Válogatás P. Tóth Irén fordításaiból - Zaharia Stancu
A harcnak vége
A harcnak vége. Egy katona
Meglapulva vár fedezéke mögött,
Valahol messze még jajgat a föld,
Sikolyra készen, mint szülés előtt.
Fölötte tátongó Ég és a Nap,
Körötte csupasz rét s a holtak,
Lelkeik vigyázzban állva, a Menny
Kapuja előtt várakoznak.
Fedezékéből egy virágot lát,
Füle mögé biggyeszti vidáman,
Mennyi szépség, mennyi tisztaság,
És aljasság, bűn van e régi világban!...
A harcnak vége. A katona
Emeli fejét füvet keresve,
Eltévedt golyó süvít felé,
Halántékát, állát szétzúzva teljesen...
Fölötte tátongó Ég és a Nap,
Körül a rét gránáttól letarolva,
A katonának már nincs többé
Szeme sem, látni, sem ajka.
Dal a ködben
A fák, túl feketén, utunkba állnak.
Füstté válnak imbolygó árnyak.
Körülvesz gonosz, hallgatag félelem.
Talán a szél visz el, vagy csillag száll velem.
Egymás kezét fogva szavakat mormolunk.
A szerelem hazug, vagy mi hazudunk.
Valaha sétáltunk a reggeli Napban,
Most ködben tapogatózunk, öntudatlan…
Vagy élettől elhagyottan...
Gyere el velem
Gyere el velem a világ végére,
Talán mégis van a világnak vége.
Oda, hol a búza tiszta színarany,
Ezer a kalásza minden búzaszálnak,
Mindegyik kalászban ezer búzaszem.
Gyere el velem a világ végére,
Talán mégis van a világnak vége.
Oda, hol szőlő mosolyog mélykéken,
Hol ezer fürtje nő minden egyes tőnek,
Minden fürtnek ezer szemje lesz majd,
Ezer hordó mustot ad minden egyes szem.
Gyere el velem a világ végére,
Talán mégis van a világnak vége.
Ott óriás erdőket találunk akkor,
Nyárfaerdők nyújtóznak az égig,
Tölgyfaerdők gyökerei mélyen
Kapaszkodva érnek a bolygó közepéig.
Ott megtaláljuk majd szomorú szerelmem,
Szenvedélyes szerelmem találjuk ott -
Nap tüzétől elégve, fekve a fűben,
Vagy szürkés-fehér fellegen fekve,
Egy ezüstös-fehéres fellegen pihenve…
Gyere el velem a világ végére! -
Hátha mégis van a világnak vége.
Ha egyszer meghalok
Ha egyszer meghalok, kedvesem,
És mélyen a földbe leszek temetve, kedvesem,
Sírom fölött örökké egy láng fog lobogni, kedvesem,
Nappal a láng fehéren lobog, kedvesem,
Éjjel fekete lesz a láng, kedvesem,
És te nem láthatod meg sohasem, kedvesem.
A fehér láng, érted izzó szerelmem lesz, kedvesem,
A fekete láng, érted izzó szerelmem lesz, kedvesem,
A fehér és a fekete láng, kedvesem,
Nem fognak kialudni sosem, kedvesem,
Sohasem, sohasem, kedvesem.
Ne bánd
Ne bánd, hogy elveszett, ami elveszett,
Minden elszáll, mint felhőgomoly,
Jön a szél és szétfoszlatja -
A szél, mely virágokat szór.
Ne bánd, hogy semmi nem tér vissza,
Minden folyó a tengerbe rohan.
Loholhatsz bármilyen gyorsan,
A látóhatár mindig messze van.
Egyik kutya ugat, másik harap,
Döfnek a fekete bivalyok.
Fiatal pázsiton a gidák,
Nem érik meg a holnapot.
Engedd lehullni a csillagot úgy is,
Ha jégből van, nem lángoló tűzből.
Talán a fényből jövünk, vagy talán
Ködbe megyünk, és jövünk a ködből.
Te ne bánd, hogy elveszett, mi elveszett.
Minden elszáll, mint felhőgomoly.
Jön a szél és dombokat szárít - dombokat,
Hová a tavasz virágokat szór.