Perzsa költők verseiből egykor és ma (VI. rész)

Utolsó részünkben – történelmi kényszerűségből – több évszázadot is átugrunk. A mongol kor vége felé fejlődött ki a perzsa szatíra, amelynek legkitűnőbb képviselője Obejd-e Zákání, a sajátos keleti „értelmiségi proletariátus” tagja. A klasszikus perzsa költészet legnagyobb szatirikusa (született Qazvínban, valószínűleg Háfíz előtt, meghalt 1371-ben). Élete nagy részét Shírázban töltötte, és ugyanabban az udvarban tevékenykedett, ahol Háfíz. Zákání költészetének egy jelentős része a tipikus perzsa udvari költők alkotásai (közepes qaszídák, hagyományos, rendkívül kifinomult és művészi ghazalok és időnként Omar Khajjámot idéző rubá’ík), másik – számunkra értékesebb – része a szatirikus hangú művek (kiemelkedő mű a Mús o gorbe, „Egér és macska” című szatirikus elbeszélő költemény).

Obejd-e Zákání: Az egér és a macska

Ha művelt vagy, ha értelmes, megérted
Meséjét most a macskának s egérnek.
Elámulsz majd: tanulsággal megáldott
A történet, amit néked ajánlok.

Ó, te elmés, tanult, okos, bölcs fej!
Szólj! a macska- s egércsatát mondd el!
Mondd a macska- s egércsatát versben;
Mint füzérből – figyelj! – futó gyöngyszem…
Arratájt, hol a föld neve Kermán,
Élt a macska: akárcsak egy sárkány.
Melle pajzs és pocakja dob, farka
Bestiáé, s a párducé karma.
Hát mikor még a bömbölést kezdte,
Bősz oroszlán nyüszítve rettegte;
Macskamancsát az asztalon látván,
Úgy inalt el, sörénye szállt vállán.
Egyszer e szörny betért a kocsmába:
Teljesüljön egérvadász álma.
Épp a hordó mögül lesett prédát,
Mint a pusztán a gaz zsivány, úgy várt.
Hirtelen nagy kiáltozás: egy egér
Ott viháncol a nagy hordó tetején,
Borba dugja fejét s iszik… no aztán
Jó be is rúg s üvölt, akár oroszlán:
„Hol a macska? Letépem én a fejét!
Rusnya bőrét kitöltené a szemét.
Macska nékem kutyát sem ér régen,
Merne vélem kiállni harctéren?”
Hallja ezt lenn a macska, ám nem szól;
Fenve karmát s hegyes fogát, kuksol.
Hirtelen felszökell, miként párduc,
Megragadván egérkomát, ráhúz.
Az rimánkodni kezd: „Rabod vagyok én,
Jaj, bocsáss meg nekem, te nagy csodalény!”
„Mért hazudsz te?” – a macska szól s fenyeget.
„Azt hiszed, hogy el is hiszem cseledet?
Mit fecsegtél, rohadt muszlim kurva?!”
Szól sötéten, s foga közé kapja.
Majd a pompás mecset felé lépked,
Lábat öblít a kútban és képet,
Egy füzérnyi imát mond, mint molla:
„Szánom immár a bűnöm, ó, Allah!
Nem fogok már megölni én egeret.
Áldozatként ha tíz kiló kenyeret
Széjjelosztok, elég a vérváltság?”+
Addig-addig siránkozik macskánk,
Míg a végén zokogni sem restell,
Tőle tudja a jó egérnépség:
„Tyű, a macska de bánja már vétkét!
Jó muzulmán, aszkéta lett menten.
Láttam én őt: mecsetben ült csendben,
Hogy’ könyörgött, imádkozott, hogy’ sírt!”
Ritkanap hall a nép ilyen hagy hírt,
Mind nevetnek, ujjonganak is már.
Hét kiváló egér előugrál,
– Mind a hét oly előkelő, gazdag!
Hálaképpen vajon mit is adnak
Macska úrnak? Telik a sok jóból.
Egyiküknél finom palack óbor,
Másikuknál pirosra-sült bárány,
Harmadiknál aszalt szőlő tálcán,
Negyediknél ezüstlapon datolya,
Ötödiknél hatalmas sajtkarika,
Hatodiknál aludttej és kenyerek,
Hetediknek fején piláf, amelyet
Ízesített Ománbeli citrom.
Nagy kaput tár a macska úr otthon,
Hódolattal siet felé az a hét,
Földre hajlik, habogva szól, ím ekképp:
„Ó, te érted feláldoznánk lelkünk,
Csak segítő híved találd bennünk.
Ó, fogadd el ajándokunk, vedd el!”
Most a macska fohászkodik, felkel,
S szól: „Sokáig nyelém az éhkoppot.
Végre látom, elég sokat hoztok.
Lám, megadja az ég napunk kenyerét!
Böjtölök már mióta én, csak azért,
Hogy kegyeljen a jótevő Allah!
Minden ember, ha tette nem balga,
Megnyugodhat: a betevő meglesz.
Ó, ti hét jó barát, derék, kedves…
Jöjjetek csak nehány araszt közelebb!”
És előre húzódnak az egerek,
Gyönge testük, akár a fűz, reszket.
Persze macskánk sem ül bután, nem rest,
Rájuk ugrik, minként vitéz harcos…
S öt kiváló, előkelő, rangos
Szürke úrból iramlik az élet.
Mancsa két-két egérkomát tépked,
– S mint oroszlán – fogával is egyet.
Két egér meg – akik menekednek –
Máris adja a hírt tovább szaporán:
„Mért haboztok, derék fiú, igazán?!
Hintsetek port, a gyász legyen veletek!
Öt kiváló, előkelő egeret
Szaggatott szét a rút fogas állat…”
Lett is ottan sopánkodás, bánat,
Gyászruhát ölt az apraja s nagyja,
Port a fejre, s egész világ hallja:
„Ó, vezérek! – üvöltenek – Egerek!”
Nemsokára megegyezés született:
„Most a Szultán elejbe felrohanunk,
Elzokogjuk a sáhnak is, mi bajunk.
Mert a macska olyan galád, hogy már…!”
Fennen ül az egérkirály trónján,
Látja, jönnek a jó egérkövetek,
Meghajolnak s el is kezdik ügyüket:
„Légy örökké uralkodónk, fényünk!
Halld: a macska gonoszkodott vélünk.
Ó, sahinsah, segíts, segíts minket!
Mert e zsarnok uraskodón büntet.
Most azonban határtalan étkű.
Mert mióta aszkéta lett és hű,
Jó muzulmán – ötöt zabál egyből.”
Szólnak ilyképp, s pirul a méregtől
Nagy királyuk, a sáh, s felel: „Népem!
Ritka bosszút latolgatok éppen.
Emelgetik idők lefolyásig!”
Hét nap eltelt, s olyan hadat állít…!
Háromszáz és harmincezer egeret!
Büszke lándzsás, ijjas-nyilas seregek,
Kardjuk éles, hasít ha kell hamarost.
Jobb felől jő a sok csapat gyalogos,
Míg derékhad marad ezer testőr.
Khorászánból, Gilánból és Kestből
Összegyűlik a hadsereg végre.
Ekkor ugrat elébe vezére,
Bölcseszű és merész öreg harcos:
„Egyikünk most siet a zsarnokhoz
Messzi Kermánba, s így beszél: „Macska!
Szolgamódra jelentkezel, vagy ha
Nem szaladsz, hát a háború rettegd!”
Egy idős kis egérkövet elmegy,
S útja fogytán elé tűnik Kermán.
Kezdi lágyan, tapintatos hangján:
„Ó, te macska! Királyomtól üzenet:
– Jól figyeljél, nagyobbra nyisd füledet! –
Szolgamódra jelentkezel nálunk,
Vagy pedig csak a harcmezőn látunk.”
Szól a macska: „Te szarnyaló! Mit még?!
Nem megyek már tapodtat sem innét!”
Ám titokban hatalmas és büszke
Macskahadsereget dobolt össze.
Mind oroszlánvadász – nyakán szép szőr –
Iszfahánból, Kermánból és Jezdből.
Együtt állván a nagy sereg állat,
Szól a macska: „Parancsom ez: támadj!”
Pusztaságbóül vonulnak az egerek,
Macskanépünk hegyek felől közeleg.
Fársz mezőjét amint elözönlik,
Összecsapnak… a vér csak úgy ömlik.
Völgybe szállnak, nemes-heves tűzben
Küzdenek mind, akár a hős Rusztem.
Annyi macska s vitéz egér dőlt el,
Számbavenni nem is lehet könnyen.
Mint oroszlán, a macska úgy támad,
Centrumába egerek hadának.
Gyors lovának a térdinát egerünk
Elharapta, s a macska úr lerepült.
Lett is erre üvöltözés: „Allah!
Megragadjuk, vitéz fiúk, rajta!”
Győzelembe futott a nagy viadal,
Messze hangzott a dob, vivát, diadal!
Elefántján a főegér díszeleg,
Háta mögött s előtte zúg a sereg.
Macska mancsát fonál, kötél, spárga
Jó erősen feszíti már hátra.
Sáh parancsa: „Bitóra készülj most,
Tökkelütött, sötétfejű gyilkos!”
Ám a macska, amint a sáht látta,
Dühe lángját kicsapta, mint kályha;
S mint oroszlán emelkedett térdre,
Kötelékét fogával eltépte,
Rájuk ugrott, harapta és tombolt…
Szürke por lett, ahány egér ott volt.
Jobb felé az egérsereg menekült,
Bal felé az egérkirály egyedül,
Odalett elefánt, király, korona,
Kincsek árja, királyi trón, palota.
Hallja ezt a csodás mesét bárki,
Néki adja Obejd-e Zákání.

E történet tanulságát te szűrd le,
Szívem, s boldog lehetsz immár örökre;
Ha hallgattad egér-macska mesémet,
Az értelmét, fiam kedves, megérted.

Fordította Gyárfás Endre

Ezeknek az elégikusba bármikor átcsapó szatirikus hangvételű műveknek a gyökere a keleti város egyik rendkívül sajátos, állandóan mozgásban levő rétegének, az „értelmiségi proletariátusnak” a helyzetében keresendő, amelynek a despotikus udvarban vagy bürokratikus apparátusban elfoglalt labilis helyzete rendkívül bizonytalan életkörülményekkel járt. Zákání ennek az állandóan le-föl mozgó rétegnek volt a tipikus képviselője. Szatírája a társadalmon belül mozog, bár bírálja az uralkodó osztályt, mégis hozzá kötődik, mert a városi értelmiségi rétegek életvitele, kivétel nélkül az uralkodó osztály kegyének függvényei.

Obejd-e Zákání: Bálványom arca szinte ezer hold…

Bálványom arca szinte ezer hold s a nap maga,
Rózsára, rózsavízre üt zsengéje, illata.
Szebb, mint a kert szívében a vadrózsa, kedvesebb,
S elbűvölő, akár a patak karcsú ciprusa.
Orcája bámulatra gyullaszt réti jázminát,
Ajkát ha látja, elpirul áldott kupák bora.
Formálja százszor édes, az orcája százszor szép,
Százszor cicáz szeme s rubin ajkán a gúny nyila.
Szégyene fellegébe búvik, látva, fenn a nap,
Mint hull e lélekistenítő orca fátyola.
Hajfürtje gyűrűjében a lelkünk raboskodik,
Mámorba forduló szeme: szívünk tüzes vasa.
Két éjszín hajfonatra, e jácintra jól ügyelj!
Megront varázslatos szeme: pillányi nárcisza.
Térdet ha hajt, s a bort a kupában benyújtja ő,
Én szélnek engedem buborék-életem, tova…
Aznap, midőn enyém a csodás lény, miként Obejd,
Boldog vagyok, beteljesedett lelkem óhaja.

Fordította Gyárfás Endre

Iránban a városok a fejedelmi udvarok függvényei, s a rendkívül labilis helyzetű tollforgatók sorsa teljesen az udvar, ill. az udvarhoz tartozó pártfogók kénye-kedvétől függött. Ennek a le-föl hullámzó és állandóan cserélődő „értelmiségi” rétegnek az álláspontjáról bírálja Zákání az uralkodó közösség erkölcseit, szatírájának jellegét és perspektíváját azonban alapjában meghatározza az, hogy ennek az „értelmiségnek” a léte egyes-egyedül az uralkodó közösséggel együtt képzelhető el.

Obejd-e Zákání: Négysoros

Alkotád az eget s a csillagokat,
Majd az embert, a lelket és az agyat.
Összefontad szálát a sok lénynek,
S elveszítéd, Urunk, a főfonalat.

Fordította Gyárfás Endre

Az Iránt elárasztó következő hullámot Timur Lenk hódítása jelenti. Timur uralma (1370–1405) Irán kifosztását jelentette, a kis fejedelemségek megszűntek, a tudósokat, művészeket és kézműveseket átszállították Belső-Ázsiába. Utódai, elsősorban Sáh-Rokh (1405–1446) alatt azonban viszonylagos béke uralkodott, s a timuridák pártfogolták a művészeteket és a tudományokat. Székhelyükön, Szamarqandban, továbbá Bokhárában és Herátban a klasszikus perzsa költészet kései másodvirágzását élte, míg a figuratív művészetek egyetlen kifejlődött ága, a miniatúrafestészet, ekkor érte el tetőpontját. A Tímúrida-kor legnagyobb költője, egyben az utolsó nagy klasszikus perzsa költő Abdo’r-Rahmán Dzsámí. Született Herátban, 1414. november 7-én, meghalt 1492. november 9-én. Korán belépett egy szúfí rendbe, s a mélyen átérzett, őszinte humanizmussal párosított szúfízmus adja meg műveinek alaphangját. Barátja és mestere volt a nagy török költőnek és államférfinak, Alísír Neváinak. Prózai munkáil kivált a Sza’dí Gulisztán-jának mintájára írt Baháresztán (Tavaszi kert), amelynek azonban már sokkal kevésbé van Fürstenspiegel jellege. Hét elbeszélő költeményében, a Haft aurang-ban (A hét trón) a perzsa epikus hagyományokat folytatja mind tartalomban, mind formában. Lírájában kevés a dicsvers, a néhány qaszídát didaktikus, filozófiai mondanivalók kifejezésére használja, nagyszámú ghazaljában pedig inkább Sza’dí, mint Háfíz követéjének mutatkozik. Dzsámí nem volt eredeti költő, még csak betetőző sem (hiszen a különböző lehetőségeket előtte Firdauszí, Nizámí, Sza’dí és Háfíz megismételhetetlenül kiteljesítették), csupán az az utolsó költő volt, aki a perzsa költészet legjobb, leghumanistább hagyományait a naplemente előtt még egyszer összefoglalta. A perzsa költészet eme ezüstkorát azonban már a formalizmus teljes túltengése jellemzi. A költő célja – az egyre szűkebb közönség igényeinek megfelelően – az, hogy minél nehezebben érthető legyen. A kor tipikus műfafa a verses névrejtvény (mo’ammá), ami világosan mutatja, hogy a költészet bűvészkedéssé fajult. A szúfízmus a kor divatja lett, őszintén, sznobságból, képmutatásból, haszonlesésből (számos szúfí rendnek zsíros hitbizománya volt) majdnem minden költő hódolt a misztikának. Abd ar-Rahmán Dzsámí – így ő zárja le a klasszikus perzsa költészetet.

Abdo’r-Rahmán Dzsámí: A szerelmem Medinából

A szerelmem Medinából qoreísíta arab,
Ami búja, ami kínja – örömöm kútfeje az.
Sosem értem, mi a titka – arab ő, én szerecsen,
A szerelmével ezért még dicsekednem se szabad.
A szerelmében akár por szeme, úgy táncolok én,
Ragyogó, mint a Nap, és tudjátok ezt a Nap alatt.
Szemem őt látja a nap támadatán s alkonyatán,
Noha testemtől a teste iszonyú messze szakadt.
A szerelme italáról sose kérdj, ittam e bort,
De az Isten tanúm, ízét aki itta, hiszi csak.
S íme szomjam a nagy ég pillanatonként növeli,
Sose tudnám e nedűből teleinni magamat.
Nosza, Dzsámí, aki hű szívű, szerelmét követi:
A halál rád, ha a lábad odahagyná ez utat!

Fordította Tótfalusi István

Anélkül azonban, hogy terjedelmes költői oeuvrejében (hét hosszú elbeszélő költemény és egy vaskos lírai gyűjtemény) a korábbiaknál magasabb rendű összefoglalást nyújthatott volna, hiszen ezt már előtte elvégezte Nizhámí, Rúmí, Sza’dí és Háfiz.

Niz(h)ámí: A pádisáhok szolgálatát hagyd el!

Porszemmel örülj, mint Nap sugára!
Mért vágyol a Dzsemsid udvarába?
Képül ne királyok életét vedd!
Romlást okoz ám a tétlen élet!
Inkább óvakodj a pádisáhtól,
Félj mint a gyapot, ha máglya lángol.
Fénnyel lobogó tűz, oly veszélyt rejt,
Melytől csak a messzeség, mi védhet.
Lám, gyertya körül a pille fénylett,
S hozzá közelebb hogy ért, elégett.
Ó, száqi, a fájdalom szorongat!
Fájdalmat elűzni tiszta bort adj!
Azt hozd, minek ó-ezüst a színe!
Szívem csupa-kedvre az derítse!

Fordította Brondszky Erzsébet

Samszo’d-dín Háfiz: Pohárnok hozd a telt kancsót…

Pohárnok, hozd a telt kancsót, az úgy jó ám, ha körben jár.
Szerelmünk könnyű kezdetben, de később mennyi bánat vár!
A göndör fürtbe könnyed szél kuszál, és moszkusz-illat leng.
Úgy érzem, vér pereg szívemre, míg az édes illat száll,
Imához kell a szőnyeg, s int a vén csaplár: no, önts rá bort!
Ki útnak vág, tud az mindent: az út rendjét, s ahol megszáll.
A lelkek vándorútján nincs idő élvezni: minden perc
Kolompot kondít – indulj: málha, jószág útra készen áll.
Sötét éj űz, a hullám zúg, vad örvény szédít – irtózat!
Hogyan tudná, mi forr bennen, teher nélkül ki parton jár?
Nyakasság vádja illet, s bármi munkám lenne, megszólják –
Maradhat rejtve titkunk, hogyha ezt forgatja minden száj?
Akarsz boldog derűt s békét? Szerelmednél maradj, Háfiz –
Ha megleled, kiért lángolsz, világunkkal ne gondolj már!

Fordította Képes Géza

Az érzés bensősége, a részletek míves kimunkálása és a forma mesteri kezelése ellenére is érezhető, hogy Dzsámí régen elhangzott szavakat ismétel, a költő mellett mindig ott kísért a régi mesterek árnyéka.

Abdo’r-Rahmán Dzsámí: Tilalmak háza ez itt lenn…

Tilalmak háza ez itt lenn, ne kösd magad társhoz,
Bizony szavamra ügyelj, bárkivel megismerkedsz,
Ha jellemét a tiéddel egyezni nem látod,
Teher leszen színejátszó beszéde lelkednek,
Amíg ha jelleme természetedhez épp illik,
Válása bús italában halálod ízlelhedd.

Fordította Tótfalusi István

A vakbuzgó sí‘a éppen úgy nem kedvezett az irodalomnak, mint a mazdaizmus a Szászánidák alatt. Az udvarban és a nyilvános életben a világi örömök háttérbe szorultak, s a perifériára kényszerült udvari költészet végképpen az elődök elhullajtott morzsáiból élt. Ezt a helyzetet fejezte ki az is, hogy a XVI–XVII. században a perzsa költők Indiába mentek, ahol a nagymogulok udvarában kedvező fogadtatásra találtak. Itt egy sajátos „indiai” stílusú perzsa nyelvű költészet alakult ki. A kor igényeit az erős fejlődésnek indult vallási napi irodalom fejezte ki (sí‘ita szentek és mártírokat dicsőítő versek, elbeszélések, passiójátékok stb.). E művészetre nézve oly sivár helyzet csupán a XVIII. században hatalomra jutó Qádzsár-dinasztia (1779–1925) uralmának vége felé változik meg. A Qádzsárok alatt kerül Irán komoly kapcsolatba a gyarmatosító hatalmakkal, s ezek a kapcsolatok Irán egyre nagyobb gyarmati függéséhez vezettek (1907-ben az angol–orosz egyezmény két érdekeltségi zónára osztotta föl az országot, majd 1919 után egyre inkább angol befolyás alá került). Az első világháborúban az angolok ellen harcolt Mírzáde Esqí (született Hamadánban 1894-ben, meghalt Teheránban 1924-ben). Ízig-vérig politikus költő. Éles szatíráiban az uralkodó Qádszár-házat támadja, később Rezá khán ellen is indít éles támadásokat. Rezá ezért bosszúból 1924-ben, orgyilkossal öleti meg őt.

Mírzáde Esqí: Irán sorsának siratása

Testvér, gyere, dúlt állapotát nézd meg Iránnak:
Gond, baj, nyomor – ezt adta a zord végzet Iránnak.
Sírból ha kilépsz, látod: e nép sorsa gyalázat,
Rom lett ez a szép föld – nyomorát nézzed Iránnak!
Sírbolt a szobád, míg örök életre nem ébredsz –
Látnád: mi jutott, mily szomorú élet Iránnak!
Most, jaj, e sötét kíntól, amely tépi hazámat,
Mely vérbe szivárog s megölő méreg Iránnak:
Gyász hullt a világra s szívemet gondba borítja,
Hát így vagyok én rabja, amíg élek, Iránnak.
Fuldoklik a szív, annyi nehéz bánat emészti,
Hol lelsz kiutat, mondd, te riadt lélek, Iránnak?
Esqy, sirató-ének ez itt – nem csoda, hisz már
Vér hull a szeméből a szegény népnek, Iránnak.

Fordította Képes Géza

Esqí a modern perzsa költészet talán legbátrabb újítója – a klasszikus költészet legjobb hagyományainak megtartásával.
Ugyanakkor az erőszakos gyarmatosító behatás kimozdította az országot évszázados tespedtségéből. A XIX. század végén megindult egy felemás polgári fejlődés, amely az 1905-ös orosz forradalom hatására szintén lázadásokba torkollott. Ekkor sikerült kiharcolni a polgári fejlődést elősegítő alkotmányt. E felemás polgári fejlődést azonban hosszú időre elnyomta az 1919 utáni forradalmi mozgalmat eltipró Rezá khán (később sáh) diktatúrája. Verseivel aktív szerepet játszott az 1905-ben meginduló forradalmi eseményekben, s több haladó lapot adott ki, illetve szerkesztett Maleno’s-So’rá’ Behár, született Meshedben 1880-ban, meghalt 1951-ben. Rezá Pahlavi sah uralomra jutása után politikai tevékenységét abbahagyta. Behár a klasszikus hagyományokat követi, s mesterien kezelte a qaszídát és a ghazalt.

Maleno’s-So’rá’ Behár: Szabadság

Ha arccal vad kígyófészekbe buknám
Ha mérges hangyaboly nyüzsögve fut rám
Ha sebzett elgyötört testem ruhátlan
Dühöngő dúlt darázsfészekbe dugnám
Ha télen lázasan tengerbe vetném
Magam, hol rámzuhog sósvízű hullám
Ha éjjel Bíszutún hegységbe mennék
Vakon – ösvény hová visz, azt se tudnám
Ha étlen szomjan rongyosan mezítláb
Botorkálnék az élet gyilkos útján:
Jobb lenne százszor mint ha szolga sorban
A rabságot szabadságnak hazudnám!

Fordította Képes Géza

E korszak költői közé tartozik Abú’l-Qászim Láhútí, aki született 1887-ben, meghalt 1957-ben. Angolellenes, baloldali verseiért 1920-ban a sah bírósága halálra ítélte. Isztambulba menekült, majd visszatért, s részt vett az 1922-es tebrízi felkelésben. Annak leverése után a Szovjetunióba menekült, s - vélhetően részben megélhetési kényszerűségből - a kommunista (szovjet-tadzsik) irodalom egyik megalapítója lett. Verseit rendkívül széles körű tematika, ugyanakkor elfogult politikai aktivitás jellemzi.

Abú’l-Qászim Láhútí: Panasz

Szívem mint ég: a földön ezt a pillangó, csak ő tudja,
S a bülbül, hogyha dúlt fészkére pillant, ó, csak ő tudja.
A féltő kín, ha szaggat tán, azért még senki meg nem szán –
A kedvestől miért nem jő bizalmas szó? Csak ő tudja!
Reméltem, hogy megindul majd, ha gondom néki elsírom:
Nevet csak, mert bolondnak tart. Az égő szív: vak. Ő tudja.
Kezétől jött sebem – lelkére! – drágább kincs a lelkemnél:
E sebből vérzem el s íly vég se szánandó, ha ő tudja.
Ne kérdezd: fürtje végét hogy kik áztassák a vérükkel:
A fésű tudja szálról szálra mondazt, ó, csak ő tudja!
Te jószándékú társ, mért mondod: orvosságra hol lelnék?
A kedves tudja, hogy nékem melyik fű jó. Csak ő tudja.

Fordította Képes Géza

A sah bukása után – Irán még elszigeteltebb lett az ortodox mohamedán, síita papság uralma miatt – a régi Perzsia, a mai Irán költészete gyakorlatilag ismeretlen Európában. Végezetül három kedvenc perzsa költő versét közlöm, amikor ezeket kezembe veszem, mindig elmerengek, milyen lehetett egykor az „ezeregyéjszaka” meséit idéző perzsa uralkodók udvara.

Abdo’r-Rahmán Dzsámí: Rubá’ík

1

Hogy szememben látható vagy, sose sejtettem,
Hogy szívemben titkon ott vagy, sose sejtettem;
A világot átkutattam teutánad már –
S a világ hogy te magad vagy, sose sejtettem.

2

Ó, szép holdarcú leány, tizennégy évesen,
Épp így telik ki a hold tizennégy éjre fenn;
Szépséged meg ne fogyatkozzék, adja az ég,
Élj száz évig ragyogón, tizennégy évesen.

3

Vént és fiatalt asztalodon, durva világ,
Egy rossz falatért mily sokezer két szorít át;
Így ontja szeméből amaz egy csöppnyi tejért
A kis csecsemő könnyeinek sós patakát.

4

Kertemben a szép rózsafa-bimbó se bomol,
Éltem italának íze mindegyre romol,
Kelyhembe az üdv hordaja bort töltene bár,
Nyerné nyomorom színeit abban is a bor.

Fordította Tótfalusi István

Samszo’d-dín Háfiz: Titokban inni a bort…

Titokban inni a bort, s úgy mulatni: csúf dolog ez!
Beállok én borivók népe közé – lesz, ami lesz!
Szívedről oldd le a görcsöt, s ne bánd, ha bánt a világ,
Olyan tudóst, ki e görcsöt megoldaná, ne keress!
Szerencse váltakozásán csodálkozol? hisz az ég
Ilyen mesét tud ezerszám, tudást te tőle szerezz!
Kupád szelíd kegyelettel ragadd meg – ó, tudod-é:
Bahman, Qobád koponyája, vagy Dzsemsidé, mit emelsz?
Ki tudja, mondd: hova tűnt Kávusz, és ugyan hova Kej?
S mikor hullt szélbe a dús trón, min Dzsemsid ült, a híres?
Sirínnek ajka után vágyva mélybe szállt Ferhád,
Szeméből ím tulipán nő, piros: a vér színe ez.
Úgy látszik, a tulipán tudja, milyen hűtlen a sors:
Szorítja marka a kelyhet, míg él, le nem teszi ezt.
No jöjj, no jöjj, a világ benned összedől, ha iszol,
De kincset rejt ez a rom, több ez, mint amit veszítesz.
Utazni csábít a távol, de Roknábád vize és
Az enyhe szél a Moszállán, hiába, el nem ereszt.
Ha hárfa peng, te ragadj kelyhet úgy miként Háfiz,
Örömre gyújt a selyemhúr – ha pendül: élni siess!

Fordította Képes Géza

Rúdakí: Fürtöm befestem…

Fürtöm befestem feketévé, de nem leszek
Ifjú megint, ifjú gyanánt nem vétkezhetek;
Ruhánk befestjük feketévé a gyászidőn:
Én aggkorom gyásza miatt festem fürtömet.

Fordította Tótfalusi István

Összeállította – cspb –

–Vége –