Jankovics Marcell: A jó Isten legjobban magyarul ért…

Dolgom akadt a hegyek között. Ott, hol a derék tótok döntik az erdő százados fáit, szövik a parádés gyolcsot és hímezik lobogó darócra a tarka virágot, meg a fekete álom-cirádákat. Vasárnap volt a hegyek között. A kanyargós utakon nem jártak emberek. A harangszó nem búgott a hegyentúlról. Mégis vasárnap volt a levegőben. Igenis, vasárnap, a nagy, az igazi ünnep, amelyhez nem is kell ünneplő ember. A levegő jobban megérti és tartja az Úr intését, szebben, mint a legjobb emberek. Mert vasárnap a hegyoldalra kifekvő napfény szeplőtelenebb és ragyogóbb. Maguk a napsugarak azt ragyogják egymásnak: vasárnap van. Ma nem dolgozunk, nem termelünk, nem melegítünk, ma éppen csak ragyogunk: dicsérjük az Urat. A virágzó almafák is ünneplőbe öltöztek. Senkisem mondta nékik, de megérzik, hogy vasárnap vagyon. Még a csönd is más, mint úgy köznapokon. Nem az elhagyatottság, – az árvaság csöndje, – nem a melankolikus hegyentúli csönd, hanem valami nagy, szent csönd…
Itt a hegyek között a jámbor tótok a csöndet nem is hasogatják okoskodó politikával. Egyszerűen azért, mert ez nem való a hegyek közé, mivelhogy itt a vasárnap még az Istené, nem pedig az embereké, – tehát légyen az Úrnak igazi békessége ezen a napon… Nagy szerencsétlenség úgyis, hgoy az ember a hat munkanap alatt sok mindent föltalált, még a föltalálhatatlannak mondott perpetuum mobilet is, amin pedig sok nagy férfiú hiába törte a fejét. Ez az örökmozgó az örök veszekedés…
…Robotunk tovább a hegyek között.
Az egyik kiszögellő sziklán szürkülő várrom ködösödik a finom, a fiatal leveles fölött, mely rezdületlenül simul bele a mély kékségbe, mint ahogy talán a divatos írók mondanák – a pompás imprimé szövet levelese… Az időverte torony meg még vár valamit, mint a dacos, becsületes vénember, aki emelt fejjel várja a nagy halált is, – az időt, ezt a legkegyetlenebb bakót. Kérdem a sofőrt:
- Kié volt ez a vár?
Nem tudja. Honnét is tudná? Fiatalabb nemzedékbeli. Ez az utolsó húsz esztendő nemcsak századokat fogott magába, – hanem századokat törtölt le. Meg itt sokat felejtettek: halott történelmet, élni akaró hagyományt, – nagy neveket, kis szókat, – néha talán a szívet is. Otthon megnéztem a porosodó krónikában. Ez a vár valamikor az Illésháziaké lehetett…
Az új fordulónál a dombtetőn Pazar úri kastély. Cserepes a fedele, – piroslik, aranylik hatalmas tornya. Titoktartó a kapuja, hívogató az ablaka. Kérdem sofőrömet:
- Kié ez a szép kastély?
Nem tudja a nevet. Csak annyit tud, hogy azé, aki itt lakott, volt az egész völgy. Neki törtek a gallyak az erdőn. Neki döntötte a vihara százados bükköt. Neki viselt ékes agancsot delelő szarvas, bujdosó őz. Neki illatoskodott a páfrány alá bújó eper. Övé valának a falu portái, – talán bizony az emberek is, mind, valamennyi, – itt a hegyek között. Emberem csak annyit tud, hogy a gazda elment. Nem is olyan régen. Régi törzs gyönge hajtása vala. Az első igazi sztél letörte. Nagyon könnyen ment el, mikor maradnia kellett volna. Hogyha másért nem, azért, hogy el ne felejtsék az ő nevét, mely mégis – magyar szó, – egy szép szál magyar szó. Csak legalább olyasvalamit is tett volna, hogy el ne felejtsék! De ő csak önmagát szerette. Aki csak önmagát szereti, – és elmegy, – azt hamar elfelejtik.
Behúzom a nyakamat és szomorúan nézem a ragyogó levegőt, mely pedig olyan szépséges, imádságos vasárnap. Ujjonganom kellene és én bánkódom a kocsi kuckójában. Bánkódom, mert itt már felfelejtették a magyarokat és elfelejtették a magyart… Istenem, – húsz esztendő után…
Mi van az út fordulóján túl? Ki tudja? Ismeretlen ott minden, miként az élet fordulóin. Ismeret-l-e-n… A gondolat dadog benne, mert nagyot zökkenünk. Kipukkadt a kerék. Állunk, éppen a téglaoszlopon nyugovó kicsi kőházacska alatt, melynek alját szép kékre meszelték. Ebben a házacskában lakik a Nagyboldogasszony kis fehér szobra, – feje körül apró sárgaréz csillagokkal. A kicsiny kőház előtt három apró gyerek térdepel, két lenhajú kis leány meg egy apró ember, szőke, kerekfejű, ártatlan tarkójú, – afféle miniatűr tót gazda. Imádkoznak, gyerekesen, – hangosan kihúzzák, éneklik a mondatokat. Hallgatom őket, bár tudom, nem értem imádságukat. Derék tótok apróságai; – az apjuk talán ott dönti az erdőt a kékelő hegyoldalban, – az anyjuk szőtte rájuk ezt az omlós gyolcsot, – ő hímezte bele a kárpáti virágokat a két kis leány csipetnyi ingvállába, – meg azt a szép fekete, selymes ékességet a kis ember nyakdíszébe.
Egyszerre azt hiszem, – álmodom. Értem imádságukat, szóról-szóra értem. Kristálytiszta magyarsággal cseng a gyerekek ajkán: „Uram, legyen meg a te akaratod… Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma… Te vagy áldott az asszonyok között…” bizony, azt hiszem, álmodom és csak az áhítat fordítja le nekem a szavak zsongását, mert ugyanez az imádság hangzik el szóról-szóra az én lelkemben is, – és én csak önmagamat hallom…
Szóval ott állok az országút közepén egyedül és mégis negyed-magammal, mert velük vagyok egész szívvel, nagy alázattal, fényes reménységgel. Ahogy fölállanak, átszólok:
- Hová valók vagytok? Kik vagytok?
Fejüket rázzák. Nem értettek meg. A hajkoszorús, kékszemű kis lány, a legnagyobbik, tisztesen felel valamit tótul. Azután lesüti kedves szemét, gondosan kisimítja öccse homlokából a begöndörödő fürtöt és fejére igazítja az öreges, ócska kalapot. Jó. Megpróbálkozom az én tudományommal, mely göröngyös, mint a boronálatlan szántás. Megtudom, hogy bizony árvák. Az apjuk Amerikából jött haza, mikor megesett a nagy prevrat, a sorsok fordulója. Az édesanyjuk szemébe akkor sütött utolszor napsugár, mikor ez a kis fiú először pillantotta meg. Odaadta a napsugarat kicsi fiának. Apjuk nem bírta többet idehaza, – újra kiment valahova Clevelandba. Vagy két esztendeje, – éppen úgy Vízkeresztkor lehetett, írta a konzul úr vagy kicsoda Prága városából, hogy apjukat fejbeütötte egy daru. A nagy gépgyárban. Ő sem jön haza többet. Tót iskolába járnak. ott meg nem tanítják a magyar szót.
- Hát akkor – az imádságot hol tanultátok magyarul?
A leányka szeme megcsillan. Okosan mesél.
- Az öregapánktól. Parádés kocsis volt negyven esztendeig az uraságnál. Ő magyar ember. A Dunántúlról vetődött ide az urasággal. Édesanyánk édesapja. Ma már nagyon reszket a feje. Sokat hallgat. Talán már nyolcvan esztendős. .. Mondja, hogy huszár volt a bosnyák okkupációban, ami sokkal kisebb háború volt, mint az a legutolsó…
- A jó öreg tanította nektek így?
- Igen. Öregapánk tanította így. Elénk mondotta minden reggel, minden este, akármilyen fáradt volt, akármilyen beteg volt…
- És ti szépen megtanultátok – magyarul…
- Igen. Az iskolában csak tótul mondjuk, – de ha így magunk vagyunk, mindig magyarul mondjuk…
- Miért csak akkor, ha egyedül vagytok?
- Hát – izé – hogy is – csak – hogy ki nem kapjunk a mester úrtól.
- Jó, jó – de hát miért imádkoztok magyarul, mikor így egyedül vagytok?… Miért ne tótul?
- Mert nagyapánk azt mondja: imádkozzatok mindig magyarul. Akkor megáld az Isten. Meghallgatja könyörgésünket, – mert hogy a jó Isten legjobban magyarul ért…
Megsimogattam ezeket a kenderhajú kis fejeket. Hallgattam. Továbbrobogtunk, – és nekem egyre fülembe csengett ez a gyerekkórus: „…bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk ellenünk vétkezőknek…”
A jó öreg parádés kocsis, aki ideszakadt fajtájától, – akinek ott valamelyik kis zsellérházban reszket a feje, többet tett a magyar nyelvért, mint sok harcos politikusunk, – mert nem bántott senkit; – többet tett, mint sok nevezetes írónk, mert nem emberi szót, hanem a mi názáreti Urunk szavait tartotta meg magyarul három unokájának ajakán. És a magyar szóval megtartott valami nagy magyar hitet, azt, hogy a jó Isten is legjobban magyarul ért. Megtartotta ezt a hegyentúl, a nagy árvaságban, ott, hol nemcsak árva gyerekek vannak, hanem árva magyarok, árva öregek is…
Magam is hinni kezdettem, hogy igaza volt az öreg parádés kocsisnak. Az Úr legjobban magyarul ért, – hogy ennyi hitet ajándékozott nekünk magyaroknak…
Továbbrobogtunk. A levegőben vasárnap volt, – csodálatos szép vasárnap… Mintha nekem most már a harangok is magyarul búgtak volna…