Válogatás Rácsai Róbert fordításaiból - J.M. Plunkett, Robert Frost, Dylan Thomas
J.M. Plunkett: Fehér hullámok a vízen
(White Waves on the Water)
A víz fehér hulláma,
A fán arany levelek,
Akár Mananan leánya
A tengerből feljöttek.
A zöld hajtás és a virág,
A haboknak gyümölcse,
Tenger-otthonuk elhagyták,
Nem rejti sötét mélye.
Hívtátok őt és előbújt,
Világ szelei fújtak,
Mikor az érett gyümölcs hullt,
S a virágok kinyíltak.
Előjött, mikor sírtatok,
Ó, föld teremtményei,
Zenét adtak s boldogságot
Sóhajotok hangjai.
Siratódalra érkezett,
Kik végzetről álmodtok,
Alusztok, s új álmotok lett,
Fényetek s virágotok.
J. M. Plunkett: Övé a halál irgalma
(My Lady has the Grace of Death)
Övé a halál irgalma,
Jósága megment, hogyha bír,
Szíve tág, mint ég sóhaja,
S mély, mint a sír.
Ájultan lelt az út mellett,
És kebléből ennem adott,
Játszott velem, mint egy gyermek,
S elringatott.
S mikor keserű szavakkal
Szám a bűneimről szólott,
Hét bűnéről mesélt, s csókkal
Elaltatott.
S mikor a fényes reggel felkelt,
S ágon madár fújta énekét,
Fogta kardom, s a halálba ment
szerelmemért.
Robert Frost: Kései séta
Mikor kaszált réten járok, s nézem
A lenyírt, friss sarjút,
Elhever harmatos zsúpként és
Itt ér véget félig az út.
S mikor a kertembe lépek és
Panaszos madárdal búg
A száraz gazkupac felől, az
Minden szónál szomorúbb.
A fal mellet egy kopasz fa áll
Rajta egy barna levél,
Meg-megrezzen, s puhán, zörögve
Előbb-utóbb földet ér.
Utamnak lassan vége lesz, de
Pár virágot leszedek:
Fakó-kék csokrot, őszirózsát,
S megint elviszem neked.
Robert Frost: Tűz és jég
Mondják, a világ jégbe fagy,
Mondják, elég.
Tudom, a test vágya oly nagy,
Hogy tűz pusztít majd, nem a fagy.
De ha kétszer jönne a vég,
Olyan sok itt a gyűlölet,
Hiszem: pusztításra a jég
épp oly remek
és pont elég.
Dylan Thomas: És nem uralkodik majd a halál
És nem uralkodik majd a halál.
Eggyé válnak a meztelen holtak
Azokkal, kik szélben s holdban lakoznak,
Mikor fehér csontvázuk elporlad,
Láb és könyök csillagként felragyog;
Észhez térnek mind az őrültek,
A tengerbe fúltak is feljönnek,
Holt szeretők szíve élni fog;
És nem uralkodik majd a halál.
És nem uralkodik majd a halál.
Lent, hol nyílik tenger örvény-szája,
Ki ott nyugszik, nem hal meg hiába,
Gyötörheti őket a kínpad lánca,
Nem törnek meg kerékbetörten sem;
Kezükben a hűség kettéreped,
S rájuk ront az egyszarvú szörnyeteg,
Kitartanak, míg széthullik minden;
És nem uralkodik majd a halál.
És nem uralkodik majd a halál.
Sirályok sikolyát nem hallják,
Sem parti hullámok vad moraját;
Hol valaha élt, ott nem nyílik virág,
Nem nyújtják fejük szélnek, esőnek;
Bár őrültek és holtan fekszenek,
Jellemük áttöri a százszorszépeket,
Amíg él a nap, felé törnek;
És nem uralkodik majd a halál.