Kossányi József: Fekete zsoltár

Ti nem tudjátok mi a falu.
Csak mondjátok: erő, dal, szépség,
mondjátok: tulipán, rozmaring, muskátlis ablak,
mondjátok: szántás, vetés, friss csikónyerítés,
mondjátok: menyecske, gémeskút, fonó, szüret,
mondjátok: aratás, lakodalom, búcsú, gulyás, paprikás
és nyelvetek csámcsog furcsa, mesés íztől.

Én itt születtem, én itt élek benne…
Ismerem a lelkét (ő szülte enyémet)
és zúgom bús, komor zsoltárosként:
fuldoklunk munkában, könnyben, babonában,
fuldoklunk éjben, szitokban, káromlásban,
fuldoklunk átkos, emésztő paráznaságban.

Pipacs, szarkaláb virít a parton,
az utak mellett erdők lobognak,
virágos dűlők, mint szerelmes ének
futnak a falu szívébe;
látjátok ezt és mondjátok:
– Szűzi, édes álom, bukolikus idill,
csilingelő mese-bárányok,
napsugár, dal, virágmezők,
akácosok fehér kendőt lobogtatnak –
s örültök, kápráztok, lelkendeztek,
mert nem tudjátok, hogy élő temetők fölött jártok,
mert nem látjátok, mennyi itt a kín,
mennyi itt a piszkos ágy, kenyértelen asztal,
gyermektelen bölcső, meddő, beteg asszony.

Kaszák pengenek, pacsirták dalolnak,
piros rokolyák virítanak a határban szerte;
arra jársz kényelmes hintón, gyors autón,
látod ezt és mondod: munkás, erős népség,
vidám, arató akrobaták, óh falu, szűz falu
munkás falu, giling-galang…
És csemcsegsz és hencegsz benn a városban
tükrös kávéházban s pontylelkű barátod
naiv, nyálkás magad mesékbe ámítod…
De én gyalog járok erre,
bús, nehéz munkában, halál-hessegetésben
hajnaltól-éjfélig,
s jaj! én látom víziós szememmel,
hogy a fehér akácok munkás földek,
szomorú házak, magános lelkek felett
fintoros torz vigyorral, tótágast áll – a Halál…