Mikszáth Kálmán: Csicsóvár
Negyedik Béla király megbetegedett. Doktorok, javasasszonyok, kuruzslók jártak messze földről az udvarába, hogy meggyógyítsák. De nem találkozott senki.
Midőn aggódó arccal tanakodának a beteg király ágya előtt, egyszerre belép egy idegen ősz ember, s így szól, könyökével lökve szét a kuruzslókat.
- Ejh, mit beszélnek itt össze-vissza! Egy király nem közönséges ember. Egy király mástól gyógyul meg és mástól rabszolga.
- Talán tudod öreg, mitől gyógyul meg a király? kérdé a nádorispán tőle.
- Tudom bizony. Azért jöttem ide, hogy megmondjam. Nem kell a királynak semmi, csak az, hogy hét napig viselje annak az embernek az ingét aki a birodalmában a legboldogabb.
Megörültek ennek a tanácsnak a körülállók, mert legalább reményt nyújtott. Nosza, elő kell hát keresni az ország legboldogabb emberét.
Csakhogy hol találják azt meg? Puhatolóztak nagy uradalmak, várak tulajdonosainál, fényes méltóságok viselőinél, de mindeniknek volt még valami olyan el nem ért kívánsága, hogy nem nevezhette magát a legboldogabb embernek.
Amint mennek mendegélnek a királyi csatlósok a legboldogabb embert keresni, egy éjjel egyszerre eleibök áll a sötétben egy alak:
- Ide is elhozta már a hír, hogy mi járatban vagytok. Ne menjetek tovább vitéz urak, álljatok meg, mert én érzem magamat az ország legboldogabb emberének.
A csatlósok felette megörültek, ezeket mondván:
- Jöjj hát velünk rögtön a királyhoz, hogy átadhasd neki az ingedet.
Az ország legboldogabb embere fölkacagott.
- Bolond egy kívánság! Van is én nekem ingem?
S valóban, amint a holdvilág kibukkant, most látták, hogy egy meztelen szegény Lázár áll előttük. S most már ők nevették, hogy boldognak mondja magát, pedig még inge sincs a nyomorultnak.
De azért csak mégis elvitték a királyi palotába. Az ősz ember ott volt még s az ahogy ránézett, menten elhitte neki a boldog voltát s inget készíttetett neki, hogy azt viselje egy darabig s mikor már szennyes lesz a testén, akkor vegye fel a király.
Így is történt és lett heted napra nagy öröm, mert a király egészségesen kelt fel az ágyból. Maga elé hívatta a koldust és így szólt hozzá:
- Mit kívánsz amiért meggyógyítottál?
- Semmit sem kívánok, uram.
- De én nem engedhetlek el üres kézzel. Van egy szép váram, Csicsóvár. Nemessé teszlek, neked ajándékozom s előbbi állapotod emlékeül a «Lázár» nevet fogod viselni.
A koldus vállat vont, hogy Isten neki, így is jó lesz és ha már vára volt neki, elment bele lakni, nagy úrrá lett, szép asszonyfeleséget hozott a házhoz az erdélyi főnemzetségből.
Így meséli el ezt a korhagyomány Csicsóvár első uráról. Azonban hozzá teszi, hogy egészen kikerekítse a történetet, a hatalmas Lázár nem volt boldog, a szép feleség sokat keserítette, úgy hogy egyszer feléje vágott egy buzogánnyal, hogy az holtan leszédült, mire hogy embert ölt maga is megijedt a kétségbeesésében leugrott a magas várfalakról. Ahova vére folyt, most is sajátságos piros színű füvek nőnek a vár alatt a sziklás talajban.
Csicsóvár nem messze fekszik Deéstől, hatalmas, úgyszólván egy a félország fölött uralkodó sziklán. Köröskörül egész Kolozsvárig, Besztercéig, Szilágyig el lehet onnan látni tiszta időben.
A hajdan erős fészek ma már rom, évről-évre fogy a fal lent, de majdnem arányosan fogy a hegy is alóla. Malomköveknek alkalmas a szikla, hasogatják hát és szállítják mindenfelé, kere4skedést űzvén vele a szomszédos falvak lakosai.
A vár múltjából az elbeszélt regén kívül is van elég történeti adat. 1320-ika táján a király Tamás vajdának engedte át Csicsót, s azontúl hosszabb ideig bírták az erdélyi vajdák.
A XV. században ki tudja hogy, de a moldvai vajdák kezére jutott a vár. Öt-hat vajda következett egymás után, aki Csicsót és uradalmát birtokolta, mit természetesen mindig rossz szemmel néztek a magyarok, hogy olyan erősséget nem szabad idegen kézben hagyni. Neki is rugaszkodtak egynehányszor, hogy elveszik, de csak mindig úgy fordult, hogy megmaradt Csicsó a vajdáknak.
Hosszú százesztendeig tartó pör volt ez.
Ha János Zsigmond eldisputálta, Ferdinánd csak azért is nekik ajánlta.
Ha a vajdáké volt a vár, a magyarok folyton visszakövetelték, ha a magyaroké volt, a vajda követelte folyton vissza tőlük.
Csicsó volt az akkori erdélyi életnek a tengeri kígyója.
Végre Zápolya János megharagudott, por és egyezkedés helyett ostrom alá fogta és megvervén Péter vajdát, elvette tőle Csicsót.
Mire természetesen az új vajda István, összeszedvén apja szétvert hadait, kis idő múlva ismét visszatért a várat elfoglalni.
János király Martinuzzit bízta meg a védelemmel.
A nagy államférfiú ravaszul mosolygott s ahelyett, hogy a hadakat odavinné, küldött egy pár száz munkást s leromboltatta a szép kevély várat irgalmatlanul.
- Legalább ne veszedjünk érte többet.
S Martinuzzinak igaza volt, hogy lerontatta. Nemsokára jött a szultántól a parancs: vissza kell adni a várat a moldvai vajdának.
Szerencsére mondom, mert ha meglenne és persze, ha a moldvai vajda is meglenne, még tán mai napig is hajigálnánk ki felváltva egymást a csicsói híre várból.
