Varga Rudolf: SZOKNYÁD SZÉLÉT

Ég háta mögött, világ végétől
épp egy buszmegállónyira,
hol földre hullt
Dengerik herceg
szárnyas paripája, szirákói erdő
felől hajnalonta, néha,
néha-néha hajnalonta
felfénylik még égben úszó aranyváros
tornya, Lemúria maradéka,
tudni bizton hogy ott,
ott van,
ott, mert ébren még senki,
de álmában már
minden élő,
minden élő látta.
Lenni.
Lenni csak itt.
Itt.
Csak itt.
Csak itt, hol nekem
kaput kitárt szárnyú
angyal nyit.
Itt csak.
Itt csak igazi,
itt, csak itt, ide, idevalósi
vagyok, csak itt igazi
az igazi, ég háta mögött,
üveghegyen túl, világvége
után egy buszmegállónyira.
Itt, itt csak, hol nekem kitárt
szárnyú angyal nyit kaput.
Csak így,
csak, csak, csak,
csak kecskerokkád szarvába
kapaszkodva, napi negyven
szál kaparófüstös cigarettám szívva,
rágva, köhögve, fuldokolva,
mint egykor
rojtosra rágott
hüvelykujjam, hüvelykujjam
begyét rágva, szívva,
szívva, szívva,
szoknyád szélét
markolva, árgus szemmel
teremtésed láthatatlan könyvét
lapozva, rejtelmes surcodba
csimpaszkodva, Veron,
Veronkám,
Varga Veron nagyanyám.