Dr. Szelényi Ödön: Magyar népszokások

Rég elmúltak azok az idők, midőn a nép körében fennmaradt ősrégi szokásokat tűzzel-vassal irtották és pusztították, mert azóta, hogy a néprajz és vallástörténelem őket kutatásuk körébe vonták, egészen más szemmel nézzük és tudjuk, hogy a fitymáló lenézésnek vagy közömbösségnek nincs velök szemben semmi helye. Megtanultuk ugyanis egyfelől, hogy a népszokások legjobban fejezik ki a nép lelkét és így azok megőrzése, összegyűjtése valósággal nemzeti feladat, másfelől pedig megtanultuk, hogy e szokások közt van akárhány, mely mindenféle babonás hiedelemmel egybegyűlve népünk ősvallására képes némi fényt vetni. E szokások továbbá sokszor oly mélyen gyökereznek a nép lelkében, életében, magatartásában, hogy ezt meg nem érthetjük azok ismerete nélkül.

    Hadd világítsa meg állításunkat egy, az életből vett példa. Néhány évvel ezelőtt a brassói törvényszék előtt Pap J. türkösi lakos bűnvádi panaszt emelt Dávid Jánosné, Kovács M. és Porr Mari ellen hamis tanúzás miatt. A tárgyalás folyamán kitűnt, hogy Porr Mari csakugyan kioktatta a társait a hamis esküre olyképp, hogy tegyenek sós kenyeret a ruhájuk alá a szívükre és mikor a bíróságnál esküt kell tenniök, tegyék kezüket a kenyérre és esküdjenek bátran, mert így nem követnek el vétket. Az eskü letétele után pedig adják a sós kenyeret lónak vagy kutyának. Ez eljárásban ezek az emberek nyilván oly hagyományt követtek, melyben a kenyérnek és a sónak ördögűző hatása érvényesül. (Binder J. tanár közlése szerint.) Íme, csak egy példa arra, hogy nemcsak a szaktudósokra, hanem a néppel sűrűn érintkező közigazgatási tisztviselőkre, tanítókra, papokra, bírákra is mily fontos a népszokásokban megnyilvánuló népies észjárás és gondolkozás ismerete!

    A magyar népszokások tanulmányozását azonban megnehezíti az, hogy a legkevesebb közöttük tiszta magyar; a legtöbb mindenféle idegen hatás alatt állt és ezért számos idegen elemmel keveredett össze. A sajátszerű magyar vonásokat rendszerint csak a leggondosabb összehasonlítás alapján tudjuk megállapítani.

    Mint a népszokásokat általában, a magyar népszokásokat is két csoportra lehet osztani. Az elsőbe az emberi élet három legfőbb mozzanatához (születés, házasság, halál) fűződő szokások tartoznak, – ezeket a legtágabb értelembe véve – úgyhogy a fogamzással, szüléssel, a csecsemő és serdülő gyermek ápolásával kapcsolatos szokások és hiedelmek, továbbá az ifjúság szerelmi életének gazdag fejezete, végül a halált megelőző betegápolás, orvoslás, majd pedig a népies halotti szertartások, mind itt tárgyalandók. A második csoportba azokat a szokásokat sorozzuk, melyek a sátoros ünnepekkel kapcsolatosak; ezek pedig rendszerint a megfelelő természeti jelenségekkel vegyülnek össze.

    Lássuk először ez utóbbi csoportot.

    Hogy a Karácsony, a keresztyénség legkedvesebb ünnepe, a magyar nép lelkéhez is férkőzött, az természetes. De azért különbség mutatkozik a magyar népben az ünneplés tekintetében, lakóhely (hegyvidék-Alföld) és vallásra nézve (katolikus, protestáns, ill. kálvinista). Így pl. az alföldi kálvinista nép némileg távolabb áll tőle, mint a katolikus vagy evangélikus hegyvidéki. Egyébként a civilizáció e szokásokon nagyon is éreztette már pusztító hatását, de azért még van, miről megemlékezni érdemes. Így Karácsony szombatján éjjel itt és ott még fel-felzendül a „kántáló” gyermekeknek Jézus születését hirdető éneke; Karácsony reggelén meg végig „rigmusozzák” a házakat.

    Legismertebb azonban a Betlehemes-játék és legérdekesebb a „regölés”. Tudjuk, hogy az első a középkori templomokban előadott ú. n. liturgiai misztériumok továbbfejlődése, illetőleg maradványa. A templomból e játékok átmentek a nép közé és elvilágiasodva máig megmaradtak. A palócok közt pl. a következő betlehemjárás dívik: Hat legény összeáll; három fehérbe öltözik, nagy papiros süvegjük van és csörgős botjuk. Ezek a bibliai pásztorok. A negyedik legény juhászt ábrázol, s ennek nagy vendégszakálla van. Az ötödik legény hosszú fejér ruhában jelenik meg, ez az angyal. A hatodik a szamár és mint komikus, ez persze a leghálásabb szerep. Amint ajándékot kapnak az énekesek, mindent a szamár visz el. Persze, van ennél komolyabb és költőibb játék is. (Gyulai-Arany: Népköltési Gyűjt. I.-ben 15 db. található.) Nemzeti vonás bennök a huszár szerepeltetése, meg a vén pásztor, kiben mintha az ősi hitben megöregedett pogány halk visszhangját hallanók. (Benedek E.)

    A „regölés” kiveszőben levő szokása már csak hat dunántúli és egy erdélyi megyében fordul elő. Sebestyén Gy. gondos kutatásaiból kiderült, hogy ezen, most Karácsony táján űzött szokás ősrégi eredetű és lényegét véve egy elterjedt európai népszokás, mely az összes germán és román népeknél, de kivált a szláv népek karácsonyi és újévi „koledáiban” maradt reánk. Eredete szerint pedig visszamegy Mithras napisten kultuszára, illetőleg a vele kapcsolatos csillagászati ismeretekre és napimádási hagyományokra. Ezt a szokást azonban a régi magyar regösök összekapcsolták a „sámánkodással” (bűvöléssel) és ennek emlékét őrzi egészen máig az egyfenekű üstdob és a csörgős bot. Ez a regölés magyar sajátsága. A regös dalok ősrégi volta mellett tanúskodnak a bennök előforduló egyes szavak, kifejezések is pl. „nagy rőtt ökör” (azaz égetett = sütött ökör); „haj regö rejtem” = haj, ének, bűvölök. Azonban eredeti jelentése elhomályosult és ma már a fő benne a későbbi eredetű felköszöntés és az adománykérés.

    A Húsvét szokásai körül legjobban a locsolás van elterjedve magyar vidéken. H ú s v é t  másodnapján, vagyis „vízbevető hétfőn”. A falusi fiatalság ilyenkor, mint tudjuk, házról-házra járja a leányos házakat és megöntözi a leányokat és bizony nem rózsavízzel, hanem „az Isten-adta kútvízzel”. Sokszor vederrel, dézsával öntik végig a leányzót, „mert ha meg nem öntik, nem virágzik szépet”. A gyermekek pedig mint Karácsonykor dióért, most piros tojásért rigmusolják végig a falut. Mint húsvéti szokás néhol fennmaradt a „határjárás”. Húsvét szombatján szervezkedik a fiatalság, papot, éneklőmestert, bírót, csapómestert stb. (ennek van legtöbb dolga) választanak, törvényeket hoznak és aztán bejárják a „vetéskertet” nagy zsivajgással, hangos kürtöléssel. A határhegyen meggyújtanak egy jó nagy szalmazsuppot; a határjárás végeztével pedig a tűzcsinálónak oly tüzet kell készítenie, mely „csupa eleven szénhalmaz, láng és üszök nélkül”. Persze, hogy ismét dolga akad a csapómesternek, kinek különben is főszerep jut. E szokás is kétségkívül pogány eredetű, de jelentése ennek is elhomályosodott. (Jakab Ö.)

    A pünkösdi szokásoknak tulajdonképpen már csak az emléke él. Ilyen a „pünkösdölő”. Négy leány Pünkösd elsőnapján párosan házról-házra jár; az első pár a királyné és vőlegénye, a második a csákos, meg a násznagy. Ha megkapták az engedélyt a pünkösdölésre, akkor elkezdik: „A Pünkösdnek jeles napja, Szentlélek Isten küldöttje, Erősítse mi szívünket, Az apostolokra” stb. Teljesen feledésbe merült a „pünkösdi királyság”. Jókai szerint abból állt, hogy a falu legényei lovon háromszor neki vágtattak egy, a határdombba tűzött piros zászlónak. A győztes lett a király, aki egy éven át minden lakodalomba, mulatságra hivatalos; lovát, marháját társai tartoznak őrizni, ha netán apróbb vétséget követ el, azért testi büntetéssel nem illetik.

    Lássuk most a népszokások második csoportját.

    Itt azonban már töméntelen a választék és azért csak éppen néhány jellemzőbbet ragadhatunk ki. Állapodjunk meg először a keresztelésnél. Ezt magyar vidéken nem szokták sokáig halasztani, nehogy, ha hirtelen meghal, pogányként haljon meg a gyermek, vagy a gonosz szellem (a palócoknál a neve „bibányos”) kicserélje mással. Ez utóbbinak „váltott gyermek” a neve. Erre emlékeztet a székely vidéken ismeretes „agos gyermek”, kiről Benedek Elek írt. Az agos gyermek vén, sovány arccal, szőrös testtel jön a világra. Nem szopik, szemlátomást fogy, sorvad. Úgy segítenek rajta, hogy rostába teszik és ezt szabad tűzhelyen parázs fölé tartva, gyorsan forgatják, ami nyilván pogánykori szokás. Később az igézéstől féltik a gyermeket. Ez ellen a „vízvetés” segít. Egy pohár vízbe egymásután három darab tüzes szenet vetnek, ha a szén leszáll a pohár fenekére, akkor fenekére, akkor a gyerek meg van igézve és akkor az anya a szenes vízből megitatja a gyermeket, majd megkeni vele a gyermek homlokát, hasát stb.

    A dajkaéneket csakhamar felváltják a gyermekversikék és dalos gyermekjátékok, melyeknek se szeri, se száma. Ezeket legújabban egy új tudomány, a gyermektanulmány (pädologia) kerítette hatalmába. Egyiknek-másiknak a párját megtalálták a rokon népeknél) pl. mordvinoknál és zürjéneknél; ilyen pl. az „ögyötöm, bögyötöm – tijom, tájom” stb. Érdekes szokás „az iskolába toborzás”. Gergely pápa napján, azaz március 12-én. Ekkor a mester néhány nagyobb tanítványát zászlóval, kis dobbal kiküldte toborzani. Ez jó alkalom volt arra, hogy a gyermekek a maguk és az iskola számára egy kevés pénzt összekolduljanak. Ilyenkor elénekelték Szent Gergely doktornak híres ősi énekét: („Szent Gergely doktornak, híres tanítónak az ő napján…”), melynek egyik népies változata így kezdődik: „Fiúk, lyányok, jertek, menjünk iskolába, Eleget kandikáltunk a kásás fazékba. Jó tanítónk vagyon, szereti a játszást, Megengedi nyárban a jégen csúszkálást…” Persze, ez még a régi jó időben volt, mikor késő ősszel kezdődött a tanítás és kora tavasszal, mikor a mezei munka kezdődik, vége volt a tanításnak. E tekintetben az 1868. évi XXXVIII-ik t.-cikk nagy átalakulást hozott magával, de a tanyai gazdálkodás folytán – ami ismét magyar specialitás – még mindig sok akadály gördül a rendes „beiskoláztatás” elé, amin legújabban a tanyai iskolákkal segítettek.

    De haladjunk tovább. A magyar nép – írja Benedek – nem ismeri a hirtelen kötött, üzletszerű házasságokat; bizonyítja ezt, hogy néhol a vőlegény még ma is pénzt ad a leányért. Baranya megyében pedig a híres bodonyi búcsún (szept. 14-én) még ma is megtartják a leányvásárt. Erre vonatkozik ez a tanács: „Szőkét ne végy, mert beteges, Vöröset se mert részeges, Barnát végy el, az lesz a jó, Az ám a jó fonó, varró.” De rendszerint még sok formaságot kell elintézni, míg a fiatal pár azt mondhatja egymásnak: kettecskén vagyunk… A házasságszerzés körül ugyanis csak úgy hemzsegnek a „félhivatalos” alakok. Ilyen a „gyalog sátán” vagy „követasszony”, aki kémlelődik; majd a legény a násznaggyal meglátogatja a leányos házat – („megkérés”); utána a „foglaló” jön, midőn a megkérést és odaígérést ünnepélyesen ismétlik bizalmi férfiak jelenlétében; majd pedig a kézfogó vagy melléülés. Csak ezek után következik a lakodalmazás, melynek sok szép szokásán is erős pusztítást vitt végbe a haladó idő, de azért még így is sok maradt fenn és még ezek talán a legismeretesebbek, mert ki nem vett volna részt parasztlakodalmon? A vendégek meghívása, a ruházkodás, a díszmenet stb. régen mint előírt szabályok szerint történt, nemkülönben meg volt állapítva az ételrend. (Baksay S., a magyar nép egyik legjobb ismerője, tizenegy fogást említ!)

    De sietnünk kell tovább, hogy még egyet-mást elmondjunk a temetkezési szokásainkról is, melyek nagyrészt szintén egyeznek Európa egyéb népeinek szokásaival. Kiemelkedő itt a sirató ének, mely csak a feleség és anya tiszte: „Ó lelkem, galambom, hű párom! Ó életemnek élete! A te halálod az én halálom. Kire hagytál te engemet!” A búcsúztató és gyászének elhangzása után megmozdul az udvarról a gyászkíséret. Mint a menyegzők, úgy a temetkezések alkalmával is lehetőleg nagy pompát fejtenek ki. De ebben, valamint a temetők ápolásában is felekezetek szerint eltérés mutatkozik. A kálvinista, különösebb kisebb helyen, beéri az egyszerű fejfával és szinte tüntetőleg elhanyagolja a temetőt, amivel – Baksay szerint – „a mulandók kevély megvetését és a magát elhanyagoló gyászt kívánták kifejezni”.

    De legyen elég ennyi ízelítő azoknak, kik eddig a népszokásokra ügye4t sem vetettek, vagy azokat lenézték. Ismételten ráutaltunk arra, hogy az anyagi és szellemi haladás mint pusztítja a régi időkből még megmaradt szokásokat. Ezért azokat megőrizni, esetleg feleleveníteni nemzeti kötelesség, amennyiben a magyar nép faji öntudatának erősítésére – épp most, mikor eddig szunnyadó népek egyszerre erős politikai és nemzeti öntudatra ébredtek, – kiválóan alkalmasak. A „népiség” eme új korszakában nekünk is a „régiek” felé kell fordulnunk, régi értékeinkből, hagyományainkból minél többet megmentenünk és közzétennünk. Az ilyetén „restauráció”, a múltba süllyedő népvilág megóvása, mindenképp üdvösebb dolog, mint délibábos remények kergetése…  

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf