Arany László: Hunok harca

Sietős munkája lehet a világnak,
Mindenki farag-fúr, kalapál, fut-fárad;
Sürg-forog az ember az egész föld színén,
Éhes tömegekben ide-oda árad;
Csak te, jó magyarom, te maradsz a régi,
Bomolhat a világ, oda sem nézsz néki,
Ha veszély nincs rajtad, ha tatár nem kerget,
Bizony a gyors tettvágy most sem igen sürget,
Verseny heve nem bánt, szorgalom nem sarkal,
Mit bánod, akárki akárhova nyargal;
Sőt nyugalmadban azt sem veszed észre,
Mily fenevad tör rád s tép szétezer ízre,
Hogy rohan ellened félelmes erővel
Hős Eduard Kattner, vitéz Franz von Lőher:
Hogy feni rád körmét, mily gonoszat forral,
Hogy ijesztget szörnyen berzengetett tollal
S hirdeti, fölszállván a kakasülőre:
«Haldoklik a magyar, mienk lesz a bőre.»

De nem úgy, hős urak, még nem olyan fönnyen!
Az ily irtó harc nem megy olyan könnyen.
Bár ontana tintát Lech-etek és Pree-tek,
Százszor keserűbbé sűrűlne epétek,
Bár mint stymphalidák tollainak szála,
Valahány tollatok, csupa nyíllá válna,
S vaskos csata-ménné vessző-paripátok:
Ti ugyan nyugtunkból föl se zavarnátok.
Más harcot éltünk, más szelet is láttunk,
Más nép vala hajdan, kikkel szemközt álltunk;
Nem pletyka beszéd volt s nem nyomdai festék,
A mivel az ősök ezt a viszályt kezdték.
Mert ős tusa küzd itt, örökös, végetlen,
Kard kardra feszítve, pajzzsal paizs ellen;
Változva alakban, nem fogyva erőben,
Nincs kezdete múltban, nincs vége jövőben;
Száz ivadék jő-megy, löki egymást sírba,
S e küzdelem átka van róla megírva;
Hasztalanul nézünk ezer évet hátra,
Ködbe vesző titkát mai szem nem látja.
S a szürke homályból csak riadó kürtszó,
Kardok csattogása s ló-dobogás hallszik.

Lódobogás földön, suhogás a légben,
Fönn eredett e harc a levegő-égben.
Mikor ama nagy hős, ura hunnak, gótnak,
Bálványa keletnek, ostora nyúgotnak,
Viharos néptenger szigorú Neptunja,
Mikor nagy Attila szemeit behunyta,
És sírba temették az isteni kardot,
Mellyel egész földet remegésben tartott:
Az uratlan nép, mely addig az ő fékén
Bújt vala egy nyájban, szótalanul, békén,
Hun, alán, gót, svéd faj, gepidák, herúlok,
Fejevesztett zűrben egymásra tolultak,
Nép néphez ütődvén, ide-oda zúgott,
Vad bonyolódásban napkelet és nyúgot.
Míg rokon- s ellen-vér – mint víz az olajtól –
Atyafi törzsekben vált ki faj a fajtól,
A szerteriadt nép rémült zavarából
Kiigazult lassan két rengeteg tábor,
S ki-ki ön-vérével: itt hunok, ott gótok,
Netád vize partján egymásra csapódtak.
Ne keresd a harctért, nincs sehol emléke,
Romja fölé nem szállt rege-mondó béke,
Nyomtalanul porlik százezerek sírja,
Hagyományát nem volt élő, ki megírja;
A tusa mint gyep-tűz harapózott szerte
S ön-ön emlékét is hamvval beseperte;
Nem lefutó ár volt, melyről, a hol átront,
Még a maradék is sok csuda mondát mond,
Hanem az özönvíz, országokat rontó,
Nem marad abból név, esemény, hírmondó.
Csak az enyészetnek néma siket éje,
Mely betemet mindent s fövenyt hord föléje.

Ilyen özön volt az; iszony végirtás,
A hol egy öltő nép önmagának sírt ás;
Harc, hol a meghaltnak sem volt menedéke,
Harc, mit a síron túl sem követett béke,
Diadal nem végzé, halál szét nem vágta,
Túlélte az éltet gyűlöletők átka,
S mikor élő nem volt az egész harctéren,
S nem lehetett többé vért cserélni véren,
Csak seregek romja heverészett szélyel
S a nagy temetőre leborult az éjjel:
Ím, a csatasíkról felfakadó pára,
Mint darabos ködfolt lengvén, idomulván.
Emberi formákat kezd venni magára.
Eleinte szállong, viszi a szél kénye,
Majd tömörebbé lesz foszladozó lénye,
Majd önerejével fölszáll a magosba,
Ruganyos léptekkel levegőt taposva;
Szél sem vesz erőt majd gigászi alakján,
Leple ki is duzzad izomosdó tagján,
Metszi a híg éthert karja, feje, válla,
Talpa alatt hosszan húzódik uszálya
S mintha kilőtt nyílnak zizeg éles tolla,
Suhog a lég, a mint rohanó röptében
Előre feszített pallosa széttolja.
Így párolog a tér szerte közel s távol,
S mind hősi alak lesz az üres párából;
Minden kicsi ködfolt megannyi harcossá,
Lenge alak válik marcona izmossá,
Seregökkel a lég népesedik gyorsan,
S új zaj riad ott fenn, tárogató harsan,
Kavarognak, zúgnak, mintha vadász-fegyver
Pihenő nádasból vad madarat felver,
S gém, vadruca, kócsag, gerle, ölyű, héja
Fölijedten kóvályg, nem leli fajtáját,
Egymásba ütődik, összeveri szárnyát,
Süketítő zajjal ki-ki társát híjja;
Majd csapat és had gyűl, szállva alább-felebb:
Alakuló-félben két viharos felleg,
De csak pehely ahhoz a fekete orkán
S oly iszonyúterhet még soha sem hordván,
A tömeges, súlyos, sűrű csatarendtül
Erőlködik a lég s meginog, megzendül,
Mint repedő jégnek szétriadó hangja,
Vagy a hogy az ég zeng, mielőtt csattanna.

De nem csatarend az, rendszeresen fejlő,
Hanem árad, kóvályg a két hadi felhő,
Nincs se vezér, sem terv, jelszó, se elő-örs,
Együtt, tömegestűl megy odább a fő törzs;
Viszi a gyűlölet, – delej annak szomja,
Mely az ellenszenvet egymás fele vonja,
Öntehetetlenül, végzetes ösztönben,
Míg összecsapódnak egy bonyolult tömbben,
S forr, nyüzsög egymáson a sok testtelen test,
Milyet le nem ír toll, milyet ecset nem fest,
Mert ki fejezné ki emberies arcon
E haragot, küzdést, kínokat, izgalmat,
E százezrenkint küzdő bonyodalmat.
Mi üvöltött, tombolt, sajgott e harcon;
Ki utánozhatná színnel, mi színtelen,
Ki rajzol alakot, mely nő-fogy szünetlen,
Idomul, hömpölyög, se árnya, se fénye,
Örökös bomlásban szakadoz szét lénye;
Csak látszata ember: nincs húsa, se csontja,
Testébe ütött kard vérét ki nem ontja;
Átverheti a nyíl, mint az üres léget,
Küzdő erejének nem vet vele véget;
Bár két fele vágják, két tagra oszolva
Folytatja tusáját, újjá alakulva;
Nincsen olyan bennök, mit meg lehet ölni,
Nem halni születtek, csak dúlni, gyűlölni.
S nem látva halottat, nem félve haláltól,
A düh nem irtózván a vér iszonyától:
A tehetetlen harc maga-magát szítja,
Had hadat űz, egymást nyomja, veri, győzi,
Alul ostromolja, felülről tetőzi,
Felhőkbe szorítja, földig letaszítja;
Néhol kiszakadnak, küzdve ketten-hárman
Tova elszáguldnak, majd vissza lehullnak,
Újra elenyészvén s tömeges árban;
Máshol gubalyonként átölelik egymást,
Karukon, mellükön, derekoknál fogvást
S a tehetetlen tömb, a lég magasábul,
Küzdve esés közt is, a földig aláhull,
Itt szétszakad ismét s föl, vissza csapódik,
Kettes-hármasával harcát tovább víjja,
S mint a levegőben veszekedő héja,
Űzi, veri egymást, felhőkbe fúródik,
El, tova, végetlen, föl egész a holdig.

Lenn a csatatéren, hol az élök küzdtek
S temetetlen testtel szétszórva feküsznek,
A holt tetem e zajt hallja, de nem ébred;
Neki e rém-látvány egy iszonyú álom,
Szelleme fönn harcol, de teste nem eszmél
Amaz örök éjből, mit a halál rá nyom;
Mint néha az alvó, a kinek, álomban,
Lelke tusakodik szörnyű izgalomban,
Hasztalanul óhajt serkenni tudatra,
A szökevény lelket hasztalanul hívja,
Fogva van az s nem bír hüvelyéhez térni,
Álma varázs-leplét letépni nem bírja,
De az élénk kíntól, mit gonosz álom fest,
Vergődve vonaglik ide lenn is a test.
Ily kínokat érzett, halva, de fél-ébren,
Az elesett harcos lenn a csatatéren,
Látja mi ott fönn foly, noha behunyt szemmel,
Érzi miként harcol szelleme szellemmel,
Delejes ár ömlik csontja velőin át,
A szellemi harcnak ő érezi kínját,
És minden ízében remeg a látványtúl
Hang akadoz torkán, idege megrándul,
Őt égeti a seb, őt üti át kopja
Ideges rángással összeszorul jobbja,
S vergődve vonaglik – míg eljön a hajnal
Szétverni az éjnek ködei és árnyát
S had eloszlik, zaj szűn, harc kihal s a síkon
Az enyészet ismét leteríti fátylát.

De azon éj óta, mint örök igézet,
Marad e két népen az iszonyú végzet,
Hogy soha gót s hun közt ne lehessen béke,
Küzdjön a két fajnak minden nemzedéke,
Örökösen egymást kínozva, gyötörve,
Leveretve százszor, soha meg nem törve,
S bár a kimerült test félhalva lerogyjon,
Életöket folyvást fenekedve töltsék,
Éjöket, napjokat zaklassa gyűlölség,
Ha az egyik nyugszik, verje föl a másik;
Erejök fogytáig, lélek-szakadásig.

A harc foly az óta, földön, levegőben,
Százszor is a hun faj volt már kiveszőben,
Néha csak egy-egy folt, némi palóc, székely,
Messze hegyek mélyén bújva menekvék el,
Figyelemmel nézé a szellemi tábor,
s ha erejök lankadt, ha bizalmok csüggedt,
Ha egész éltök már imádságon függött,
Akkor riadó kürt harsog megin’ ott fönn,
Szellemi sergével Csaba vezér megjön,
Szállva alá a menny ívezetes hídján,
Amaz örök mívű fényes Hadak-útján,
S védve marok népét, már-már kiveszőket,
Míg messzi keletről, újabb hatalommal
A magyar is eljött megmenteni őket.

Jött legutolsónak, faja közt legvégül,
S rá maradott e harc átkos örökségül;
Folytatja az óta, sem nyeri, sem veszti,
Soha nem végezvén, mindig elül kezdi.
Folyt rejtve, falak közt, ravasz, álnok csellel,
Néha vérontással, majd tinta-özönnel,
Néha reánk törtek irtani, pusztítni,
Máskor vad fajunkat szépen finomítni,
Mosolyos jósággal, békés olaj-ággal,
Kínálva bennünket csupa boldogsággal.

De ez is múlóban. Változik a küzdtér.
Csata, bajnok, fegyver más alakot ölte;
Levegőből a harc rég lejutott földre,
Majd nyílt csatasíkról beszorult fal közé.
S most újra alább száll, le a föld gyomrába,
Bányák üregébe, gépek odújába;
Nem is a lőpor küzd, jobban küzd a kőszén,
S nem fellegek ormán, de kazánok gőzén,
Otromba kürtőkből kigomolygó füstben,
Mozdonyok öblében, katlanokon, üstben,
Ott jön a hódító, nesztelenül rejtve,
Egy ujjal sem bántva, egy szitkot sem ejtve.

Mert nem ez a csürhe fenyeget most vésszel,
Mely váltig ijesztget hadonázó kézzel,
Mely feszeleg, packáz, szid, kiabál, ordít,
Fenyeget, hogy rád tör s eligáz, meghódít,
Hányja-veti büszkén nemzete nagy-voltját,
Mások küzdelmének szedi ingyen zsoldját,
Ég-szagoló gőggel írja üres könyvét,
Adja-veszi pénzért rokon-, ellenszenvét;
Ne törődj ily néppel, bármily dühvel ront-bont:
Csupa lé a mit főz, csupa szó a mit mond.
Amoda nézz s ott légy, most vagy soha, rendben,
Hol ama munkás raj közeleg halk csendben,
Ki nem éget-pusztít, nem öl és nem sarcol,
Kit hősi vitézség vissza soha nem tart,
Kit nem ijeszt ágyú, kit nem sebez a kard,
Mert nem erővel jön, nem tör be hadastúl,
De kitart, tűr, fárad, soha meg nem lassul,
Nem koszorúért vív, nem harci babérért,
De az éh-hom készti küzdeni a létért;
Nem bánt, de eláraszt zord idegen szóval,
Bízvást megy előre vasúttal, hajóval,
Őt hozza magával a siető mozdony,
Ott van előörse minden kicsi poszton,
Ott ül türelemmel gyár, huta, gép, hámor
Zugaiban s vés, fúr, dolgozik és számol,
Csáklya, gyalu, pöröly forog a kezében,
Csatarendjök megfér egy-egy kicsi gépben,
Nem alél, nem csügged, ha korán vagy későn,
Izzad koha mellett, kalapácson, vésőn;
Szívós türelemmel vasat is meggyúrja,
Célja felé útját mindig odább fúrja,
Mint hangya-seregnek portyáz elül örse
S ha mi értékest lel, azt meglepi törzse,
Fészket üt a földben, váj bele tág magtárt,
Folyosókat, cellát, alagutat, raktárt,
És a laza földet addig szeli, bontja,
Míg össze nem omlik alá ásott hantja.

Te pedig, óh magyar!… mennyi üres látszat!
Hol légvár, hol rémkép s mind csupa káprázat.
Délibábban úszol, csalfa vizű árban,
Mely hol fényben mutat, hol csúnya hínárban;
Mint mikor a pusztán dél sugara játszik:
Maga a termő föld élni alig látszik,
S hol levegőben leng kútgém, torony, erdő,
Hol az egész tájat elnyeli egy fertő;
Te is: egyszer csillogsz, majd fölvet a pompa,
Lakomáid fényét bámulja Európa,
Majd változik a báb: szertefoly a légvár,
S nem marad a helyén csak ijesztő hínár,
Melyben fenekestül felforgatni látszol,
Mi szilárd is rajtad, mind inog és táncol,
A látkör előtted csupa ködben vész el,
Félbehagyod munkád, lehanyatló kézzel,
Önbizalom csügged, hit, erély megrendül,
Az egész nemzetre zsibbadt, tunya csend ül, – –
Iszonyú rémképek s mily tétlen ijedtség!
Hol van az önhit, mely kétségbe nem esnék?

Óh lesz-e segítőd? lesz-e ki megóvjon,
Hogy ez a föltúrt föld reád ne omoljon?
Le bírod-e győzni az összetolult bajt?
Jön-e csuda ismét, védeni a hun fajt?
Mint eljöve egykor felhők országából
Fenn a Hadak-útján a szellemi tábor,
Mint földi csatákban Magyarok Istene,
Mint rabigádban is nagy nemzeti szellem,
Mentő hatalommal, nem földi erővel
Védett beözönlő népek hada ellen…

A haragos mennykőt! – De bizony nem védett;
El ne higyj valahogy ily mese-beszédet.
Mi megóvott eddig, nem bűv-csoda volt az,
Nem szellemi tábor s holmi privát isten,
De erőd, de kardod, de hazaszerelmed,
Mely vész idejében sutba nem ült resten;
Védett okos ildom, ép, józan, erős ész,
Akarat, mely bátran nagy célja felé néz,
Száz vészt kikerültél, rab-igád’ áttűrted,
Mi hajolt: hajítád, a mi nem: eltörted;
Bölcsen az időkhöz idomulni tudtál,
Ha szunyókáltál is, még el nem aludtál, –
Félre kishitűség: szégyen ki most retteg.
Jön már az erősb kor: szavak után tettek.
Ál lelkesedésnek kezd fogyni határa,
Az üres hű-hónak lefelé száll ára;
Kezdj csak te dologhoz, vedd csak magad észre,
Fogd csak ez új fegyvert igazán két kézre,
Leld ki csak a csinyját, tudj vele jól bánni,
A régi hatvágást ezzel is kivágni:
S jöhet a hódító, nyíltan avagy titkon –
Tied ez a föld még, te vagy itt még itthon.

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf