Móritz Mátyás: Zajok és csendek
Ködök és párák
Az ártatlan perceimet, széttépték a farkas telek,
levegőért kapkodok csak, az ordas hullámok alatt;
az emlékeim folyói, rút sebeimtől véresek,
a szemeimben, fuldokló, sötét lángok villámlanak.
Nem akad bennem őrizni, csak hiányokat buzgalom,
tudva hogy senki előttem, tudva hogy senki mögöttem;
ki védő szárnyába vonva, megkérdezné hogy mi bajom,
a ködök és párák helyett, angyal árnyba öltözötten.
Holdtükör
Van-e bátorságod, velem bolyongani, sivatagomban,
hogy a holdtükörben, nekem ragyogjon csak fel az arcod;
rózsapíros vizeiddel, eloltanád-e a szomjam,
lennél-e az én reményem, ami engem újra alkot?...
Örülnél-e annak, minek mások sosem éljeneztek,
képzelődésnek mondanád-e, mit én igaznak véltem;
hallanád-e a szavamat, mitől másnak, füle sem rezzent,
súlytalanná tennéd-e a léptem, a varjúsötétben?...
Sziklaoltár
Szakíthatatlan lett bennem, és marad is az imádat,
irántad, kiért eldobnám a kétségbeeséseim;
megtépázva, elrongyolva, a rab lelkem, és ruhámat,
a szabad szelekkel tartva, a fény szerpentinösvényein.
Nem énekelnék én többet, a sötét tollú, vérmadárról,
barbár módra, nem taglóznám le, a reményem, és vágyam;
lelökném démonaimat, a szürke sziklaoltárról,
ha megjelennél előttem, most lehelethalaványan.
Szilánkosra
Szeretlek, túl minden időn, minden téren, minden koron,
úgy csillog bennem az arcod, szűztisztán és csontfehéren;
mosolyod félholdját látva, kitisztuló mennyboltomon,
úgy szövöm rab képzeletem, most is csak a cellamélyen.
Bárhová is menekülnék, követni fog tekinteted,
ha be is főd, ha rám is dől a sötétség, mint az áradat;
bennem talán nem szabadna, ilyen szépen tündöklened,
értem szilánkosra törni, és bemocskolni szárnyadat.
Torz
Hiába les a sötétség, az a véres tekintetű,
hiába az üvöltöző, pokolgonosz farkas-hadak;
a csőrét szívemhez szegező, szörnyeteges dögkeselyű,
a lelkem sarkában ülő, bánatos, satnya torzalak.
El nem ragadják és vonják tőlem már a békességem,
át nem ütik a szerelmem, az átkok és az ütegek;
úgy vonom a szerelmemmel, az égre a kékességet,
és úgy vetek a szívembe, égig robbanó rügyeket.
Édes mindegy I
Ne mondd hogy az örömben is, mennyi fájdalom és bú van,
hogy a vérfarkasok állnak, a hátam mögött, félkörben;
ne is mondd, hogy inkább élnél tovább, a sírodba hulltan,
unva már hogy a sok ordas hullám, csak utánad csörtet.
Ne mondd, a csendesség benned halálos, tömör, és tömött,
hogy fogadjam el fuldokló sorsom, mert nincsen másik rend;
a rothadt nap alatt, és az üszkös, penészes, romok között,
mint akinek édes mindegy, hogy csatazaj, vagy csatacsend.
Édes mindegy II
Hiába peregnek az én fülembe a harci dobok,
hiába hogy más kezében a hatalom, és a fegyver;
hiába hogy a szemükben, csak a kegyetlenség lobog,
az én szavam, és a tettem, megegyezik a szívemmel.
Fekete hollóként, az én utamat hiába lesik,
és hiába tolul körém, a véres hullámhegyre hegy;
az emléked a szívemben, meg soha nem csendesedik,
mint akinek édes mindegy, és mint akinek egyre megy.
2018 Április 19. Csütörtök
Budapest, Csepel