Sinka István: Szeretőért – szerencséért…
Birizdón egy régi ólban
heten mosdottunk meg hóban.
Kettő közülünk gulyás volt.
Ő suttogták, hogy a hólé
tavasszal nagy újulást hord.
Szeretőért – szerencséért
meg is mosták egymás hátát –
én meg a kis kócos bojtár
balfelől a szívem táját
kerek két tenyérnyi helyen
mostam meg, az élet ellen.
A másik négy kondás legény
volt és mindegyik holt szegény.
Hullt rájuk a nagy hóhullás.
És megmosdottak négyen ők is,
hogy ne fogjon rajtuk a rontás.
Velük újra sorba álltam,
hogy kinyújthassam, amíg lehet
még egyszer az élet ellen
sovány szárú két kezemet.
Mondják, így tett az apám is,
ebben hasonlítok rá is.
S jaj bizony akkor tavasszal
tele volt a táj panasszal.
A négy kondást megrontották
s a két gulyásnak szeretőért
Pándpusztán vérit ontották.
Érintetlen év vagyok csak,
a legkisebb a hét között,
s emlékeke tűnnek fel néha
hányódva a szívem fölött.
De én már csak annak élek,
hogy hosszú ne legyen az élet.