Csáji László Koppány: Arany Jankó balladája

Kiszáradt a tóbul mind a sár, mind a víz,
Arany Jankó lova itató után néz.
Visz Jankó, visz neki kalapjában vizet,
Lovát így itatja, aztán még vagy tízet.

Szellőfogó lóra, ha Jankó felpattan,
Pislákoló emlék csizmáján megcsillan.
Pata nyomán támad szép csillagos utca,
Hogy a felhők közül jusson haza vissza.

Felül a lovára, s beáll leventének.
Hunorral, Magyarral szarvasra menének.
Együtt vágtat velük, együtt serénykedik,
Dúl leányi iránt velük epekedik.

Többit már – tudjátok – megírta az ének:
Így lettek hajdanán az egytestvér népek.
Tűnt időt hullajtva nagy fa emelkedik,
Jankó az avarját böngészi reggelig.

Aztán megy tatárra, megy veszett törökre,
Magyar hősök hírét kelteni örökre,
Kik álltak haláluk véráztatta fokán;
Mint hulla a hulla! – veszett el a pogány!

Arany Jankó velük harcol, küzd estvelig,
Nem a szablyájával, hanem mivel telik:
Pennájával rója regéjét magyarnak,
Mire azóta is, oh, be sokat adnak!

Arany Jankó tentájáról ki ne tudna?
Hát ne volna köztünk, ki ne aluszna
El, miközben versét tanulta, biflázta,
Hogy felmondja másnap bent, az iskolába’?

Jankó meg se rezzen – mint kinyújtott szálfa!
Majd hollószárnyakon egy levélre szállva
Fellegbe ragadja, s választ hoz még éjjel –
Szilágyi Erzsébet eltelik reménnyel.

Pásztortűzként lobbant őszi éjszakába,
Így talált Toldira és szép Piroskára.
Lám, az is szerethet, kit a sors átkozott,
Szívükben fénysugár s malomkő lakozott.
 
Máskor setét erdőt, patakpartot járva
Komor kincsekre lelt: arany-balladákra.
Ottan ismerte meg Pörge Dani betyárt;
Vele néhány kocsmát és egy pallót bejárt.

Arany Jankó bajban nem hátrált meg soha,
Hiába jött ármány vagy gonosz mostoha!
Szíve iránytűjét tartotta előre,
Még ha vonszolva is magát, meggyötörve.

Mikor pörbe fogták, vádolták keményen,
Csak ennyit mondott ő védbeszédje képpen:
Jézusom kezéből jöhet csak kegyelmem,
Egyenest oda van folyamodni kedvem.

Aztán érckakas szólt éjnek évadjában,
De Jankó bent maradt Mátyás cellájában.
Fellegek közt szállt le sok rab a magasból,
A király megőrült, és Jankó szabad volt.

Mint csillagok közé nyájas hold világa,
Jankó koldusként kér helyet éjszakára.
Mesél a szabadság véres napjairól,
Keble áttüzesül, és arca felpirul.

Akkor együtt voltak betyárok, polgárok,
Közös célt reméltek: magyar szabadságot!
Bajtársai sorra hős harcban hullottak,
Sándor is, legjobbjuk, dzsidások közt maradt.

Aztán jött a király: „Írjál nekem verset!”
Jankó meg mondotta: „Itt van a vers, nesztek!”
A bárdokról írta, kik Walesben hajdanán
Máglyahalált haltak – népükért, bizony ám!

Hol van most ily legény, hol a honi polgár,
Ki becstelenséget soha ki nem szolgál?
Hol van, ki emlékszik Szent László füvére,
S ki ne dugna tallért a bíró zsebébe?

Oda van már Jankó, s szép, arany betűjét
Mi, kik hajdanában oly sokszor betűzték,
Tán megmosolyogjuk, tán nem is ösmérjük,
Magunkat nem hozzá, a facebookhoz mérjük.

De Jankó ilyenkor feltámad porából,
És a szava csak jő, és a szíve lángol!
Majd idő-vén-fához letészi a lantját,
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf