Mécs László: Anya kell!

Nagy házi bál. A két szemmel
iszom a táncot és a fényt.
A táncolókon átborzongott
a mámor-szél és ragjaként
lohol nyomán az ösztön-ember
kacagó, csoda-szomjúhozó csapata…

A háziasszony félig pőrén
táncol. A haja tűz-veres.
Fehér, vörös fáklyázó démon.
Szerelmi raiz van kék-eres,
élő, fehér, bársonyló bőrén
s körülötte keringnek a lepke-szívek.

Mintha valami vad örömből
pezsgőzne: úgy suhan tovább…
– De hozzá lép a nevelőnő,
súg… és a tág szobákon át
hallatszik, hogy a pubi bömböl:
„Anya kell, anya kell, anya kell, anya kell!”

A tánc megáll… de tova tombol…
A vörös démon kínosan,
Idegesen kimegy fiához
s mikor látom, hogy kioson
a kacagó sokadalomból:
lopakodva utána megyek magam is.

Ott ül cifrán az ágya mellett.
A pubi sír. Oly idegen
ez a kis lény: véletlenül jött…
A kivágásból hidegen
büszkélkedő megőrzött mellet
sose szopta a kis nyafogó idegen…

A pubi sír, pedig körötte
sereg huszár, baba, bohóc…
Egynek sincs szíve… A helyében
fűrészpor, szalma, gyatra kóc…
Színes kóc-álmok kitömöttje
a bohóc, a huszár s ez a szép anyamell…

Kituszkolom a szép ügyetlent
és kiveszem a szívemet:
a pubi nézi, tapogatja,
játszik vele s nevet, nevet,
vele kacagva bomlik, fetreng
a bohóc, a baba, meg a hetyke huszár…

A gyermek játszik és elalszik,
…Bevallom a buja zenét…
Valami szörnyek muzsikálnak
a fáradt földön szerteszét,
tempózzák a pokoli lagzit
– s csecsemők kara sír: anya kell, anya kell.

Emberfaló-gyárak zenéje
az anyák másik táborát
becsalja s a kenyér-haláltánc
kiszívja szívük bíborát…
Egynek sincs teje és meséje
– csecsemők kara sír: anya kell, anya kell!

Így nőnek fel a nemzedékek,
mint gyárakban a masinák:
gyilkolnak pontos számítással,
gép-hidegek és gép-simák…
Élvezet-gépek, munka-gépek
s hadi gépek örök zaja mostan a föld…

– De az Idő mesék hullámán
bölcsőket ringat édesen…
S anyátlan kornak szégyenén át,
át tangó-tempón, négyesen,
át süketítő gyári lármán
csecsemők kara sír: anya kell, anya kell!