Féja Géza: Az erdélyi emlékirat

A XVII. század második felében s a XVIII. század elején az emlékirat éppenolyan összefoglaló műfaj, mint a XVI. században a protestáns prédikáció: mindkettőbe a legtöbb fért bele az életből, s amint Bornemissza Péter prédikációinak burkából a novella feslett ki, az erdélyi emlékiratokban ott csírázik a magyar regény, de jó ideig, Kemény Zsigmondig, nem akadt merész író, aki az emlékiratok belső alkatából s anyagából megteremtette volna természetes, eredeti regényünket.

    Az emlékirat egyéni állásfoglalás az élettel szemben, tehát széppróza; az emlékíró nem tudományos történelmi módszerrel írja könyvét, hanem közvetlen, személyes élményeiből igyekszik művet teremteni. Némelyik emlékíró alkotóegyéniségét csak stílusának jóízén érezzük (Kemény János), de Apor Pétert, Bethlen Miklóst, Bethlen Katát és Cserei Mihályt eredeti szépprózaírónak tekinthetjük.

    Az erdélyi emlékiratok közül Apor Péteré, a „Metamorphosis Transylvaniae” 1736-ban jelent meg, de a XVII. század Erdélyének életéről szól, s mélyebbre is megy, ő tárja fel a legősibb életréteget. Apor a patriarkális rendi társadalom süllyedését, s a régi magyar életforma vesztét siratja. Nem a természetes fejlődés feszítette szét a régi életformát, hanem Erdély önállóságának pusztulása után a „közel-nyugatról” (Bécsből) érkező idegen hatás, mely korszerű újítás helyett inkább pusztított és torzított. A „közel-nyugatnak” hatása mindig a magyarság szétoldódásában és belső megzavarodásában nyilatkozott meg. Apor idejében Erdély önállósága már megszűnt, a pátriarkális fejedelmi udvar helyett a bécsi császári udvar merev rendje, címkórsága, s hideg csillogása lett az erdélyiek eszménye; Apor Péter mégegyszer figyelmezteti a magyarokat az elhagyott régi életforma értékére és szépségére.

    Aportól megtudjuk, hogy a régi énekesrend utolsó képviselői az udvarházak énekes inasai voltak: „Mikor megittasodtak az emberek, akkor énekelni kezdettek, valami szép régi magyar dolgokról énekeltettek, néha szerelem énekét is mondottanak, kivált az nagy embereknek régi időben mikor mulattanak, igen kedves muzsikájok volt a török síp, egyszersmind az dob, akkor szép magyar nótát voltanak, s azokat fútták, s annál ittak az nagyja az embereknek… most talám azokat a szép magyar nótákat Erdélyben senki el nem tudná fúni. Trombitáltak is némelykor, de azt úgy fútták, mintha egy falka farkas ordított volna.” A „régi szép magyar dolgokról” szóló énekek talán ősibb és mélyebb hagyományt őriztek Erdélyben, mint a XVI. század históriás énekei, bizonyára a régi hősi sorsra figyelmeztettek. Halottat sirató „rend” is élt, sirató asszonyok, kiknek hivatásuk volt a holtak búcsúztatása és nemzedékről-nemzedékre öröklődő sirató énekeik a magyar ősköltészet és népköltészet eredeti műfajának tekinthetők.

    A pátriarkális korszakban az úr életmódja közelebb állott még a természethez, a mezei egyszerűséghez, s így több közösség fűzte a paraszthoz. A nyelv, az ének, a hegedős muzsikája s a mámor érzelmi téren összefűzte őket; amúgy a nemesek az úri vérközösséget, a régi törzsi öntudat még mindig viruló maradványát vallották; ha nemes leány jobbággyal szerelemre lépett, s megszökött, nem ítélték el, hanem támogatták, fiát pedig befogadták a nemességbe. A vérközösség vallása, a régi ének és a muzsika ó-érzelmei, a nemzedékről-nemzedékre öröklődő szokások és szertartások tartották a régi erdélyi nemességet. A pátriarkális élet derűs volt, a humor volt a fűszere, s a kristálytiszta életbölcsesség az alapja. A régi úrnak nemcsak „trombitási, török síposi, dudási, furulyási, cimbalmosi s énekesi” voltak, hanem „asztali mulató markalfi, avagy az mint hítták bolondjai”, mert „az tréfában igen gyönyörködtek asztalnál”. A lakomák vaskos, mezei symposionok voltak, szertartások, melyek a XVI–XVII-ik században lényegében úgy folytak le, mint Attila udvarában: a hódító törzs életkedve, s bőséges mámora nyilatkozott meg bennök.

    A pátriarkális magyarság szertartásai ómagyar dolgok megőrzéséről s kelet, Bizánc és a törökség hatásáról tanúskodnak. A legszigorúbb szabályok szerint történtek a szertartások, a leánykérés, a házasság, a temetés. A kelet-pusztai hagyományok bizánci színekkel, a sztyepp szabad lendületei bizánci szertartásossággal keveredtek régi szokásainkban. A puritán magyar életforma nem volt rideg vagy szegényes.

    Ha az erdélyi magyar lélek egész hagyományáról képet akarunk nyerni, Apor Péter műve után rögtön Bod Péter önéletírását kell olvasnunk. Apor Péter a patriarkális mezei úr magatartását képviselte, stílusa lassan, nyugodtan csörgedező, finom gúnnyal, s humorral telített, eredeti szavaktól és mondásoktól jóízű stílus; Bod Péter műve a szűkszavú, pontosan fogalmazó tudósé. Bod külföldön tanult. Lengyel- s Németországon keresztül nyugatabbra ment, Németalföldre; az erdélyiek csaknem valamennyien egy másik kis nép példáján igyekeztek okulni, szellemén nevelkedni. Bod kultúrprogramot hozott haza, akár Apáczai Cseri János. Míg az erdélyi mezei ember inkább a keleti lélekhez s hagyományhoz ragaszkodott, Erdély legjobb szellemei Nyugat legmélyebb tanítását hozták a tarsolyukban és valószerű magyar kultúrprogrammá alakították; Apáczai Cseri János ennek a folyamatnak legnagyobb képviselője. Erdélyben a régi magyarság, Bizánc, az állandó török hatás és Nyugat legmélyebb értelmű tanítása elegyedett szerencsés szellemi öntvénnyé.

    Apor Péter a régi magyar életforma külsejét rajzolgatja, a régi lélek mélységét azonban leginkább Bethlen Kata önéletírása fejezi ki. Bethlen Katát a közügyek alig érdekelték, egyéni életének küszködéseit, emlékeit vetette papírra, írásában éppen ezért szabadabban nyilatkozhatott meg a belső mélység. Élete vallásos összeütközés drámai izgalmai között zajlott le, s példája makacsul dacoló s hitvallóan ellenálló képességünknek. Gondolkodás nélkül, nyugodt lélekkel vállalta az egész életre szóló harcot első férjének katolikus rokonaival, s később saját katolikus leányával. Életét hivatásnak tekintette, s a gyenge, betegségekkel sújtott asszony a katona keménységével folytatta küzdelmeit. Kezdetben finom gúnnyal, fölényes humorral, később egyre növekvő átszellemültséggel, s lelki fegyelemmel teljesítette elrendelt feladatát. Az Istenbe olvadó lélek azonban Istennel szemben is kemény tudott maradni, ha túlságosan meglátogatta és „súlyával” reánehezedett: „Szünnyél meg Uram tőlem, hadd vegyek erőt az én halálom előtt”. Szenvedéseiből és megrázkódtatásaiból öntudatlan esztétikai ösztönnel belső drámai színjátékot, „műfajt” teremtett, melyet zordon erővel és meglepő tárgyilagossággal tudott kifejezni, akár két század múlva Kemény Zsigmond. Bethlen Kata a magyar drámai lélek egyik legközvetlenebb, legeredetibb vallomása; kalauz Kemény Zsigmond lelkéhez és világához. Stílusában van valami kordában tartott, belső égésben edzett kálvinista pátosz; írása az irodalmi művé való érés utolsó előtti állapotát fejezi ki.

    Időrendben Mindszenthi Gábornak 1540-ben megjelent naplóját tekinthetjük a legrégibb irodalmi értékű emlékiratnak. A napló Zápolyai János életének utolsó napjait örökíti meg a hű udvari ember hálával telt s elfogódott hangján. Szalárdi János „Siralmas krónikája” (1662) már szélesebb medrű könyv. Állampolitikai bölcselkedéssel kezdi, átveszi a XVI-ik század örökségét az ószövetségi magyar tudatot, az ószövetséggel való sorsközösség vallását, s Erdély már mint az önálló magyar birodalmi gondolat örököse jelentkezik nála. Egyéni, írói állásfoglalást Szalárdinál hiába keresünk, puritán krónikás ő, prózai Tinódi Lantos Sebestyén prófétikus prédikátorörökséggel színezve. Tinódinál színesebb író, szélesen hömpölygő mellérendelt mondataiba a külső élet egésze belefér. Magyar „életképe” részletes és pontos emlék.

    Az erdélyi emlékírók közül egyedül Szalárdi folytatja a régi gesták állampolitikai ízű modorát, legnagyobb érdeme tiszta magyar nyelve, míg Bethlen Miklós önéletírását ugyancsak szétzilálja a tömérdek latinosság, néha latin-magyar keveréknyelven ír. Az újkori magyar léleknek azonban Bethlen Miklós az első nagy prózai felszabadulása. A keresztény hívőség ugyan maradék nélkül élt benne, bibliás ember volt, a komor magyar ószövetségi tudat a janzenizmus modern komorságával és kálvinista fatalizmusával keveredett benne, visszafojtotta erős érzékiségét, állandó lelkiismeretvizsgálattal tartotta kordában életét, az újkori ember életszemlélete és racionalista hajlama mégis az ő művében jelentkezik először elemi erővel. Az élet s az ember már nemcsak erkölcsi, politikai és társadalmi, hanem biológiai és fiziológiai kérdés volt neki, első magyar prózaírónk, aki az egész emberről szabadon beszél, s az ember minden testi-lelki megnyilatkozásának fontosságot tulajdonít. Ez a „felszabadulás” jellemző újkori vonás, mely Bethlen Miklósban a sajátos magyar kifejező formát is felszabadította. Önéletírása: szabad belső ömlés. Nincs merev szerkezete, a szabadon ömlő anyagot nem koncentrálja, nem kényszeríti határozott és zárt formába, az egyéni ügy és a közügy, a leírás és az elmélkedés, a lírai merengés és az epika szerves szövevénnyé fonódnak művében, mely szabad magyar műfaj. Szabó Dezső „újabb művei” ennek a műfajnak legfrissebb megnyilatkozásai. Az ő hosszú, bonyolult, latinossággal tűzdelt mellérendelt mondatai életszemléletünk lényegét ábrázolják, melyet még a nagy pusztáról hoztunk. Azt tanítja ez az életszemlélet, hogy az élet határtalan, tehát egymás mellett elférnek a dolgok, s az egymás mellé rendeltség a legmagasabb emberi életforma.

    Bethlen Miklós egyéni tragédiája abban rejlett, hogy Bethlen Gáborhoz hasonló építő egyéniség volt, Bethlen Gáborénál szélesebb európai látókörrel. Beutazta nyugatot s gazdag élményanyaggal tért haza, de Apaffy Mihály korában élt, az önálló Erdély feltartózhatatlan bomlásának évtizedeiben. Európaiságát megvetették, Teleki Mihály „franciának” csúfolta, s nem kapott képességeinek megfelelő országos szerepet. Egyéni küzdelmet kellett folytonosan vívnia, a puszta élete forgott kockán, „idegen’ volt a süllyedő-züllő rendiség világában, minden mozdulatáról féltek. Végigszenvedte korát, de olyan viruló egyéniség volt, hogy nem tudott belesavanyodni, vagy belekeseredni; parasztos szívóssága s európai öntudata megmentette, fenntartotta.

    Apaffy Mihály züllött rendi társadalmában buján kivirágzott a torz közösségi életforma: a liga. A liga kezdetleges „pártszervezet” volt, szemérmetlen érdekszövetség magasabb nemzeti öntudat nélkül, s eszközöket nem válogatva tört a hatalomra. Fiatal korában Bethlen Miklós is belekeveredett egy ligába, hogy egész életére megundorodjék tőle. Nemsokára ártatlanul fogságba került s kiszabadulva már csak szellemi hivatást akart vállalni. Ifjúkorában rövid ideig Apáczai Cseri János volt a mestere, kinek emlékét sohasem feledte el; Apáczai Cseri Bethlen Miklós szerint az elmebeli kháoszt akarta rendbeszedni, tanítványa pedig a politikai és társadalmi kháoszt; rokon racionalista hivatást vállalt s racionalizmusa keresztény lelkiismerettel, tiszta humanizmussal és természetes életbölcsességgel elegyedett. „Hiszen én – írja, – mikor a rabságból megszabadulék, olyan Cartesius-forma (Descartes) honorárius, ingen tanító professor akarék lenni, és az én vélem soha meg nem alkható világtól végbúcsut venni”. Irányító szellem akart lenni, holott Misztótfalusi Kis Miklós sorsa eleve példázta az ő sorsát is: „Hogy Tótfalusi Miklós ritka nagy mesteremberből a lelket kihajtá a bálványosvárallyai Tőle elvont malom és a Csepregi Mihály professor üldözése”, – így Bethlen Miklós is éppen független, „Cartesius-forma” lelkét akarták „kihajtani’ a ligások.

    Bethlen Miklós korának társadalmában folytonosan”bujdosott”, siklott, mint a csík, diplomáciai képességével akár egy országot „bujócskáztathatott” s megmenthetett volna. A zord időben mégis megírta, megörökítette az erdélyi magyar egyéniség belső „szabását”, s erre az egyénisére szabta művét. Kemény Zsigmond Bethlen Miklós szellemi hagyatékának éppenolyan természetes folytatója, mint Bethlen Kata örökségének.

    Bethlen Miklós életének végén már a Habsburgok jogara alá került Erdély, megélte II. Rákóczi Ferenc felkelését, s mégegyszer megkísérelte, hogy Cartesius-féle tanítómester legyen. 1704-ben politikai tervet dolgozott ki Magyarország megbékéltetésére, s belső harcainkon túl a kelet-közép-európai béke megteremtésére. Apaffy Mihály után most a császár vetette bortönbe, s később kiszabadult ugyan, de Bécsből többé vissza nem térhetett hazájába. Tervének címe: „Olajágat viselő Noe galambja”, s a magyar sorsról olyan sorokat ír benne, melyek nemzeti ódánk legnemesebb hangjára emlékeztetnek: „Több háromszáz esztendejénél, mióta Magyarországban, Magyarország felett a két, úgymint a napkeleti és napnyugati impériumok között fegyverkezés vagyon, de mégis a dolog el nem igazodott;ég mint Móses csipkebokra, de meg nem emésztethetik; sem napkelet egészen el nem foglalhatta, sem napnyugat egészen meg nem tarthatta. Valaki ezért az históriában bölcs vagy, lásd a két impériumok között Istennek határt vető ujjait”. Néhány lappal odább pedig ezt írja: „Ez a magyar nemezt elosztása olyan volna, mint egy a két birodalom köziben Istentől önnön magától épített torony”. A magyar nemzeti eszmének éppenolyan vallásos mélységű manifesztuma e néhány sor, mint Zrínyi Miklós és II. Rákóczi Ferenc prózája.

    A kurucság egyik arcát, a fényeset, Thaly Kálmán gyűjteményei s művei mutatják, másik arcával „árnyképével” pedig Cserei Mihály krónikájában találkozunk. Cserei 1661-től 1711-ig foglalja össze az erdélyi eseményeket, de tekintete egész Magyarországot bejárja. Nyíltan szembefordul az anyaország nemzeti küzdelmeivel, melyek egymásután lehanyatlottak anélkül, hogy szembetűnő eredményeket hoztak volna; Cserei nem labanc, gyűlöli annyira a betolakodott idegeneket, mint a kurucok, inkább ellen-kurucnak tekinthetjük, a kuruc nyugtalanságot, merészséget és vállalkozó kedvet kárhoztatja. A termő békében, az értékek őrzésében és gyarapításában látja a magyarság helyes útját, nem pedig a merész, kockázatos vállalkozásokban; Kölcsey és Széchenyi István nemzeti reformgondolatának előhírnöke. Cserei II. Rákóczi Ferencben csupán a legfőbb hatalomra törekvő nagybirtok képviselőjét látta, a két véglet, Cserei és Thaly között a kuruc kérdésben maga II. Rákóczi Ferenc, az író, a bátor vallomások szerzője, az önkritika hőse a kiegyenlítő.

    Az önálló Erdély Csereiben nő szellemi öntudattá, szinte szikár gőggé; a folytonos háború és dúlás vitézlő pacifizmust érlelt benne. Életszemlélete tiszta realizmus; érzelmi hév, vagy eszmei lángolás sohasem tántorította meg. A keleti fatalizmus és az európai kriticizmus sajátságos erdélyi ötvözetté elegyedett Csereiben, de kriticizmusában semmiféle kételkedő könnyedséget nem találunk, annál több mély fontolgatást, vallásos áhítatot, s a tiszta igazság utáni sóvárgást.

    A fatalizmusnak ő a régi magyarságban a legkülönb irodalmi képviselője. Ha lehántjuk művéről a keresztény hímet, tiszta keleti fatalizmusra akadunk, mely arra tanít, hogy vétek az emberi „ambitio”, az egyéni törekvés, a merész emberi akarat, mely csak kihívja és ingerli a fátumot.

    Cserei Mihály rajzolta meg először „kelet népének” árnyoldalát; ő a bátran leleplező európai realizmus, a szenvtelen és szabatos gondolkodás és kifejezés magyar úttörője. Végzetes „kelet népére”, ha nem jön egy természetes tekintéllyel rendelkező „nagy kán”, hanem gyenge fő alatt „kis kánok”, főhatalomra törő „ambitiosus” embernek martaléka lesz az ország. Komor képek hullámzanak Cserei könyvében: harcok, pestis, tűzvész, konspiráció, kóborlás, prédálás, árulás, bujdosás; Cserei is „siralmas éneket” ír, de a fájdalom benne a „történelem”, az országokat rázó nagy vállalkozások ellen érzett megvetéssé alakul: azt tanácsolja, hogy húzódjunk vissza a vérmes történelmi álmokból és tervekből az egyszerű, nemes emberségbe. Erdélyt is ilyennek akarta: visszahúzódásnak, őrizkedésnek, az ember palánkkal védett kertjének. Ő mondotta ki először, hogy kuruc, német, s török tehát mindenfajta háború egyként a népet pusztítja, az emberi vetést ritkítja. Békeszeretete reális, konkrét humanizmusának természetes gyümölcse.

    Eszménye: a szelídítő kultúra, a tiszta család, a béke, de a magyarság a XVI-ik század óta, némi szelídebb időközöktől eltekintve, folytonosan harcot viselt félig-meddig visszasüllyedt a nomád életformába, a sorsok eloldódtak, az ősi törzsi harcok és kóborlások korszerű változata burjánzott kegyetlen idegen zsoldosokkal, hajdukkal és „kán-epigonokkal’, Cserei szerint: „levis emberekkel”. Jött a török „baromi sokasággal”, s a német, mint hódító a gyarmatra, a magyar pedig két idegen hatalom között meghasonlottan önmagát pusztította. Százados csatatér lett az ország, s ez a sors átformálta a magyarokat is, képességeik helyett régi csökevényeiket serkentette életre. Az önálló Erdélyből csak virtuális emlék maradt a XVIII-ik századra: literátorhajlam s történelmi siralom.

    Cserei a magyar társadalmi bajok végső okait minden kortáránál különbül világítja meg. A magyar vezetőtársadalom élete forrott, ingadozott, hullámzott, tele volt válságokkal. A nagybirtok volt a természetes uralmi eszköz, s a birtokok az egyik kézből a másikba vándoroltak, tulajdonosaik váltogatták egymást a mélyből fel és le, amint az uralkodónak útjában állottak, vagy szolgálatot tettek. Ha valakinek nagy birtokállomány jutott a kezére, a legfőbb hatalmat kellett megragadnia, vagy pedig megnőtt hatalma miatt hűtlenségi pert kapott, s birtokai szétoszlottak az uralkodó jóváhagyásával ellene szövetkező „liga” tagjai között. Erdély önállóságának veszte után a viszonyok bizonyos mértékben megmerevedtek, a „kis kánok” elcsitultak, s kialakult a merev, lefelé kemény, fölfelé puha feudális berendezkedés, akár Rákóczi Ferenc szabadságharca után Magyarországon; Kölcsey kezd majd „kiáltani” ebben a lelki pusztában.

    A régi főragúak vetélkedése, marakodása, magasra növése és hullása mégis a feudális merevségnél egészségesebb társadalmi kiválasztódást biztosított, versenyt adott a képességeknek, bár a nagyon kiemelkedő embernek népmesébe illő „csodákat” kellett sokszor véghez vinnie, hogy a hatalomhoz érjen; „ambitiója” általában tragédiába fúlt, s rendesen sokakat, híveit és lekötelezettjeit is magával rántotta a romlásba. Ezért prédikálta Cserei a történelmi passzivitást, a visszahúzódást: ki-ki mívelje a maga kertecskéjét. A híres magyar lángolásban, a történelmi pátoszban „hazug bíztatást” lát, s reális erdélyi patriotizmusát szegezi ellene: „megmaradni” a szűkös földön, a zordon ég alatt; ez a szerény, de emberies sors több neki mindennél.

    Cserei hitt a vallásos-kozmikus fátumban. Poétai alkatú ember v olt, de túlságosan puritán ahhoz, hogy poéta lehessen. Kozmikus fátum-élménye szinte az Apokalipszisbe torkollik, lelke mélyén révült misztikum lobogott, akár a későbbi nagy puritánban, Arany Jánosban, de révületét egyikök sem merte kifejezni. A kozmikus fátum, az Apokalipszis, s a vihar mögött fenséges egyszerűségben trónoló kemény, büntető ószövetségi Isten volt Cserei Mihály mítosza, s ez a mítosz magyarázta és mentette a drámai magyar világot, Cserei egyéni élete is drámai volt; apja spártai nevelésben részesítette, később ezt a nevelést folytatta Teleki Mihály, akinél „inaskodott”. A barbár indulatot és a féktelen szenvedélyt már gyermekkorában megízlelte és megutálta. Csak két életutat látott: a szelíd igazságot és a barbár vakmerőséget; az utóbbival azonosította a kurucságot: „a sok idegen sehonnai tolvaj magyarországi kurucok bejövének Erdélybe, az igaz erdélyi verebeket, a jó hazafiakat kipraedálák mindenéből, megölék, megfogdosák, megsarcolták, mint alább meghalljuk, s épen koldustarisznyát hagyának nyakunkban, mind magunknak, mind boldogtalan maradványainknak”.

    Cserei a kurucság közvetlen, véres kitöréseit látta, s a német visszaütés kegyetlenségét; le is vonta a maga következtetését, hogy a magyar nemzeti forradalom legjobb alkalom a németnek az egész ország elfoglalására, s elnyomására. Cserei álma, akár Széchenyié, az anyagi gyarapodás és erkölcsi fölemelkedés volt. Társadalmi megállapításai olykor bátor és előresiető gondolatok, kimondotta, hogy a nemzeti szabadságharcnak is társadalmi-gazdasági okai vannak, melyeket a háború s a fölkelés nem szüntet meg. Cserei világképe fejlett és széles látókörről tanúskodik, de mégis az erdélyi udvarház világképe, melynek legfőbb álma a pátriarkális nyugalom. „A hű és igénytelen” népet kedveli, s elítéli, hogy a kurucság alulról is mer meríteni és Dózsa után a kurucságban jut hellyel-közzel szabadság-reményhez a nép. A föltörekvő népet éppenúgy megveti, mint az „ambitiosus” nagyokat, Werbőczy ember ő is és tanúság, hogy a rendi megmerevedés és a fagyos konzervatizmus lelki bilincsben tartotta a nemességet. Idegen „executorokkal” szemben puskával is kiáll a szegény nép mellé, de átkozza a „vakmerő paraszt gyergyaiakat”, akik „a Rákóczi mellől akarván állani, hanem az erdőn amint Gyergyóba mennek Csíkból erős sáncot csinálván mind oda gyűlének fegyveresen”. Werbőczy végzetes öröksége nyilvánul meg itten: teljes értetlenség a társadalmi föltörekvés gondolata iránt.

    Cserei a kuruc harcban csupán pusztító polgárháborút látott: bellum omnium contra omnes. Szerinte: jellegzetes polgárháború volt a kuruc-labanc küzdelem, társadalmi dühökkel és törekvésekkel elegyítve. A nép nyugtalanabb elemei parasztforradalmat csináltak a fölkelésből, a kuruc és labanc katona egyként prédának tekintette a békés lakosságot: „soha nem tudja a földnépe, a kuructól féljen-e vagy a magyar labanctól, mert egyik eb, másik kutya, ha mi egyiktől elmarad, elpraedálja a másik”. A kurucok „propagandáját” is megvetette, ámításnak tartotta. Több min félmillió magyar halt meg, szerinte, a kuruc háborúban, többségük nem is fegyver által, hanem pestisben; Cserei már meg tudta mérni a nemzeti vérveszteség súlyát; egészen öntudatlanul ő a biológiai életszemlélet első magyar képviselője.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf