Juhász Géza: A fekete bojtár

sinka1Veres Péter mondja a parasztírókról: „nem szervesen a népből fejlődtünk, hanem az irodalmon keresztül jutottunk vissza hozzá”. Ne felejtsük ezt, különösen mikor Sinka István jelentőségéről van szó. Szabó Pált, sértő Kálmánt a katonaság tereli végképp a betű felé, Veres Pétert a szakszervezet neveli íróvá. Sinkának nincs semmi ilyen külső kerete, csak a könyvek. Segítségükkel verekszi át magát az ellenálló világon. Olyan méretű ez a harc, hogy egész költészetének egyik főmondanivalója marad. Újra meg újra ezt dolgozza föl: pályájának, kibontakozásának a történetét. Ma már nemcsak lírai vallomásokban, elbeszélésekben áll előttünk a sorsa, hanem önéletrajzában is.
Ez az önéletrajz, a Fekete bojtár vallomásai, merőben más világ, mint a Veres Péter Számadása. Az pontos évszámokkal tagolódik, világos, áttekinthető, mint egy tudományos mű. Sinka vallomásainak már a címe is mágikus, lírai; maga a könyv pedig szeszélyesen árad szét, akár a Tisza, előre-sejtet, vissza-utal, pörbe száll, ki-kifakad. Nem csak arról van itt szó, hogy Sinka más vérmérséklet. Más a világa is. Rögtön beköszöntőül azt beszéli el, mennyi megfoghatatlan dolog történt, mikor egy szalontai éjszakán megszületett. Két rongyos síró gyerek kéredzett be az anyjához. Enni kaptak, lefeküdtek. Éjjel újra megeredt a sírásuk, hol innen, hol onnan, de őket magukat nem lehetett megtalálni többé. Ez a névtelen, titokzatos sírás, amely kísértetiesen árad a sötétből, mindenünnen, ez a Sinka öröksége.
Veres Péter alkotása vakító nyári fény, Sinka költészetében mindig ott lappang az éjszaka: körülöleli a sugárzó eget, bele-belefuvall a kánikulai tikkadásba. Veres Péter a Hortobágyot juttatja eszünkbe, Sinka, a kis bihari falvakat, az oláh-magyar mesevilágot, a magános pusztai éjfél babonáit. Erdélyi József, bár Argyellánnak keresztelték, a nappalok népi életét ábrázolja. Sinka a szorongó bojtáréjszakák neveltje; ő vág neki először a pásztorok ősvilágának: csupa jelenés, látomás, himnikus révület a költészete. Ez az eredeti benne, a nagysága: az a biztonság, ahogy eltájékozódik ebben a homályban. Formáival is visszamerészkedik az ősi bizonytalanba. Mai népköltészetünk ritmusa az értelem, a rend nappali fényében végképp szabályozódott. Sinka félretolja a megszokottat, megy a belső ösztöne után. S az a dallam, amelyik fölszakad belőle, váratlanul ismerősnek bizonyul, – annak az ősibb dallamnak a testvére, amelyiknek néhány foszlányát Bornemissza Péter ráolvasásai őrizték meg, s némileg: középkori kódexeink.
Új tartalomban új forma: egész költészetünkben csak Adynak sikerült igazán. Népi költőink közül e téren Sinka áll hozzá legközelebb. Pedig egész élete csillagtávolságnyira folyik le az Adyétól. Apja szegény juhász, s őt magát, hiába tanul kitűnően, kirugdossák az első padból a cipősök. A szalontai gimnáziumhoz csak annyi a köze, hogy ő is ott hordja a téglát, mikor építik. Gyerekfejjel elszegődtetik bojtárnak. Apja, bátyja egymásután kidől a sorból, s ő, sovány kis vakarcs, az embertelen nyomorúság minden pokol-körét végigbolyongja. Városi embernek idilli kép az őszi szántás, öt göröngyökkel dobálja kékre-zöldre a gazdája, dühében, mert egyenetlenül húznak a lovak. A parasztélet sem édes andalgás, furulyaszóval. Még gyerek, már egyedül hajtja messze legelőkre a nyáját, s napokig le se hunyhatja a szemét, míg meg nem szokták a juhok, merre szabad nekik legelni. Egyszer viharban a vasúti töltésnek rohan a nyáj, s épp jön a vonat. Mire vissza tudja terelni, hű pulijával úgy rogyik össze, mint egy halott. Ha elered a végevárhatatlan őszi eső, este úgy alszik el, hogy gőzt vet a testén a lucskos gúnya. Az a sors, amelyet az Árvácskába ábrázol Móricz, Sinkában is hitelesítést kap: a szegény ember gyilkosan kíméletlen a gyermek iránt.
Már szolgált magának egy kis bárányt, mikor arravetődik egy vándor asztaloslegény. Összebarátkoznak, s az asztalos előhúzza a tarisznyájából Petőfit. A fiú se holt, se elven boldogságában. Addig könyörög, míg meg nem kapja a könyvet, cserében a bárányért. Mire megtelik a versekkel, kész az elhatározása: „költő leszek, ha rámegy az egész életem és ha az egész élő világ minden hatalma ellenem jön is”.
A fölidézett hatalmak nem váratnak magukra. A betű alvajáróvá teszi, s dacos közönnyel állja a rázuhogó ütleget. Pedig szemfüles, tanulékony, minden nehéz munkával megbirkózik. Helytáll aratáskor, hajt négy lovat a szérűn, forgatja a rostát sérült karral. Közben vadászik a könyvre. Talál egy kocsiláda ponyvaregényt, ócska naptárt, s köztük igazi kincset is: egy Tolsztoj-kötetet. Később egy beteg kocsislány jóvoltából jut értékes olvasnivalókhoz, sok belőlük az orosz, Tolsztoj mellé Puskin, Csehov, Szombatosok kalauzolják el a Bibliához; abból kezd rájönni az írásjelek használatára. Éjjel olvas az istállóban. Gazdasszonya megtiltja: drága a petróleum. Maga vásárol hát, a saját pénzén. Ezen meg fölháborodnak: Ne hozzon rájuk ilyen szégyent, hogy még világítanivalót se kap. Hajtják naphosszat, ledobbanásig, de mikor művelődni szeretne, „féltik az egészségét”, tönkre ne tegye magát a hiábavaló észtöredelemmel.
Határról határra vándorol. Zsidó bérlőkhöz kerül. Ott ugyanaz a szolgai lapulás, mint a grófi uradalomban: a gazdatisztek gondoskodnak róla, hogy a bánásmód azonos legyen, sőt esetleg még rosszabb, ridegebb. Harc minden óra; kerülővel, számadóval, kulcsárral, gazdával, indulatos cimborákkal. Egy oláh kocsis bicskát ránt, akkor aztán nem merik meg megütni. Hamarosan Sinka is szerez egy jó hosszú pengéjűt. Kitör a háború, elmennek a férfiak, kezdődik a keserves asszonygazdálkodás. Három orosz fogollyal barátkozik össze: az „kunnyójában” embernek érzik magukat. Az óriás Gligor úgy cipeli a tocsogókon át, hogy bele ne folyjon a víz a lyukas csizmájába, mint a roppant Ázsia hordja nyakán a csöpp Európát.
Első verse úgy születik, hogy egy vénasszonyt hall énekelni. Nem hazug érzés: az eltemetett mélységből hoz vissza valamit ez a dallam. Napokig motoszkál a fülében, s egyszercsak kibuggyan a száján a vers. Hangja individualista még, némi csokonais bájjal, de már kifuvall belőle az álom, az éjszaka: az elmúlás lehelete:

…óh szállj pipám árva füstje,
dohányom bomló ezüstje,
s ringasd rövid ifjúságom,
ami itt a Kerék-érben,
kilenc varnyú szemeláttán
úgy foszlik szét, mint az álom…

Egyelőre élet jön, szerelem, 1919 őszén meg is nősül. S még ezer küzdelem a sorssal, a költői kifejezéssel, míg 1933-ban meg nem jelenik első kötete. A szeghalmi gimnázium adja ki. Féja vezeti be. Himnuszok Kelet Kapujában a címe. Első pillantásra: reménytelenül irodalom. Beköszöntő verse homlokán mindjárt: Himnusz az ősi Isten szent vizéhez. Van ebben arannyal bevont roppant kapu, Tisia tündöklő arca, s a végén a francia rokokó finom kecsességével énekli:

…népem imája
mint
kéktűzű tömjénező aranycsészéje füstöl.

Szép ez, de igazán nem népi. A műköltészetnek az a mohó igénye érzik rajta, amelyik Kassákékkal végigcsináltatott valaha mindent, a futurizmustól a dadaizmusig. Szabadverseket ír ő is; olykor következetesen a jelzőt szaggatja le, a magyar hangsúly ellenére, s rálicitál Babits legidegenszerűbb enjambementjaira. De ebből a lötyögő formából eljut a tulajdon dallamáig, – s melyik kortársáról lehet ezt állítani?
Van himnuszai közt egy, amelyik a maga csaknem zárt formájával egyszerre juttatja eszünkbe középkori költészetünk három ismeret java termékét: a László-verset, Szabács viadalát és a Vásárhelyi András énekét, helyenkint meg szabályos jambus lejtése van. Későbbi formája még ősibb: mintha az Ó-magyar Mária-siralom testvére volna. Értelmi hangsúly van benne, még akár úgynevezett ütemelőző is, komor, nehéz forma, pedig ősi-nyolcas féle alaksejtelem lappang az alján; utolsó soraiban meg el-elnyúlik, mint egy hosszú, cifrázó népdal-kurjantás. Nem olyan megoldás ez, – akár az Adyé sem, – hogy mások rendszeresen használhatnák, de rendkívül fontosak a tanulságai a magyar ritmus tisztázására.
Mikor megjelent az első kötete, sejteni sem lehetett még, milyen gazdag tartalék áll mögötte. De mai fokáról tekintve vissza rá, mindenütt fölismerhetők az emelkedés lehetőségei. Csupa álom ez a líra, mindenesetre: meserealitás, egyre több valóságízt kap. Keleties pompájához arról a palettáról keveri a színeket, amelyikről a tündérkirály palotáját szokta fölékesíteni a népi mesemondó. Később, a Pásztorénekben, maga írja erről a fejlődési állomásáról:

Az én életem kiöltözött,
bennem virág nőtt,
templom, bokor,
fakó szűröm aranyosnak néztem,
s az öreg juhászoknak kiáltva beszéltem,
hogy engem valami láz sodor.

Láz ez a líra, lázas elsóvárgás: Árkádia, Virág Benedek, Ady és Ady, szent és szent, aranysaru, fehér palást, ezüst kehely, tündöklő zászló, vérszínrubint, ezeregyéjszaka. Délibáb: a puszta bűvölete:

A holt Tiszán át varászban ível
a hajnali híd és a meder
langy vizében megfordítva
úgy tűnik, mint lázépítmény,
mint vert ezüstből diadalív,
mely messze tüzel, szinte vakít.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Csókol a fény. Olvadt arany síkon megyek
a híd felé. Túlról álom? – Zord valóság –
mit tudom én?! A napban rubin éter remeg…

Hű lélekrajz ez: a tündöklő természet fénykáprázata; de ugyanilyen hű a következő pillanat is, mikor szétfoszlik a délibáb, s visszaszürkül a mese valósággá:

A hídhoz érek, de ám a nap
fénydárdái őrt állanak
s visszadobnak. Megtorpanok.
A híd széthullt, már nincs varázs.
Helyén csak roncs, fakult faváz
sötétlik s én avult fáján leroskadok.

Fejlődési iránya mint biztosabban ezen a hídon át vezet: a valóság felé. A Pásztorénekben már megtalálja az anyagát. Úgy fúrja vissza magát a múltjába, mint Erdélyi József a gyermekemlékeibe. Némileg monoton ez a laza formájú nagylélegzetű ének, de tele élettel s magas költői távlattal:

És életünk nagy árnyékok
és hulló fények között
egész nyáron. Kosok tülekedtek,
bíbicek ríttak,
apám meg énekelt nekünk a nyár előtt.
S néha fölszálltak a hangok
a pusztából,
s a kék égbolton fészket raktak,
mint odavaló szép galambok,
majd tüzesen, búgva
visszaszálltak,
s imává csurrantak apám száján,
mikor kenyeret osztott köztünk.

Mitikus fényt kapnak itt a tájak; ahogy a fiatal Vörösmarty mitizálta a távoli Bodrogközt. De Sinka az életéből csinál mítoszt. Lélektani szempontból teljesértékű valóság ez, akár a napköltés, vagy Ady kényszerűen ismétlődő szimbólumai. Hiteles beszámoló arról, a képzetszövevényről, ahogy a primitív emberben kialakul a világ; Veres Péter szerencsés szavával: mélyrealizmus. Eredeti, elemi erejű. A Körös, a Korhány vize, a Pincerét, Csobánhida, Erdőgyarak, Pusztapánd, Cáránföld, Zerind, Csókás, Hórindzsa, Puszta-Halád, Mágor-puszta: úgy hangoznak ezek a nevek ebben az ősi ízű énekben, mintha Anonymus rég elsüllyedt századából konganának vissza. S éppígy az alakjai: a vén Jaraba, a nagy Gógány, vagy éppen: Cserei Mihály, és a lányok is: Katona Zsuzska, Holló Borcsa, Papp Piroska.
Összegyűjtött versei homlokán, 1939-ben, már ott a megtalált szó: Vád. Amit átélt negyvenkét éves koráig, saját balsorsa, családjának, barátainak szenvedése, az kap itt hangot, az kiált irgalomért és jóvátételért. Eddig mintha egy húron játszott volna: a Vádban megsokasodnak a ritmusai: ütemes népdalstrófák, időmértékes változatok tarkítják hangulatban és tárgyban is meggazdagodott líráját. Vád? Néha csak egy kurta sóhaj, de annál felejthetetlenebb:

Dús András juhász volt,
már fekete a képe,
leásták pihenni,
le a fák tövébe.

Fiatal volt, mégis
görbe volt a háta –
…Istenem, magyar volt:
szóljon, aki látta.

Végevárhatatlan sorban menetel itt a nyomorúság szívfacsaró hadserege, holtak és élők, öregek és fiatalok. S költőjük már odahagyta a pusztát, Pesten él, elismert név, de mit használ itt az elismertség, akinek népesedő családja van. Verekedni kell a kenyérért, a helyzetért, s ő hadakozik, a szörnyű múlt sose hegedő sebeivel. Meg kell érteni az érzékenységét, visszaütéseit; csábító példái vannak: Petőfi, Ady, Szabó Dezső. Pest kicsinyes vitákat is hoz, politikai közhelyeket, mindez nem ejt foltot a kötetén. A tények énekelnek már benne, a szegények balsorsa zeng fekete litániákat. Nem programot ad, hanem gyökeres életátértékelést: Ahol annyian szenvedik keresztül, amit ő, ott sürgősen meg kell teremteni az osztálynélküli társadalmat.
A kötet fő meglepetése az a néhány darab, amelyben nagy látomásokká sűríti a magános pásztoréjszakák soha ki nem fejezett szorongásait. Este van, zúg a lomb, hajladoznak a bokrok, a fahídból csudát formál a hold, messziről villám lobban. S akárcsak, ha ostor csattanna, vasszekér zörrenne, nesz éled, távoli pásztorsíp, jégeső, csengő, lódobogás. S mintha járna valaki a rejtelmes hangok közt. A kutya szűkölve iszkol a sás közé, a szamár világgá nyargal.

A kút mellett két apró láng
sziszegett összecsavarva,
zöld lánggal lobbant a tócsa is,
és fenékig fölkavarva…
– láttam, hogy a sár is égett!

S ott áll előtte lengő szakállal, szőrös combbal, mint a Jelenések Könyvéből: az üvegtengerek angyala. A költő botot emel rá, de lángot vet kezében a bot. Az angyal elé roskad, panasz buggyan a száján. Aztán együtt szállnak a táj fölött: csupa temető.
Másik verse, még kisbojtárkori élmény: szintén a bibliából táplálkozik: harc az angyallal, a rettegett elhivatásért. Karácsony éjén hóvihar tör ki, kilopja a szűre alól a meleget. S éjfélkor jön egy ember, belép a tűzbe s nem égnek el a lábujjai. Ezt is fenyegeti először, tűzzel, puskával, fejszével, aztán megkínálja, hetes kenyerével, csipkebogyójával. S a vándor vészes adománnyal hálálja, kenyeréért megoldja a nyelvét, bogyójáért lánggal üti száját, hogy lezokoghasson a fák gyökeréig. „Isten pásztora, ne ölj meg! – könyörög a gyerek. – Rettentő lesz az, naponkint halni s naponkint megszületni.”
Ezekből a versekből árad fény a többire, ahol balladát táncol az anyja, s a zöldszemű javasasszony álomborral hajlik fölé. Nem csoda, ha Sinka nem bír ennek az új anyagnak egyenértékű kifejezést találni. Magas szépségek közül vissza-visszarogy a beszédbe, s olykor képzavarba bonyolódik, például egy felejthetetlen énekben: „életünk e jó során örültünk, hogy sorsunk egy pillanatra fényes fonál lett.” Különösen nagy verses allegóriáját, a Denevérek Honfoglalását gyöngíti ez az egyenetlenség. Szép a szándéka, a magyar költészet korunkbeli megtisztulását szeretné ábrázolni, olyasféle állateposzban, mint a Csokonai Békaegérharca. Csakhogy ami abban vidám, rakétázón szellemes, itt ünnepélyessé vaskosodik, átgondolatlannak rémlik, s ezt még fokozzák kényszerű kihagyásai.
Jóval sikerültebb az elbeszélésgyűjteménye, a Harmincnyolc Vadalma. Itt nem bukdácsol képzavarban, higgadt, tárgyszerű, mégis minden során érzik a költő kezenyoma. „Leszállottak már régen a nagy őszi ökörnyálak, a bokrokról szinte egyik napról a másikra szakadt le a lomb; nyári bőségben eltottyosodott lomha varnyúk károgtak le a fösvényedő mezőkre: …a pók hiába szőtt hálót: az esőcseppek ronggyá lyuggatták s az utolsó őszi bogarak már bátran hintáztak rajta”. Itt is akkor legjobb, ha emlékeit költi újra: a babonás világát.
Túl soká élt magános tűnődésben. A városi embernek is vannak merengő pillanatai, de gyorsan illanak, szétzilálja őket a környezet. Sinka fölött szálltak a napok, évek, évtizedek eseménytelenül. Ráért benne alakot ölteni a megnevezhetetlen sóvárgás, a bibliai történetekből, pásztormesékből, olvasmány-emlékekből szövődő sejtelem. Ezek voltak az ő nagy élményei; belőlük alakult ki a költészete. Nálunk annyira új az ő lírai anyaga, hogy nemrégiben inkább oláhnak tartották volna, mint magyarnak. Volt ugyan nyoma ennek a pusztai, rejtelem-világnak is Arany egy-két balladájában, Móricz, Szabó Dezső, Oláh Gábor regényeiben, főképp természetesen Tamásinál. De lírában vállalni a kifejezését, még akkor is hatalmas teljesítmény, ha tudjuk, mit végzett ezen a területen, sokkal hevesebb ellenállás közben, maga Ady. Sinka költészete azért váratlan meglepetés, mert legmélyebb művelődési rétegünkből fakad: az ősi pásztorhagyományból.

szozattv

 
 
Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf