Nagy Horváth Ilona: Válladra húzod

Mit az éj vetett,  loppal learattam,
derengő kévékbe kötöttem illatod,
szívemre félhomály szitált,
egyenként gyűjtöttem be minden lélegzetet,
sóhajt, ujjad hegyén hogy rezdül az álom,
s a hűs, hogy  úrrá lesz a mozdulatlanságon,
válladra húzod könnyű takaród.
 
Most vonalakkal játszom,
kávém fölött mélázva néha megteremtelek,
arcodra komor árnyékokat szór az elsuhanó nyírfasor ritkás lombja,
távolabb lomha dombok kúsznak elő hátterednek
míg szigorúan nézed a homlokod mögötti megfoghatatlan messzeséget.
Nem látod a fákat, a tájba szórt tanyák időnyűtte csendjét,
a magányos gémes kutat, az út széléről bólintó fakó pipacsot,
sem engem, akár ha ott se lennék.
S valóban nem vagyok,
lelkem hullámzó búzamező,
napszőke mosolya bús magyarsággal ring a szélben,
fölöttem szikrázó kék ég vonult, tenyerén hófehér madarakkal,  
de most a plafon göröngyös valósága,
ahogy játszom,
akkor is, ha nem tudom, mi marasztal még.
Elhoztam a téged határoló teret,
ölemben minden vonásod,
vállad íve, lépéseid lassú harmóniája,
ahogy kellemet lop elmémben a mába,
mikor újra meg újra összeállít bennem
ez az ismeretlen függés.
 
Szívemre félhomály szitál.
Lassú ütemén csüggeteg jár körül begyűjtött illatod,
még lélegeznék, napok óta kerül az álom,
ujjam hegyén elmaradt mozdulatok,
szememen széppé szelídült gazdátlan vágy:
pókfonálon sejlő reszketeg holdvilág.
S valahol a határon túl
válladra húzod könnyű takaród.