt, mint lángja a tűzviharoknak.
És kidobatta sebes nyilait, hogy szélnek eressze
Ellenségeimet, villámai megsokasodtak
És villámaival le a porba tiporta le őket.
Fölfordultanak ős alapostul a tengeri mélyek
És a világsarkok repedezve remegtek Előtted
Szent haragod fenyítő fuvatára, ő isteni Felség!
Rám nyújtá segítő karját az egek magasából,
Fölvett, föl, kiragadt engem tengernyi veszélyből,
Próba-napon, nyomorok napján a reám rohanóknak
Ádáz körmeiből tágas dicstérre vezérelt
És míg tönkre tevé azokat, ma enyém a szabadság,
Mert hiszen én a nagy Úr ösvényeit őrzöm örökké;
S aki megőrzi az Ő utait, megkapja kegyelmét,
Mert Te a jónak jó vagy, rossz vagy azonban a rossznak,
Mert te a rosszakat el-letiporva megáldod a jókat
És áldásod alatt soha sincs félni veszélytől.
Íme szövétnekemet hogy meggyújtottad előttem
Éji homályaiból kezd már hasadozni a hajnal.
Én teveled bizton megyek át a falak tömegén is,
Mert Te vagy Isten erős Sabaoth s nincs már Tekívüled.
És Te felöveztél, Uram, engem erénnyel, erővel,
És megacéloztad karomat s letiportad az ellent!
Lábam alá hulltak valamennyi kaján gyűlölőim,
S bárha kiáltottak, nem volt aki megszabadítsa,
Bárha segítségért esedeztek végre az Úrhoz,
Ámde az Úr akkor már nem hallgatta meg őket,
Én pedig összetörém, porként a szeleknek eresztém,
Vagy letapostam, mint a sarat minden gyűlölőmet.
Ős-örök életű Lény! Aki által nemzetidnek
Én fejedelme levék, Te uralmamat a zavaroktól
Megszabadítod, Uram! Temiattad a messze határok
Népei is mind, mind kormányom alá gyülekeznek,
Mert Te örök jogaram gonosz elleneit letiporva
Sarjaimat végleg fölemelted, ó áldalak, imádlak,
Földed népei közt Uram áldlak, imádlak örökké!
Félig meghalva, félig élve
Nyög ágyon az Isten szegénye,
Mély gödrében megtört szemének
Bágyadt-világú mécsek égnek,
Míg arcán a kemény nyomornak
Sötét, zilált redői folynak.
Könnytől nyirkos, rohadt a szalma,
Sem éjjel, sem nappal nyugalma,
A vér szünetlen háborúba’;
Föl-föllázad s megdermed újra
És ő mint a háborgatott vad
Rohanna, futna – s összeroskad;
– Ám az ínségben, elhagyatva
Van még, aki meglátogatja,
A hit, ez édes földi angyal,
Ki elbeszélget vele halkkal
Csodás dolgokról, amelyekre
Minden fájdalma elfeledve.
Sőt az álom leplébe födve
A szent Szűz is feltűn előtte
S betölti lelkét illatokkal,
Hogy a gyönyörben szinte elhal.
Ily szent látmányra lelkesülten
Föl-fölsóhajt: «Ó drága Szüzem,
Megváltómnak jó, édes anyja!
Hallgass meg e nagy búba’-bajba’;
Angyal-kezeddel vedd le terhem,
Ne engedd, hogy kétségbeessem.
Hiszen több már, több mint a fűszál,
Ki enyhülést lelt lábaidnál;
Egynek megoldád néma nyelvét.
Másnak nehéz sebét hegesztéd,
S kinek keze csüngött meredten,
Most már erős munkára serken;
Csak én bajom feledte volna
A betegek hű gyógyítója?
Ah, aki annyin könyörüle,
Az üdvösség édes szülője,
Hétfájdalom királyi anyja,
A fájó szívnyögését hallja.
Igaz, hogy semmit, semmi kincsem,
Legtöbb gazdagságom az Isten.
Szegény vagyok, az ő szegénye,
Ami enyém: egy köpü méhe,
Mely a természet jóvoltából
Minden költség nélkül is ápol,
De a szegénynek ez is drága,
Mert mindene… egész villága;
Mégis – ha Isten szent kegyelme
Lenéz nyomorgó életemre –
Mézes köpüm – anyám, királyném!
A te szent oltárodra tenném;
Mert a méznél, mit rejt magába,
Édesb nekem, édesb a hála.»
A szegény ember könyörgése
Magas mennyekbe jókor értbe,
Máriának buzgó fohásza
Gyógyharmatot csorgat reája;
Ki már a síré volt, a Lázár,
Fölgyógyula és íme fönnjár.
Elmúlt a baj, elmúlt a rossz nap,
Erő, egészség duzzadoznak
Arcán, szemében és szívében,
Keze, lába munkára készen;
De a szívnek legszebb virágát,
A könny s fohász szülötte hálát
Mit fölnevelt a beteg lelke,
Az egészséges elfeledte;
Sőt, hogy bűnét be is tetézze
A tört eskü gyarló vitéze,
A méhet, melyet áldozatra
Szánt egykor – jó pénzen eladta.
És ó! mi történt? az egeknek
Erői mostan nem pihentek;
Elment az ember köpüjével,
De helyére alig vivé el,
Midőn a méh nagy zúdulással
Kitör lakából s messzeszárnyal.
Röpült… röpült… míglen megálla
A Mária-templom oldalába’,
És ott raká meg drága sejtjét
E bosszúálló, fürge kis nép,
Od’adván mézét Máriának,
E méznél édesebb anyának,
Hogy a lelketlent megalázza,
Ki elfeledte, mi a hála.
Furcsa elmenni Délre
és hazajönni télre,
furcsa és iszonyatos.
Halottak napja van ma:
a halottak fogadnak.
Furcsa és iszonyatos.
Milyen puha és süket
ködök tömik az eget!
Furcsa és iszonyatos.
Tán hogy senkise értse
amit a holtak beszélnek...
Furcsa és iszonyatos...
A halottak fogadnak,
kik újra többen vannak
s olyan nehéz a szívem.
Halottak napja! minden, minden síron
Virágfüzér, koszorú, gyertyafény,
Minden lángban a szeretet sugárja,
Egy vágyó gondolat, forró remény.
S midőn a kis gyertyák már mind leégtek,
Egy angyal száll a sírdombok felett,
Összegyűjti az elrepülő lángot,
A fénysugárt, mit a láng szétvetett.
Az égbe viszi - és a fehér lelkek
Boldogsága mélyebb lesz és nagyobb,
Mint körültök a föld legtisztább fénye,
A szeretet sugárja felragyog.
Halottak napja azoké,
Akiket elfeledtek,
Akiket a nagy feledés
Közös sírjába tettek.
Kiken mécs nem ragyogja be
Az elmúlás betűit,
Kikről a száraz virágot
A szelek messze űzik.
Halottak napja azoké,
Kik elesettek, árvák,
Akik éjjel megölelik,
S megcsókolják a párnát.
Akik siratják a jelent
És siratják a múltat,
Kiknek sírdomb az asztal is,
Amelyre ráborulnak.
Hulldogálnak a levelek,
A harangok zúgnak,
Jó keresztény magyar testvér
Temetőbe hívnak.
A halottak szent hazája,
Békességnek földje
Virágokkal feldíszítve
Vár gyarló élőkre.
Szeretteink sírhalmához
El-elzarándoklunk,
Fölidézve szép emlékük
S értük imádkozunk.
Meggyújtjuk a kegyelet és
Részvét szent gyertyáját
Kérjük Istent, nyissa nekik
Örök mennyországát.
/leendő tettemért/
Lassabban a testtel, föld,
szülötteid zabáló, lassabban a testtel,
maradok még, még semmi nem veszett el,
bár minden zár alatt – majd később örököld
ha mi marad belőlem: egy ormótlan rakás hús,
körötte báva túlélők, kurafiak, pár árgus
lelkű könyvelő, végül hogy kipipáljon
(avval sem lesz békébb a béke e tájon) –
lassabban, ácsi, föld, már régen visszaloptál
belőlem annyi mindent, érd be egy darabig,
majd magam döntsem el, várj a sorodra, míg
elvégeztetem, leszek minden halottnál
hullább, egy megpökdösött dög –
megyek majd hintón, hajtóm az öregördög –
mit érdekel: a fanfárokból majd szellentés rivall –
partodnál üdvözült nyerők, tulkok klakkjaival –
csak eső essen, ríjon csak vörösbort az ég,
s míg hullasz rám, föld, ezek kántáljanak: na még! –
mit érdekel, mit vartyognak majd a korcsok –
úgyis viszek magammal néhány árva kortyot –
s ha hagynék ideát is, az én dolgom: kire
(s ha nem addig az addig, az eddig eddig-e?).
Te föld! Míg kívüled vagyok, enyém a rám eső rész.
Enyém sírhatnékom joga. A bőgőké a bőgés.
Post Martinum novum vinum.
Mártonnap elmúlt, itt jön a tél,
Zúg már szele az ugaron:
Ízleld az új bort tűzhelyednél,
Édes búsongó magyarom!
Derűs, avagy borús az égbolt,
S bár szenvedésed már elég volt,
Kétkedve nézed az időt,
Nem mersz remélni szebb jövőt.
Ragadj pohárt! locsold belőle
Hervadozó reményedet;
Talán erőt fog nyerni tőle
S virágot is hajt, úgy lehet.
Űzi holnapod aggodalmát
És megtanít becsülni a mát,
Mely, míg tőled el nem siet,
Minden kincsével a tied.
Lásd! a nem rég szűrött italnak
Kinyílt már félig a szeme,
Nem csillog még, de már ma annak
Nem must, hanem bor a neve.
Csecsemő-pólyáit lerázva
Ifjúságot öltött magára
S örömre vár, dallal kínál
Kis tűzhelyed szikráinál.
Wartburg fölött vad német szél fütyül.
Hó csillog fönn a hesszen ormokon.
Zordon, vad ország. Nincsen itt rokon.
Baljós vidéke leprás, szörnyű föld.
A férj Szentföldre ment nehéz csatákra,
Útközben meghalt. Olasz föveny takarja.
Az özvegyet otthon mindenki marja.
Vigasza Jézus s három kisded árva.
A hegytetőről gyakran néz keletre.
– Ó szép Pozsony! Szülőföld, ifjú város!
Ó messze síkság, tündöklő, virágos!
De mélán gondol Assisi Ferencre.
És Jézust látja száz beteg alakban
S a német leprást megcsókolja lassan.
A Szűz, kit angyalszó köszöntött
Üdvünk rorátés hajnalán,
El-elmereng egy régen hallott
Bölcsődal zsongó dallamán.
Szemében ég derűje fénylik,
Ajkán a zsoltár szent zene,
És mintha gyermeket becézne
Ölelve tárul szét keze.
Majd újra visszasiklik csendben,
Szívére zárja szelíden
S hallgatja, érzi: szívverése
Édes visszhangját odabenn.
S az áldott kéz fonálért mozdul,
Ajka dalol, míg tűbe fűz,
Puhán simítja tiszta gyolcsát:
Pólyácskát varr a szende Szűz.
1939
I. ifjú:
Mikor az ősz így elközelget
És Imre-nap elérkezik,
Mondd, évről-évre ünnepelni
Miért gyűlünk mi össze itt?
Mondd meg nekem, szent Imre herceg,
Ki volt, mi volt, hogy tudjam én,
A magyar ifjak mért örülnek
Nevének kedves ünnepén?…
II. ifjú:
Volt régen nékünk egy királyunk,
Az első áldott szent király,
Kihez a nemzet hő imája
Esengve most is visszajár;
Ő hozta, adta a magyarnak
A Krisztus egy igaz hitét…
Király, apostol egy személyben…
Te is tudod tán a nevét?…
Melyik szerelmes nem választ magának
A számtalan közül egy csillagot?
És melyik költő nem választ magának
A számtalan közül egy bajnokot?...
Ezt Toldy Miklós, azt Kont lelkesíti;
Ki a vitéz, ki engem föltüzel?
Ki e vitéz?... a kürtharsogtatással
Országokat reszkettető Lehel!
Ez volt a hős, ez volt a kürt!... e hősnek
Halála egy nagy égzengés vala;
Kilencszáz év múlt, és ez égzengésre
Most kél a visszhang: lantomnak dala.
Ti jászok és ti kunok, hallgassátok,
Mert, úgy hiszem, legjobban érdekel
Titeket, ő, a kürtharsogtatással
Országokat reszkettető Lehel.
Mi a legjobb köszörűkő? a bosszú;
Ez fente meg a magyar kardokat.
Mi a leggyorsabb fergeteg? a bosszú;
Ez hordja mostan a magyarokat.
Éles kardokkal, szélvészrohanással
A németek földére érnek el;
Elől száguld a kürtharsogtatással
Országokat reszkettető Lehel.
Hiába fented kardodat, magyarság!
Felsőbb hatalom esküdt ellened.
Harcod koporsó, óriás koporsó,
Amelybe dicsőséged temeted.
Nagy lakomája volt ez a halálnak,
S kit el nem költe: mint rab vesztegel.
Ezek között a kürtharsogtatással
Országokat reszkettető Lehel.
"Akasztófára!" dörg a német császár,
"Akasztófára e zsiványokat!
Haha, hittétek-e ti száraz fák, hogy
Teremni fogtok még virágokat?
Lám, kivirultok újólag. - Mivelhogy
A vezér elsőséget érdemel:
Előre hát, te kürtharsogtatással
Országokat reszkettető Lehel!"
Kilépe a hős: "Isten néki, császár,
Függjek koszorúként ez oszlopon. -
Német vagy, nem t'om: lesz-e emberséged?
Meghallgatod-e végkívánatom?
Szeretnék egyszer még kürtömbe fújni,
Vén bajtársamtól hadd búcsúzzak el!"
Ekkép beszélt a kürtharsogtatással
Országokat reszkettető Lehel.
Megkapta kürtjét s úgy megfújta a hős,
Hogy a császár megsiketült bele,
Megsiketűlt és eldőlt... innenonnan
Kilencszáz éve, s még föl sem kele.
Nem is kel ő fel többé. - Jászberényben
Még megvan a kürt csorba élivel,
Mit megcsorbított a császár fején a
Győzötten is még győzelmes Lehel.
Pest, 1845. október 16. - november 25. között
Született Szegeden. A bécsi Pazmaneumban negyedéves hittani hallgató volt, midőn a szabadságharc küzdelmei vívattak.
A honfi szeretettől lángoló kispap szívesen fölajánlotta szolgálatát a haza és a szabadság megmentésére s a híres 33-ik zászlóaljba lépett önkéntesen. Mint tagja ezen dicső zászlóaljnak, számos nagy csatában részt vett s a jeles kispap annyira jelesül viselte magát, mint honvéd is, hogy csakhamar főhadnagyi rangra emeltetett s mint ilyen, Világosnál letevén a fegyvert, elzáratott.
A börtönből megszabadulván, besoroztatott közembernek az osztrák hadseregbe; több évig tartó szolgálat után hazakerült és érdemei elismeréseül Szeged város főkamarásának neveztetett ki, mely hivatalt azonban nem sokáig élvezhette, ugyanis viszontagságos élete pályáján mellbetegségbe esvén, mint fiatal, nőtlen hivatalnok halt el Szegeden 1860-ban.
Közte és Nagy Pál közt történt a következő megható eset. Mindketten szegediek, mindketten kispapok s mindketten a 33-ik zászlóalj katonái voltak, Nagy Pál 1860.ban Szegeden volt káplán. Egyszer beteghez hívták, Nagy kérdezte: kihez? A cipész inas csak annyit tudott mondani: a gazdám fiához. A szabadság-téren áthaladva, a német-utcába tértek s benyitottak egy szerény házba, s íme a volt honvéd-káplán előtt fekszik vitéz volt honvéd társa, Konrád József, ki felösmervén bajtárást, összetéve kezeit így fohászkodott: „Óh, Istenem, de szeretsz engemet, hogy még végső vigasztalómul is honvédtársamat küldöd.” A szent ténykedés elvégzése után a két bajtárs egymás nyakába borult s keservesen fájdalmasan zokogott. Bánatos lelkükben még egyszer felcsillant a ragyogó múlt az ő fényes csatáival. A két volt vitéz honvéd alig tudott egymástól megváltni.
Konrád maga egy szép latin imát mondott, felajánlá lelkét a jó Istennek s mint igaz, hű keresztény bajnok és az egyháznak fia múlt ki. Az akkori szegedi plébános, Kremminger Antal prépost a hős honvédpapot a legnagyobb fénnyel temette el óriási közönség jelenlétében, ami az akkori időben éppen nem volt kis dolog s elég ok lehetett volna egy pár évi börtönre.
Hej, ősapáim, préda szentek,
Jobb lett volna másképpen élni!
Dolgozni kellett volna többet
S talán kevesebbet henyélni.
Mindent elvisz az úri élet,
Ős magyar átok, Pató Pálos…
Én most tehozzád szólok, nagyapám,
Tivornyáskedvű, öreg János:
Ha látnád, hogy mivé törpültünk,
Hová szakadtunk el a rögtől!
S hogy egész drága, magyar fajtánk
De nincs messze a sírgödörtől…
Öreg János, mit tegyek már most
Én érező, bolond szívemmel,
Mit rám testáltál örökségül, -
Ha semmim sincsen a zsebemben…
Neked még jó volt, öreg János!
Fidibuszra is bankó tellett,
Adtál szegénynek, jónak, rossznak,
Dalolgattál a pipa mellett.
Mi már csak emlékezni járunk
Az őseink dús asztalához…
- Hogy úgy éltél, ahogyan éltél,
De nem jól tetted, öreg János!
1920
Ki ezer halált vívódál értünk:
Eljut-e trónod zsámolyáig
A mi keresztre feszíttetésünk?
Átokvert nemzet vészdúlta hazán,
Golgota-utad legendája
Nékünk ily gyásztelt nem volt soha tán!
Közös sorsban osztozván ma Veled;
Homlokunkon Júdás-csók égett,
S zúgta ránk a világítélet:
„Ecce homo!...” És – elvégeztetett…
Négy folyam táján visszhangja reszket
Dacos hitünknek: nem, nem, soha!
Győzelemittas latrok fején
Leszünk bosszuló istenostora…
Míg gúnyt kacag a vad pribék tömeg,
S míg hordják a kín Nessus-ingét;
- Tavaszi sejtés… bűvös álom
Mozdul, s indul a földtől innét…
S a trianoni sziklasírba
Majd diadalmas fénycsóva ragyog…
És megtorpan a gyűlölség árja
Sínylő magyarok rabbilincsén
Szelíd szavadra: „az út én vagyok…”
Te vagy az ige… az út … s igazság, -
- Ki elkísérsz a feltámadásra;
Engedd szent lépted neszét sejtenünk,
…………jövel……jövel……………
Óh, örökélet Messiása!
1920
Vad, zegernyés idő jár, vaksötét
Az éj… Vihar viháncol a Dunán,
Eresz nyikorg, a kémény sír, dudál,
A sürgönydrót az eszterhéj fokán
Mint bomlott hárfa jajdul, nyög, zokog,
Tört ablakunk szél rázza szüntelen…
Bújj közelébb én szöszke kis fiam,
Hallod? … falunk!... a Székelyföld… üzen!...
A telihold, a jóllakott kaján,
Sunyítva jár loncos felhők alatt,
Ha lopva, néha, erre kandikál,
Nyomába sűrű, gyászos árny szalad.
Harang kondul!?... nem… de a kis falunk
Harangja zúg… Vihar?... Tűz?… Jégverés?...
Veszkődve száll az erdős bérceken…
Ne bánd fiam!... Az ima, könny kevés!...
Hallod?... Üzen a kis falunk!... Fiam!...
Üzen a ház, a kert, a kis patak,
A galambdúcos cserkapu, pitar,
A kereszt, hol az út ketté szakad…
Aludj, ha tudsz!... Az álom elkerül…
Anyád halkan imádkozzon veled.
Én, én fiam, már nem bírom tovább!...
Falunk üzen… Én újra elmegyek!...
Hogy lestem, amíg járni megtanulsz,
Vágyódva-vágytam gyügyögő szavad…
( - Idegen nóta, szitkok, ég a ház, -)
Ha nem megyek, a lelkem meghasad!...
Imádkozz édes, szöszke kis fiam,
Velünk az Isten, nagy, jó, végtelen!...
S ha nem jönnék többé, könnyet ne ejts,
Csak áldd!... falunk!... a Székelyföld… üzen!...
1920
Sem egy halmot, sem egy völgyet,
Egy csepp vizet, egy szál tölgyet,
Egy szirtfokot a hazánkból
Soha el nem veszthetünk!
Mint madárka a fészkéhez,
Ragaszkodunk hozzád édes
Reménységünk, örökségünk,
Ősi jussunk, mindenünk!
Nem kínálunk, nem ajánlunk,
Üzérkedést nem csinálunk!
Fájó kínban égő lelkünk
Ma büszkébb, mint valaha.
Ezer éve, amióta
Miénk Kárpát kéklő orma,
Erdély bérce, Tokaj bora,
Kincses bányánk aranya!
Így rendelé el a végzet,
Így alkotá a természet:
Hármas bércfal szegélyezi,
Négy víz árja futja át…
Folyóiba, szent földjére
Hét vezérnek omlott vére,
Ősapáink könnye mosta
Valamennyi zeg-zugát.
Jöhetnek az útonállók,
Sehonnani vad zsiványok,
Bevághatnak a húsunkba
Gyilkos módra, szilajon,
Megalázhat, meggyalázhat,
Porba sújthat a pogányhad,
De a sírba nem dönthetnek…
Nincs rá földi hatalom!
A hiszékeny, leigázott,
Megcsalatott, vértől ázott
Magyar népnek – meglássátok!
Új karja nő egykoron…
Boldog élet napja jő el…
S új karokkal, új erővel
Végig sújt a kufárlelkű,
Istentelen latrokon!
1920
Mert ottan fent már nem vigyáztak,
Hát ránk tiportak, meggyaláztak!
Halódó hőssel kelt birokra
A győzedelmes, gyáva csorda!
Feldúlták ősi, szent tanyánk,
A hősök vére szertefolyt,
A szüzek sápadt ajkiról
Raboltak átkozó sikolyt.
Csörgött a korbács, szállt a jaj,
(Ó! Víg ének a csatazaj!)
Anyák szent testét tépte szét!
Hát hol vagy Isten, hogyha élsz?
Bosszút liheg ma minden itt,
A gyermek vérről álmodik.
Apja holttestén sír, zokog,
Véres csóvákat, kobzosok!
Dobogjon, rengjen meg a föld,
Ha Árpád népe felrobog,
Ha felharsan a harci kürt!
Véres csóvákat, kobzosok!
Véres csóvákat, kobzosok!
Gyalázott sírok átka kér!
Hadúr haragvó pallosán
Csorogjon tengerként a vér!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
De nem!... Határunk ormain
Átkom éjlova megtorpan,
Leejtem bosszuló karom:
Bocsásd meg nékik ó, Uram!
1920
Nincsen, ahova hazatérjek,
ténfergek, mint a kísértet
éjszaka.
Süt a napfény, mégse látnak,
a magyar a nagyvilágnak
árvája.
Megy az élet, jő az élet,
ebek vagyunk és cselédek,
bolondok.
Jajgatok, de nincs, ki hallja,
vizes a kalapom alja
a könnytől.
Jaj, ha szám egyet kiáltna,
kitűzném a kapufára
szívemet.
Csak csöndesen, szívem, aludj,
jó neked így, jó nekem úgy,
akárhogy.
Így végezték bús hatalmak,
olcsó víz a magyar harmat,
sárba hull.
Mit bánják ők? Nevetnek ők,
várnak akácos temetők
mireánk.
Édesanyám, minek szültél?
Elhervadtál, megőszültél
hiába.
—1920—
Hószemfedö hull a szürke alkonyatba,
Selymes jégvirággal beszőve, befonva.
Drága nagy halottunk elhagyatva árván
Alussza alatta álomtalan álmát. ..
De mozdul az alkony, rémes árnyak járnak,
Éjjeli prédára dögkeselyűk szállnak.
Óvatosan jönnek, vonalról-vonalra,
Próbálgatják — Uram Isten
Jól meg van-e halva?
Aztán összevesznek, marakodnak rajta
És a halott csendben mintha mosolyogna
— Az enyém a karja! Az enyém a lába!
— Az enyém a szíve! Enyém alvadt vére!
— Én hadd vájjam csőröm gőgös két szemébe!
Hej az a dermedt kar, ha egyet mozdulna . ..
E sok lármás népség ezerfelé futna.
Tetemrehívás van. Feltámadást várunk.
Keressük az Istent. Várjuk igazságunk.
Idegentől várjuk?*
Én balga magyarom, ugyan nézz csak széjjel.
Ezer éves múltban, idegenektől jót
Neked mikor mértek?
Hát. . . ha temetni kell, temetünk, szép csendben,
De lelkünkbe véssük örök élő hittel:
— Nem halt meg mindenki, akit eltemettek!
Szétszaggathatjátok, tiporhattok rajta...
De lesz egyszer kürtszó! Lesz mégegyszer hajnal!
Oh lehet, elmúlik évtized, évszázad . . .
Behorpadt sírunkon, rég füvet kaszálnak.
De a porunkból nő nagyra az a cserfa,
Melyből a taglónak nyele lesz faragva!
S a pusztító harcban, vad üvöltő szélijén,
Mely hunyó parazsat vészes lánggá éleszt,
A tüzes pernyében, mely gyújtva száll szerte . ..
Napsugárban fénylő hazai porszemben
Mindnyájan ott leszünk! Úgy segéljen Isten!
Endrődi Sándor:
1913. augusztus 15.
No, ezt sem hittem volna sohasem,
Hogy földi életemben valaha
Megülök ilyen szépen, csöndesen!
Ki egykor csak az izgalmat kívántam,
És a gyönyört is mindig ott kerestem
A szenvedélyek rontó viharában:
Most üldögélek jó meleg napon,
És nézegetem a bomló világot,
És nincs más vágyam, csak a - nyugalom.
Köröttem lomb suttog, szellők zenélnek,
Én meg tűnődöm az elmúltakon,
Miközben lelkem árnyakkal beszélget.
Édes megnyugvás ily békében élni,
A tűnt napokkal csöndben leszámolni
És a jövőtől semmit sem remélni;
Érezni, hogy már bevégződik itt,
S egy szent, gyöngéd kéz, mely szelíden érint,
Köröttem lassan mindent elsimít...
Komor pompával száll alá a nap,
S az éjből fáradtan felém vitorláz -
Tán az utolsó földi pillanat.
Most hangok verik fel az éjszakát,
A fekete lég hullámzó sötétén
Halk szárnycsapással hattyúk úsznak át:
S fölöttem, míg hév könnyem árja hull,
Éltemnek minden üdve, kéje, álma
Még egyszer fénylőn, zengőn átvonul.
Endrődi Sándor:
Én voltam az a nyugtalan gyerek,
Ki egykor annyi álmot kergetett,
S szentül hivé: mit érez, gondol, az
Mindennél igazabb igaz?!
