Füst Milán: Ülvén

I.

Én, ki komoly diófák lágy árnyékában ülök,
Most alkonyatkor megenyhülök.
És ülök könnyes és bánatos szemmel...
És a sírás őrjöngése, mellyel
Szegény elfáradt mellem éles késsel felhasítni,
Szegény, lihegő tüdőmet kitépni akartan,
Most elült, elszenderült csöndbe takartan...
...És ülök könnyes és bánatos szemmel,
Mint a göndörfürtű kis fiúcska hajdan,
Kit az anyja asszonykézzel simogatni kezd el...

II.

Elmúlt az idő s én éltem
S élte egyszerű poharát még senkinek össze nem zúztam,
Száz rabszolgát vízbe nem öltem
Bosszú, hogy csendesűljön...
Mindezt nézem, látom most tisztúltan,
Remegő szívvel és elfáradtan ülvén
Ennen sírom dombján...
Hol minden sértetlen maradt, de én, én elpusztultam
S most örülök a csend, a béke elterültén
S nem kérdem ki fizet majd nagy szomorúságomért...

III.

Nemes, nagy játék zengett ám el itten...
Száz vágyam, szomjazó csapat, mely folyton inni kért
S elégedetlenűl jajongott azért a csöpp, a csöpp vizért,
Mit pusztában lelve vittem
Gyönge vezér nekik, most elúnt, itt hagyott,
Zajos lovascsatában elvonult előttem...
S már csak a fínom, távoli neszöket hallom
És egyre több és több csend vesz körül
És még nagyobb csönd jön, jön és emel
S a fejem nagy búsan félrebillen és örül
A legnagyobb békének, mely hozzá már közel
S amelyet egyedül vár még e földi jók közül...

IV.

S a nap százezer mérföldes lángjaival
Letűnt és én itt ülvén, e kis bolygó csillagon,
E kis szőlőhegyen nézem a kék éjszakát
S a szótlan tőkék ezrét s a mozdulatlan, néma mákvirágot,
Amint rájuk száll, özönlik most a holdvilága...

Nyugat, 1909. 18. szám