Perzsa költők verseiből egykor és ma – IV.

      A szeldzsuk korban élt a rubá‘i legnagyobb – Európában nagyon is ismert - művelője, Omar Khajjám (meghalt 1123 körül, lásd: http://www.szozat.org/index.php/kitekinto/tartalommutato/16992-omar-khajjam-kolteszet-bolcsesseg).
     A rubá‘i, ez a kisepikus epigrammaforma, a XI. században indult fejlődésnek, amikor az egyén és a közösség viszonyát egyre újabb földrengések rázták meg, amikor a közösség már nem biztosítja az egyén természetes védelmét, de az egyénnek még nincsenek más lehetőségei a közösségen kívül – kivéve az irracionális, misztikus utat.

Szená‘í: Rubá‘ik

1

Jöttem s a kín mind csak egyre több lett, belepett.
Baj jő bajra, létem átka rámdől, betemet.
Félek, szomorít halálom, rémít az iszony,
Rossz volt az is, hogy születtem, s rossz, hogy elmegyek.

2

Bánkódni e lét múlásán? Különc dolog ez,
Létünk s hamar elmúlásunk csak egy lehelet.
Tégy jót, ha van erre módod, tégy jót, ha lehet.
Nem más e világi élet, csak emlékezet.

3

Látott, s a virág ha nyílik, úgy nyílt ki szíve,
Ám szép szeme már bezárult szégyenletibe,
S szólt: „Bánatod vesd el, egy pár leszel te velem!”
Egy ily szóért föláldoznék mindent izibe.

4

Gyújts lángot a büszkeségből, ott, ahol te laksz,
Hozzám ne találjon utat bámuló pimasz.
Szép arcod is rejtsd el omló, dús hajad mögé!
Orcád mireánk csak bajt hoz, szenvedést, panaszt.

5

Meglát, íme már deríti ajkát lágy mosoly,
Elrejti az arca holdját kék jázminbokor.
Úgy incseleg ő kacéran, szépek-szépeként.
Hold sem búvik égi gyolcsba – fénylőn vándorol.

6

Lám, ablaka rácsa mögül édesen bűvöl.
Szól kedvesem, elbeszélget mindenféliről.
Úgy izzik az arca, mint az égi huriké,
Mint tűz a kemence fényes ajtaja mögül.

7

Bármennyire is szegény a bölcs férfi, azért
Száz úrral van sok tudatlan gazdagnál elébb.
Ennek fogy a kincse és a rangját elveszik,
Ám bírja az mindörökre tudását, eszét.

8

Mért sírod el ennek, annak lelked panaszát?
És mért keresed szemükben könnyeid nyomát?
Építs magadnak egy világot – több vagy kevesebb:
Mégis tied, abban élhetsz büszkén legalább.

9

Azt állítod: „rágalmazol fű és fa előtt”.
Ó, miért van ez? Mért sújt szavad egy ily szenvedőt?
Hisz nem igaz! Én bíz soha, Alláh a tanúm!
Csak jobb lennél – ennyit mondtam mindenki előtt.

10

Mert hűtlen a föld, e földet elítélni jobb,
Fordulj el a kapzsiságtól, azt megvetni jobb;
Lám! Ostoba nép kezére jutott a világ,
Hagyd meg nekik ezt a kort, s tudd: tisztán élni jobb!

11

Létem ha csak én kívánom – sohasem leszek,
Rajtam ha áll távozásom – el sosem megyek;
Rozzant kor ez, úgy lehetne legjobb, ha soha
Nincs semmiről tudomásom – nem is létezem.

Fordította Demény Ottó

 

     A rubá‘i költője így az epika határán áll, mert az egyén és a közösség határán áll, s bár a költő a közösség megrendülését egyéni síkon érzékeli, ez mégis személytelen, mégis epikus marad. Ez az oka annak, hogy a rubá‘i majdnem kollektív műfaj, s a nagy rubá‘i-költő alig tesz többet annál a névtelen népi énekesnél, aki egy népdal „utolsó” megformálását adja. (Lásd még: http://www.szozat.org/index.php/kitekinto/tartalommutato/16369-omar-khajjam-rubaik ) Khajjám szerepe annyi – és ez. Ez adja Khajjám nagyságát, de egyúttal ebben rejlik a Khajjám-értelmezés lehetőségeinek végtelen sokasága is. (Lásd még:http://www.szozat.org/index.php/kitekinto/tartalommutato/3189-omar-khajjam-rubaijat )
      Ezek a lehetőségek azonban végső fokon mind a műfaj alapkérdésére (az egyén és a közösség e sajátos viszonyára), adható válaszok közös alapú variációi, amelyek elégikus alaphangja kétségtelen.

Feríd Ed-Dín Attár: Két rubá‘i

1

Száz tengert ittam ki, de álmélkodom, ím:
Csepp sincs tengerként kiapadt ajkamon, ím;
Szikkadt ajakam folyton a tengert keresi,
Tenger vagyok és éppen ezért szomjazom, ím.

2

Út férfia, vándorolva vérben, nosza járj,
Vergődve s a földre bukva fejjel le, ma járj,
Ródd utadat és ne kérdd, hogy eztán hova jutsz,
Majd oktat egy útitárs, miként jutsz tova – járj!

Fordította Weöres Sándor

     Az ún. nagyszeldzsukok kora (Szandzsar szultán halálával) 1157-ben ért véget. Ezután Irán ismét részekre szakadt, amelyeket az uralkodóház fejedelmeinek nevelői, az atabégek kormányoztak, akik mihamar önállósodtak. Sza‘di (1184–1292 ?) a perzsa didaktikus költészet legnagyobb művelője, Fárszban, a turkomán Szelgurida atabégek udvarában tevékenykedett.
     A szúfi elemek éppen annyira egy adott, ha úgy tetszik „divatos” kifejezési módot jelentettek neki, mint később Háfiznak és oly sok más perzsa költőnek. A szúfi kelléktár eszközjellege éppen Sza‘dinál mutatható ki legmeggyőzőbben – az ő legsajátosabb területe egy emberi, földi etika, amelynek egy Keleten szokatlan, meleg humanizmus a gyökere, s amelynek egyik legsajátosabb kifejezési formája az Iránban több évszázados hagyományra visszatekintő szellemesen megfogalmazott mottó, „tanács” (pand, andarz).

Nizámí: Khoszrou és Sírín
(részlet)

A szerelemről

Szerelmet tűztem én zászlómra ékül,
Ne adj’Isten, hogy éljek már enélkül.
Mert nincs mihrábja több az égi boltnak,
S világunknak vizet más föld nem onthat.
Ezért szolgálja légy, csak erre gondolj,
Ha minden tisztaszívű néki hódol.
Szerelmen kívül nincs más tiszta szándék,
Csalárd minden, mi nem szerelmi játék.
Világszellem ha nincs eltelve véle,
Időknek kezdetétől vajh ki élne?
Szerelmétől ki fosztott, senyved az rég,
Halott, bár benne száz lélek lakoznék.
Szerelmed bárha bűbájt nem keverget,
A bánattól ugyé, feloldja lelked?
Ne élj csak, mint szamár, alvás-evéssel,
Ha csak macskával is, élj jó kötéssel.
Ha csak macskával is, hű szívet osszál
Inkább, mintsem legyél árván oroszlán.
Szerelmed nélkül egy szem mag se sarjad,
Szerelmed háza adhat csak nyugalmat.
Szerelmes tűz a legfőbb jó, s ha senyved,
Virág nem nyit mosolyt, s nem sír a felleg.

Fordította Brodszky Erzsébet

 

     A XIII. század elején hozzánk is eljutott nagy mongol hullám elárasztotta Iránt. Dzsingiz khán ugyan már 1227-ben meghalt, de Ögödei majd Hülegü folytatták a hódítást. 1258-tól uralkodott Iránban a mongol Il-khánidák dinasztiája, amelynek tagjai Hülegü halála után (1265) már csak névlegesen hódolnak a Qaraqorumban székelő Nagy Kánnak. Az Ol-khánok hatalma a XIV. század elejére meggyengült, s ismét számos apró fejedelemség jött létre (pl. Sírázban és környékén a Mozaffaridák, 1313–1393). A mongol hódítók sokáig nem asszimilálódtak, az iszlámot is viszonylag későn vették fel. Nem sokat törődtek az irodalommal, ezért ebben a periódusban az udvari költészet csupán a kis udvarokban (Fársz, Herát stb.) virágzott. (Az udvari költészet a qaszídával együtt majd csak a XIX. században a qádzsár udvarban ébred fel újra, s a „nagy” dicsköltők – Szabá, Szorús, Qa’áni – a XI–XII. századi költőket utánozzák.)

Feríd Ed-Dín Attár: Mantiq at-Tair
részlet

Ékes és szép várat emelt egy király

Ékes és szép várat emelt egy király.
Annak ára százezer fénylő dinár.
És midőn már észen állt a műremek,
Vett belé száz díszt, pazar sok szőnyeget.
S jöttek akkor mindenünnen hódolók.
Volt ajándék, véget ott nem ért a bók.
Bölcseket hív, udvarát hogy ellepik.
Mind a király asztalához ültetik,
S kéri – szóljanak merészen, rajta hát,
Hogyha látnak benne bármily kis hibát.
S szóla mind, hogy: lám, a földön nincs ilyen,
És nem is lesz szebb a földön már sosem.
Ám felállt egy szúfi, mondván: „Jósorú!
Látok egy rést és ez igen szomorú.
Hogyha az nincs, úgy palotád égi kegy.
Édentől jött szép ajándék a tied!”
Ám a sáh szó: „Én e rést meg nem lelem.
Csak zavart szítsz ostobán és szertelen.”
És a szúfi így felel rá: „Ó, király!
Rés van itt és Azraél e résben áll.
Vajha tudnád tömi rését, mert ha nem,
Úgy mit ér trón s palotád is, kedvesem?
Bár gyönyörű s mint az Éden oly csodás.
Jő a vég s már csúf e pompás alkotás.
Nincs mi állandó, csupán a föld maga!
És ha nincs, úgy nincs menekvés már soha.
Mit gyönyörködsz, bárha szép e palota?
Büszkeséged lovát ne hajtsd annyira!
Jaj neked, ha rangod nézve nem merik
Megnevezni sok hibádat s vétkeid.

Fordította Demény Ottó

 

     E korban elsősorban a misztikus költészet virágzik, amely Dzselál ed-dín Rúmí enciklopédikus, didaktikus költeménye s a földi és földöntúli határán lebegő, utolérhetetlenül könnyed, mégis súlyos és mély lírája után (ismét egy nagy betetőzés!) vajmi kevés újat tudott nyújtani.
A kor szúfí költői közül kiemelkedik Auhadí Marághí (meghalt 1377–8), akinek misztikus ghazaljaiban a rafinált természetesség és a már természetessé vált rafináltság ötvöződik egybe.

Auhadí Marághí: Tavasz hogyha zsendül…

Tavasz hogyha zsendül, ha éled megint,
Bekószáljuk, úgy ám, a rétet megint,
Ücsörgünk a fűben, becsípünk s leszünk
Virágot szedő víg legények megint,
Kibújunk a bőrünkből is, szirmaink
Megújítva kezdünk új évet megint.
Ha rügy- s szívfakasztó tavasz hó szívet
Fagyasztó telet felcserélhet megint:
Bolondul-vadul lángolunk értetek,
Ti tündéri orcájú szépek, megint.
Akár most jegyezd meg nevünk, mohtaszeb,
Hisz ontunk mi bűnös beszédet megint:
Szerelmes szívünk óvni mód most se lesz,
Ha dúlják idén szenvedélyek megint.
Üzend Néki, társ nélkül élőnek, ezt:
Kesergünk miattad s tevéled megint.
Dicsérj, s Auhadít is, hisz új dalfüzért
Teremtünk mi ketten – e mi szépet! – megint.

Fordította Hegyi György


– folytatjuk –

 

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  Meghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára vargaelőadás SZAKC_Hirlevel_2022_08_31meghivo2Gyóni kötetképsissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf