Öt vers magyarul a világirodalom remekeiből I. (Samuel Beckett, Tommaso Campanella, Mihail Eminescu, Al-Ghazali, Zaharia Stancu)

Samuel Beckett: A keselyű

vonván az éhét égen át
ég s föld kagylóján fejemen

csapván arcrahullókra le
kiknek majd kelni s járni kell

megcsúfolva céljanincs szövettől
míg éhség menny föld szemét nem lesz

Fordította Szabó Lőrinc

Tommaso Campanella: A nép

A nép szeszélyes öntudatlan állat,
nem ismeri erőit és veszélyét,
türi a kő s dorong ingerkedését
s egy gyönge gyermek is hátára szállhat,
akit lerázna egykönnyen, ha vállat
rándít, de ő szolgálja száz szeszélyét.
Szavak kábitják, még növelve félszét
s nem tudja, mily félelmetesre válhat.
Csodálatos! magát ketrecbe zárja,
kis pénzért mindenét urának adja,
halált és háborut vállal magára.
Ég-föld között övé minden, de hagyja
másoknak; és nem hallgatván szavára
intőjének, megöli s megtagadja.

Fordította Sárközi György

Mihail Eminescu: Szonett

Künt őszi szélben hull a lomb remegve
s nehéz cseppek verődnek ablakodhoz
s te nyűtt levélkéket böngészve gondolsz
egyetlen órán teljes életedre.

Sok édes semmit tékozolva hordoz
a múltad: ajtód nem nyílt, bárki verte,
de jobb is így a tűznél, szenderegve
mélázni, míg künt nyirkos szél sikoltoz.

Így nézek én is gondjaimra itt benn.
Szívemhez ó-mesék tündére járul, –
körül köd ül, gomolyog mind telibben.

Suhogás zizzen egy ruhárul,
padlómon lenge lábak lépte libben
s szememre két lágy, hűs kezecske zárul.

Fordította Dsida Jenő

Al-Ghazali: Négysoros

Ha az évszakok révületbe esnek,
ily estéken a világ isteni;
a szél sóhaja édes, mint a versek,
s zenélnek az ég villanásai.

Fordította Horváth Imre

Zaharia Stancu: Ha lejönnél…

Ha eljönnél, a házon koszorúba
libbennének a galambok, s a nap
ösvények mellett a földre szorulva
megcsókolná selyem papucsodat.

A méhes elszalajtana egy méhet,
hogy kis köcsögben mézet hozzon át
s a fél lábukon álló almafák
susogásukkal kínálnának téged.

S kérném kezed, mely ékesítve csattal,
mondanám, gyere, sétáljunk a rétnek,
hol a kaszások vígan fütyörésznek
s a szemükben derül a fürge nappal.

Bolyonganánk a nedvező mezőben,
hogy lásd, amint nyit virulni a reggel
és hallgatnád, a friss és nyers füvekkel
hogy zümmög, dong az élet ébredőben.

A búzából a nap sárgállva nőne
s apró vizek ezüstlenének messze,
te tiszta tájat gyűjtenél szemedbe
s tested mint érben, a fényben fürödne.

Egy dűlőnél megtörne derekad,
megdézsmálnád a tüskebokor szedrét
s egy vadkökényről fonatodba szednéd,
mint táncos díszt, a gyengébb ágakat.

Elmorzsolnál egy kalászt, hogy lásd, telt-e,
érett-e már, nem festi-e üszög
s egy szöcske meg egy fekete tücsök
egymás hegyében törne kebeledbe.

Ökrökre bukkannánk a domb alatt
s ferdecsípőjű, csupasz bivalyokra
s az izzó dél fehér csóvákat dobna
a hátukra, mint puha sálakat.

Megfordulna az út, hogy visszajöjjön
a mezei ház mellé s mi engednők,
hogy pirult, fáradt testünk, melyben megnőtt
a vágy, a sűrű árnyékban ledőljön.

S ha szürkületet kondít sok kolomp,
nehéz lélekkel, melyben mély alázat,
az Istent látnók lebegni az ágak
között hasított madárszárnyakon.

Fordította József Attila