Cs. Szabó László: Kölcsey százéves sírjára

Egyszer a párizsi Panthéon halottjairól emlékezve, a széthúzó francia egységre utaltam. "Ahogy a francia keverék nép, a nemzeti egységet is egymást keresztező egyéni áldozatkészség és személyes kockázat tartotta meg, nem a tömegmozgalmak. Franciaország egyszerre csak egy-két fiára számíthat: néha az igazság démoni megszállottjára, máskor a hazaszeretet szinte földöntúli szentjére.

    Különös gondolatkereszteződések emlékeztetnek e sorokra. Illyés Gyula áthevült vallomását olvasom a nehezen magyarázható, de mélyen érzett magyar-francia lélekrokonságról. Jó pár évi franciaországi tartózkodás után szülőföldjére térve, jellemző belső inverzióval úgy érezte, ha franciának született volna, akkor se lenne idegen ezen a földön, a magyaron. Az ellenpróba bizonyít legjobban. A magyar költő francia szemmel hazájára ismer Magyarhonban.

    Az ösztönszerű helyeslés hatása alatt Illyés cikke tüstént a két nemzet egyformán civakodó és ingatag egységére emlékeztet. A francia szabadság nem megszentelt közügy, csak a végveszély szemeli ki a néha fehér, néha sötét angyalt, aki honfitársait elfordítja a gyalázattól. Johanna szűzi felajánlkozással, Danton sírokat repesztő oroszlánbőgéssel, Clémenceau vésztörvényekkel menti meg a francia szabadságot. Katolikus vagy jakobinus: a nemzetmentő majdnem mindig egyedül küzd. A többség alkuszik vagy cimborál az ellenféllel, a nemzeti lét egyként emberen fordul meg. Francia ablakon át a magyar történelem tanúi vagyunk.

    De most a társadalomtudomány egyik névtelen cikke egy Kölcsey töredékre figyelmeztet, amely — (bocsásson meg a kitűnő írótárs) Illyés írását s a hozzá rögtönzött széljegyzetemet végképp elhomályosítja." Magyar„ a címe, húsz sorból áll.

    "Éjszakai komolyság,„ olvasom a közepén, " ázsiai fényűzés, vezérséghez szokás a vándorlás s azt követő vívások között, küzdés a szabadság felé, de köznek részvétele nélkül…

    Ezek azon scénák, melyeket történeteink szakadatlan sorban mutatnak.

    Ami hét vándor nemzetségeink sokban hasonlítanának azon arabsokhoz, kik a pusztákon háznépekké telepedvén le, egyik família a másikat örök gyűlölséggel üldözé.„

    Az első gondolat a rejtélyesen hasonló magyar és francia nemzetsorsot, a második nomád örökségünket tisztázza. "Köznek részvétele nélkül„ a nemzeti szabadság mindig megsemmisítő súlyú egyéni áldozatot és kockázatot követel, erre talál legjobban a madáchi mondás: egy milliókért. A köz megmenekül, de csak évtizedek, néha évszázadok múlva hagyja helyben az áldozatot. Húzódva fogadja el, sokára szentesíti s aztán belőle él. A Társadalomtudomány kommentátora kockázatos határhelyzetünkkel magyarázza ezt a részleges kiáltást. Ám a francia nem tántorog folyton a lét és nem lét közt, nem él határhelyzetben. A közös magatartás inkább egyforma individualizmusunkra mutat.

    A második gondolat még sötétebb. Kölcsey büszke volt a nomád örökségre és rettegve féltette tőle a magyart. A nemzetféltés, a nemzethalál látomása tette művelt nemesből költőóriássá. Ez elég, hogy szeressük és tiszteljük a bajlátását.

    Csakhogy az öröklött nomád testvérgyűlölet, mely " inkább famíliai különböző lelket, mint köznek szeretetét, azaz nemzetiséget éreztetnek velünk„ s a népszeretet valóban kiirtotta a magyarból, sose fojtotta meg Magyarország eszméjét, amely a civakodó és pártkereső magyarok közül a végső szorultságban mindig kiszólította a magyar Messiást. Vannak magyarok s van egy eszményi Magyarország. Amazokon van mit félteni. De emez előtt mindaddig le kell borulni, amíg egyetlen megváltója akad. Ahogy Kölcsey is leborult volna, ha megéri a szennyében is magasztos 1849-et.

     

    1938

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf